A pesti ev. egyház keletkezése és első papja: Székács József

Pesten 1837-ig nem volt magyar evangélikus gyülekezet, csupán csak német és tót, mert ha volt is született magyar az evangélikus egyház tagjai között, az rendszerint tudott vagy németül, vagy tótul, úgy hogy vagy a német vagy a tót egyházközségbe lépett be. Azonban a húszas években meg indult nemzeti mozgalom, mely a magyarságnak minden téren való érvényesülése mellett bontott zászlót, mind több és több hívet számlált a magyar evangélikusok között is. S midőn a szellemi mozgalomnak, a magyar tudományosságnak és művelődésnek Pest lőn a központjává s vezetőjévé, a hívek nem rettenve vissza a nagy nehézségektől, minden erejüket meg feszítették, hogy megalapíthassák az ország szívében a magyar evangélikus egyházat. Az ezen ügyben 1835. május 16-án felvett eklézsiai jegyzőkönyv élénken mutatja azt a vágyat, azt a nemzeti szellemet, mely egyházalapításra serkentette a híveket, de mutatja azokat a nehézségeket is, melyekkel a cél érdekében meg kellett az alapítóknak küzdeniük. Egyúttal buzdítja az eklézsia tagjait adakozásra: "...a nemzetiség előmozdításának tekintete is ösztönözni fogja az eklézsia tagjait, hogy még egy harmadik és a rendszerint vasárnapi istentiszteleteket s vallásos szertartásokat magyar nyelven kiszolgáltató lelkipásztor fizetésének megalapítására, kegyes adakozásaikból kamatoló állandó fundus beszerzésében hidegülni nem fognak..." A derék kezdeményezők nem is csalatkoztak a magyar hívek áldozatkészségében, főuraink, előkelő családaink sorban meghozták áldozataikat, az elsők között találjuk a báró Podmaniczky, báró Prónay, Földváry, Glosius stb. családot szép adományaikkal, kikhez, mint elsőkhöz még igen számosan csatlakoztak, úgy hogy a legfőbb nehézségek immár el voltak hárítva. Most már csak papra volt szükség, aki méltóan meg tudjon felelni a reá háramló kötelességeknek, a magyar szellemnek, s a kicsiny, de lelkes gyülekezetnek nemcsak fenntartója, de gyarapítója is legyen. Pályázókban nem volt hiány, az egyház tagjai az ország legtekintélyesebb papjait emlegették előzetesen meghívandókképpen, az állás ugyan szerény dotációval járt, de vonzott, mert a gyülekezet az ország szívében s a lassankint minden téren vezető Pesten volt. Ez időben érkezett haza s telepedett le Pesten Székács; hamarjában nem is tudta, mihez fogjon, a maga részéről inkább tanár, mint pap szeretett volna lenni, de állásra egyelőre nem volt kilátása. E veszteglése közepette kereste fel őt Bajza ajánlatára az újonnan alakult gyülekezet néhány tagja azon kérelemmel, tartsa meg a február 2-ára kitűzött magyar istentiszteletet, mert a helybeli lelkészek egyike sem bírta tökéletesen a magyar nyelvet. Egyszersmind a küldöttek, Thaisz András és Sztrokay Antal, nem késtek megjegyezni, hogy ezen fellépés döntő lehet Székács életében, mert ha megnyeri a hívek tetszését, a választás reá is eshetik. Székács rövid gondolkozási időt kért s időközben Bajzától kért tanácsot, Bajza természetesen a fellépésre buzdította őt. Így tehát 1836. február 2. meg is tartotta a próbaszónoklat jellegével bíró beszédet attilában és bajuszosan. Ugyanis az egyházi rendtartás szerint a lelkészjelöltek csupán az illető rendes lelkész engedélye mellett léphettek a szószékre. Lang, a német lel kész készségesen, megengedte a fellépést, de kijelentette, hogy reverendában csak azon esetben léphet Székács a szószékre, ha előbb bajuszát leveszi.

Székács azonban ebbe nem egyezett bele. "Vagy megválasztanak pappá - írja emlékiratában - vagy nem; ha igen, elég időm lesz levenni a bajuszt akkor is; ha nem, - akkor hát legalább megmarad a bajuszom." "E játszi elmésség alárejtett okosság, mely abban tükröződött, Székács szellemének egyik legszeretetreméltóbb oly vonását képezte, melynek életében legtöbb hasznát vette."

Székács megtartotta beszédét, mely osztatlan tetszésben részesült, azonban a választásra még most nem került a dolog, mert a gyülekezet még mindig küzdött a végleges megalakulás nehézségeivel. Székács, pedig nem tudván állást találni, Visszament a Nicolits-családhoz nevelőnek, hol nagy örömmel fogadták s a legkedvezőbb feltételek mellett alkalmazták. Fényes ellátáson kívül 600 forint tiszteletdíjat kapott évenkint, azon kívül a család a nevelés befejezése után 10,000 forint háladíjat helyezett kilátásba. Nevelősködése közben Radnán kapta a hírt, hogy a pesti evangélikus egyházközség Őt választotta meg lelkészének. Az egyházközség a javaslatba hozott és ajánlkozó lelkészek közül kettőt, Komáromy József miskolci és Nagy tályai lelkészeket próbaszónoklaton meghallgatta ugyan, de az 1837. június 11-én tartott választás alkalmával mégis a próbaszónoklatra fel sem szólított Székácsot választotta meg ó szótöbbséggel, 74 szavazattal 4 ellen. Székács a Gondviselés kezét látta a választásban, azért - bár nehéz szívvel - elbúcsúzott a Nicolits-családtól, melynek körében életének legszebb idejét töltötte, melynek kiképzése feltételeit köszönhette s melyhez annyi baráti kötelék csatolta.

1.  november 11-én tartotta a pesti evangélikus gyülekezet 50 éves emlékünnepét, ez alkalomra lejött Selmecről Szeberényi János szuperintendens is, aki előtt Székács nyomban le is tette a papi vizsgálatot és az esküt s így megtarthatta beköszöntő beszédét. Beszédének vezérgondolatai valának: "Célunk a boldogság és a boldogítás lévén, keressük fel a boldogtalanság okait a múltban, s úgy találjuk, hogy meghasonlottak magukkal, egymás között és Istennel s a boldogság csak úgy lesz honos közöttünk, ha ama három irányban a meghasonlás helyét az egyet értés foglalja el". Beköszöntő beszéde csak fokozta még híveinek ragaszkodását és szeretetét s meggyőzte őket, hogy a választás minden tekintetben kiváló férfiúra esett, ki erős, biztos és okos kézzel lesz képes állani az egyház hajójának kormányrúdja mellett.

Ezzel megnyílt Székács előtt a munkásság tágas tere s hivatását igyekezett is minden erejével a legnagyobb megelégedésre betölteni. Híveinek bizalma s általában a külvilágnak méltó elismerése s végül munkásságának gyümölcsei nyilvánvalóvá tették, hogy fáradsága nem volt hiábavaló. Lelkészkedésének kezdetén sok hivatalos funkciója nem volt, hiszen gyülekezete csak pár száz lelket számlált, úgy hogy az egész 1838-ik évben csupán kilenc keresztelés, két esketés és négy temetés fordult elő, konfirmandusa pedig egy sem volt. Azonban az évek multával híveinek száma örvendetesen szaporodott, a gyülekezet gazdagodott, pl. 1873-ban már 183 keresztelése, 42 esketése, 137 temetése és 45 konfirmandus növendéke volt. A gyülekezet szaporodásánál két tényező: a korviszonyok és Székács egyénisége hatottak közre. A nemzeti szellem ébredése és érvényesítése mind inkább tudatossá lett, a hosszú idők mulasztásait igyekeztek pótolni a lelkes utódok. A politikai téren a nemzet legkiválóbb vezető férfiai a nemzeti jogok minél szilárdabb körülbástyázását írták zászlajukra, a nemzeti aspirációk feletti vitákat felszínen tartották s a magyar nyelvnek törvényileg is érvényt, jogot biztosítottak. A közgazdaság terén Széchenyi lelkes buzdítására új lüktető élet indult meg, a cél mindenütt a magyar nemzetinek gyarapítása és uralomra juttatása, a magyar nyelvet a nagy politikai szónokok, Írók és költők csiszolják, zengzetessé teszik. Az üdvös hatás alatt nagy virágzásnak indul az ország szíve, lakossága szaporodik, "a falak között jólét és kényelem, mely a haladó kereskedés Útján átszivárgott a hon részeibe. A szív vidám ütéseit a távol tagok is érezték. A porból templomok emelkedének, befogadandók a hazánkban vándor művészetet, terjesztendők a szűkhatárú tudományt, oszlatandók a lelki sötétséget, begyűjtendők a természet és művészet kincseit, ápolandók a szenvedő emberiséget, egyesítendők az elszórt erőket, eszközlendők az ország boldogságát". (Árvízi beszéd. Székács József: Egyházi beszédei. Pest, 1871. 17—37. l.) Nem csoda, ha az általános nemzeti felbuzdulás következtében minden hazafias és magyarul tudó evangélikus szívvel-lélekkel csatlakozott a magyar egyház híveihez, annyival is inkább, mert Székács lelkipásztori egyénisége, s mindegyre növekvő híre és tekintélye mágnesként vonzotta magához az embereket. Székács csak egy célt ismert és tűzött ki maga elé: gyülekezetének, egyházának nemzeti szellemben való gyarapítását, boldogítását. S amily odaadó önzetlenséggel tört célja elérésére, éppoly önzetlenséget, ügybuzgalmat kívánt másoktól is, mert csak e tényezőktől látta biztosítva a jövőt. Örök időkre megszívlelendők azon gyönyörű szavak, melyeket egy cikkében intézett az egyház tagjaihoz: "Midőn szeretett egyházunk jövője, java, virágzása, szóval szent és magasztos értelemben vett érdeke forog kérdésben s meghatározandó azon álláspont, melyet az egyház egyes tagjának ezen érdekkel szemközt el kell foglalnia, ezt nem lehet, nem szabad másképp formulázni, mint csak így: Az egyház érdeke mindenek felett. Csak, ha azt mondhatnók, midőn egybegyűlünk templomban, gyűléseken, vagy orgánumaink hasábjain, íme itt nincsen csak egy is, aki magát véleményeivel, vágyaival, törekvéseivel, Istentől nyert tehetségeivel együtt az egyház érdekének testestől-lelkestől alá ne rendelné, s vissza ne utasítana mindent, de mindent, ami neki hízelegne, de amaz érdeknek ártana: csak ekkor volna okunk dicsőítni Istent és teljes bátorsággal hinni, hogy azon egyházon, melynek legbefolyásosabb tagjai egytől egyig, vagy azok legnagyobb többsége ezen alapon állanak rendületlenül, a pokol kapui diadalmaskodni nem fognak". (Igénytelen merengés. Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1859. 17. sz.) Ez irányelvnek volt képviselője maga Székács kezdettől fogva, s így nem csodálkozhatunk azon, hogy annyira felvirágoztatta gyülekezetét és egyházát. Serény szorgalommal buzgólkodott mindenkor az Úrnak reá bízott szőlőjében, az igének lelkes hirdetésével megragadta a hallgatók szívét, kik örömnapjuknak tartották a napot, amelyen hallhatták ajakáról az életnek beszédét. Szónoki híre csakhamar elterjedt nemcsak Pesten, de az egész országban is, a vidékiek nem mulasztották el soha az alkalmat, hogy őt halhassák. Szónoki sikereinek alapköve híres "árvízi beszéde" volt, mely nyomtatásban külön füzetben is megjelenvén, szerteszét vitték hírét az országban. Szónoki és költői érdemeit elismerve a Kisfaludy-Társaság fennállásának második évében 1838-ban tagjai közé választotta. Az akadémiának, pedig már 1836 óta tagja volt, hová Plutarchos fordításáért választották be. Hívei büszkék és boldogok voltak, hogy az ország már-már leghíresebb szónokát tisztelhetik benne papjukul. Jóleső örömmel látták azt is, hogy Székács nemcsak a szónak, de a tettnek is embere és saját életével tesz tanúbizonyságot arról, hogy: az egyház mindenek felett. Hivatásszeretettel a jó pásztor hűségével teljesítette pasztorális teendőit, intett, feddett, vígasztalt az igének erejével. Minden évben, rendesen újév után, sorban meg látogatta híveit, kik emlékezetükben tarták a napot, amelyen őt vendégükül üdvözölhették. Gondoskodó figyelme kiterjedt mindenre, sokak érdekében lépéseket tett, ajánló leveleket írt, a hozzá folyamodót vigasz és segítség nélkül soha el nem bocsátá. A szegényekkel méltányosan és szeretettel bánt, tőlük, ha fel nem ajánlották, díjazást nem kért. "Én inkább megcsalom magamat százszor, hogysem egyszer terheljem lelkemet könyörtelenség vádjával" írja emlékiratában. Egyedüli jutalma jó tettem megnyugodott lelkiismerete volt. Így vonzott magához mind több és több egyháztagot, anélkül, hogy célzatosan törekedett volna erre, így gyarapította, nevelte eklézsiáját számban, áldozatkészségben, az egyház és haza iránti szeretetben. Jeles tulajdonságaival elérte Székács még azt is, hogy a német és tót egyházhoz tartozó szülők gyermekeiket nála konfirmáltatták. Általában a német és tót nyelvű hívek szónoki képességéért gyakorta vették igénybe egyéb funkcióknál is szolgálatát, jóllehet Székácsnak még Pestre jövetele előtt jogszokás szerint ilyenkor kettős stólát kellett fizetniük, a rendes stólát ugyanis a funkciót végző más gyülekezetbeli lelkészen kívül meg kellett téríteniük saját lelkészüknek is. Székács mindig tapintatos volt lelkésztársaival szemben, velük a békét, jó egyetértést megzavarni nem akarván, mindenkor csak azok írásbeli beleegyezése után vállalta el az ilyen funkciók megtartását s elvégzését. Német lelkésztársához, pedig mindvégig szoros barátság fűzte.

Hívei bármennyire is ragaszkodtak hozzá, azok bizalmát és szeretetét sohasem használta ki saját anyagi helyzetének javítására, de annyival többet tett "az iskolaügy érdekében, úgy hogy pl. az egyház- tanáccsal a népiskolai tanítók fizetését 1200 forintra emeltette akkor, a mikor saját fizetése 800 forint volt". (Benkő István: Székács József élete és irodalmi munkássága 35. l.)

Ily módon természetesen a legkiválóbb erők pályáztak a tanári és tanítói állásokra s módjában volt az egyháznak ezek közül a legérdemesebbet kiválasztani.

Miután Székács egyházának ügyeit rendbe hozta, s ha nem is fényes, de biztos jövőnek nézhetett elébe, családalapításra gondolt, s szíve vonzalmát követve, elvette özv. Veöreös Jánosné művelt és finom lelkű leányát, Juliskát 1840. február 9-én. Emlékiratában külön fejezetet szentel házasságának, amely minden tekintetben szerencsés és boldog volt. Házasságukból négy fiú (Gyula +, István jószágigazgató, Ferenc dr. kúriai bíró, Béla dr. főorvos) és két leány (Irma, dr. Kiss János MÁV igazgató neje, Etelka, Győry Vilmos özvegye) született. Emlékiratában gyönyörű szavakkal emlékezett meg nejéről 36 év multán is és áldja az Istent, hogy benne néki oly hű, okos, gondos és gyengéd feleséget s gyermekeinek szerető s páratlan anyát ajándékozott. Maga volt a megtestesült papné szerető szívére, magaviseletére s külső megjelenésére nézve egyaránt. Nem egyszer hangolta férjét — szigorúságát mérsékelve — elnézésre mások iránt is. Valóban igazi segítőtárssal ajándékozta meg az Ég nejében hivséges sáfárát.