Munkálkodása a szabadságharcig

"Mennél lelkiismeretesebben munkálkodott az ifjú lelkész hiveinek üdvössége körül s mennél sűrűbb érintkezésbe jutott más gyülekezetekkel, az esperességgel és kerülettel: annál inkább kellett tapasztalnia a protestáns egyházkormányzatban előforduló vissza élések káros következményeit." Írja Székácsról Zsilinszky Mihály. Minden téren gyökeres javítás vált szükségessé, számtalan volt a közösen megbeszélendő függő kérdés, az elintézetlen ügyek száma, de nem volt sem egy egységes vezető szellem, kinek szavára hallgattak volna mindannyian, nem volt orgánum, melynek hasábjain a messzebb látók s az egyház Sorsát szivükön viselők kicserélhették volna gondolataikat. Ily módon mindinkább gyengülni látszott politikai szempontból is a protestantizmusnak a szoros összetartozásban rejlő ereje. Észrevette ezt Kossuth Lajos is, ki érezte, hogy a protestáns felek közötti összetartás, a nemzet valláserkölcsi életének fejlesztése, szilárd s százados törvényekkel biztosított alkotmánya egyik oszlopa a nemzet politikai szabadságának is. Ezért a Pesti Hírlap hasábjain a két protestáns felekezetet egy közös egyházi és iskolai lap megindítására serkentette. Meg is jelölte javaslatában a szerkesztőket, az evangelikus Székácsot és a református Török Pált, egyházaiknak derék zászlóvivőit.

A felszólítás nem maradt eredmény nélkül való, mert a két férfiú érezve ily lapnak óriási jelentőségét, csakugyan meg is indította közös erővel és lelkesedéssel 1842-ben a "Protestáns Egyházi és Iskolai Lap"-ot. Ez időtől kezdve Székács minden erejét és idejét az egyház ügyeinek szentelte. Nagyszámú cikket írt lapjába, melyekben a visszaéléseket, maradiságot ostromolta, a vitás kérdésekre fényt vetett, tanácscsal, útbaigazítással szolgált s nem egy egészséges reformot pendített meg és vitt keresztül fáradhatatlan munkálkodása, rábeszélése, meggyőzése által. Munkásságát a legapróbb részletekig jelen megkötött munkánkban nem vizsgálhatjuk s így Csupán nagyobb vonásokban vázolhatjuk a nagy embernek alkotásait s azon reformokat, melyeknek megvalósításáért oly nemes ideálizmussal s tetterővel szállott síkra.

A római katholikus főpapság egész 1843-ig görcsösen ragaszkodott a reverzálisokhoz, a nagyváradi és rozsnyói püspök egyenesen utasította papjait, hogy meg ne áldjanak egyetlen vegyes házasságot sem, ahol a felek nem kötelezik magukat, hogy gyermekeik a római katholikus vallásban fognak neveltetni. Nagy volt a felháborodás nemcsak a protestánsok, hanem a hazafias érzelmű katholikusok között is, kik sok egyéb tekintetben is a magas klérusnak a kormányhoz való húzása miatt a protestánsok részére állottak. A megyék is állást foglaltak a reverzálisok ellen, de az 1 országgyűlésen a főrendek a sérelmek orvoslását megakadályozták. A klérus ezen sikertelenség miatt még inkább vérszemet kapott, a két püspök példáját a többi is követte. A pesti római katholikus lelkész Kossuth Lajostól és római katholikus jegyesétől is megtagadta az egyházi áldást. Ugyanis az 1790-91. évi XXVI. törvénycikk 15. §-a szerint, "ha az anya katholikus, csak a fiúgyermekek követhessék az atyjok vallását", azonban a katholikus papok — mert hiszen ugyanezen törvénycikk értelmében a vegyes házasságok csak ő előttük köthetők — rendesen reverzálist kívántak a protestáns apától s ha nem adott, "passiva assistentia" mellett ugyan megeskették a párt, de meg nem áldották.

Ezen méltatlan eljárás mélyen sértette különösen a protestáns lelkészeket s közöttük Székácsot is, ki feltette magában, hogy a legelső kinálkozó alkalommal az így megesketett párt egyházi áldásban fogja részesíteni. Az alkalom nem is váratott sokáig magára. 1842-ben egy poroszországi evangelikus gyáros nem tudott belenyugodni a gondolatba, hogy esküvője egyházi áldás nélkül fejeződjék be, azért Székácshoz folyamodott. Székács készséggel hallgatta meg a kívánságot s a Budán történt esküvő után egész násznépével a legfeltünőbb módon Pestre hajtatott párt a templomban megáldotta. Tudta, hogy felsőbb helyen rosszalni fogják eljárását, de ő soha sem tekintett magára, mikor másoknak örömöt ás boldogságot szerezhetett. Tényleg másnap a nádor hivatta s felelősségre vonta s rosszalását fejezte ki a történtek felett. Székács bátran védelmezte magát s kijelentette: "úgy hiszem, hogy előbb-utóbb csakis úgy vesszük elejét a botránkozásoknak, ha felhatalmazzuk a protestáns papokat, hogy a vegyes háza- sokat ők is eskethessék". A nádor a leplezetlen s meggyőző szavakra nem tudott válaszolni s szó nélkül elbocsátotta Székácsot. Székács ezen tettével is megmutatta, hogy híven követi jelszavát: az egyház érdeke mindenek előtt s reményében nem is csalatkozott, mert példájára mások is felbuzdultak s mind hangosabban követelték e visszás állapotnak ország gyűlési határozat által való megszüntetését. Az 1843— 1844-iki országgyűlés végre a III. törvénycikkben méltányosabb alapon rendezte az áttérés dolgát, kimondván egyebek között a második pontban:

"a jelen törvény kihirdetése után keletkező azon vegyes házasságok is, melyek evangelikus lelkipásztor előtt köttetnek, érvényesek". Székács kitörő örömmel fogadta a hozott vallásügyi törvényeket s örömében a békeszerző királyt s a törvényhozást dalban dicsőíti:

"Társak. Éljen a király.
Mi, kiknél a hit- s a lélekszabadság
Hitvallásunknak elve s jelleme,
Melyért váltságul onták vérüket
A nálunk hitben óriásb apák.
Mi a királyhoz, aki e szabadság
Szent templomába tárt utat nyitott,
S a kényszert, a belhitnek külnyügét
Leoldozá a törvény szavával,
Tekintsünk fel hálával s bizalommal..."

Olyannyira át volt hatva ezen üdvös törvények fontosságától, hogy három év mulya is így nyilatkozott róla: "hatvan év óta nem hozatott törvény, mely éppen az emberiség legfőbb, legféltettebb ügyében, a hit s a lelkiismeret szabadságában alkottatván, maradandóbban tanusítaná a jézusi szellem s az evangéliumi testvérszeretet diadalát." (Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1848. 7. sz.) Ugyanakkor mondja e szavakat, mikor birálgatja ezen törvények fogyatékosságait s fájlalja annak a gyakorlati életben való teljes meg nem valósulását. Jellemző ez Székácsra nézve, amikor örvend az erkölcsi diadalon, nem késik a gyakorlati téren biráló szavával fellépni.

Legelső észrevétele mindjárt az, hogy a határ- őrző vidékeken e törvény ki nem hirdettetett, jóllehet a németbánáti, péterváradi és bródi határezredekben is számos protestáns család és gyülekezet van, a második pedig az, hogy mindenik fél a maga részére magyarázta. A protestánsok mindazon áldásokban kívántak részesedni, melyeket "a törvény betűje vagy szelleme által elvonhattak belőle", míg a katholikusok mennél hevesebb engedményt akarván kiereszteni kezeikből, mindenféle akadályokat gördítettek a törvény gyakorlati kivitele elé, amiből viszályok, össze ütközések származtak. Így mindjárt a helytartótanács is rosszakarattal és kézzelfogható helytelenséggel magyarázta már az I. §-t is, amelynek ezen világos passzusát: "a nőszemélyek pedig férjhezmenetelük után, habár ezen időkort (18 év) el nem érték is... vallásos kérdés alá nem esnek", odamagyarázta, hogy e törvénycikk a bécsi és linzi békekötések alapján csak bővíti, illetőleg módosítja az I790—91-iki tör vénycikket, de el nem törli azt. Szóval, a helytartó tanács a már férjhez ment s áttérni akaró nőtől is megkívánta, hogy a 18-ik évet betöltötte legyen. Ezen nyílt igazságtalanság ellen a protestánsok felségfolyamodvánnyal járultak a király elé, amely világosan kimutatja a helytartótanács tévedését és rosszakaratát. (Lásd Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1846. 36. sz.) Székács az I. §. kifogásának tartja a helytartó tanács rendeletét is, melyben megtiltja a protestáns iskolatanácsoknak, hogy tanintézeteikbe rossz osztályzatot nyert vagy nem vizsgázott katholikus ifjat felvehessenek. A protestánsok erre is megadták a méltó választ. (Lásd Egyet. gyűlés jegyzőkönyve 23. pont. 1847.)

De különösen a 2.§ volt az, mely elé a katholikus papok a legtöbb akadályt tudtak gördíteni. Székács éles szemmel látja meg itt is a visszaélések okát és lehetőségének feltételeit, de mikor rámutat a hibákra, dicséretes pártatlansággal megemlíti azt is, hogy viszonzásképen a protestáns papok is beleestek hasonló hibákba. Legerősebb fegyverük a katholikus papoknak a 2. kijátszására a dimisszió megtagadása volt, Vagyis az illető katholikus pap nem adott bizonyítványt arról, hogy a házasulandó felek háromszor már kihirdettettek s ellenük a házasságot esetleg gátló akadály be nem jelentetett. Ily módon a protestáns lelkész kényes dilemmába került, ha nem adja össze a párt, elesik a törvény áldásától, ha pedig összeadja, törvénysértést követ el s egyúttal kiteheti magát annak a veszélynek, hogy oly párt adott össze, melynek egyike ellen esetleg házassággátló akadályt jelentettek be, amikor is cselekedete még súlyosabb elbirálás és megítélés alá esik.

Székács ezután őszinte, de egyúttal ironikus megjegyzést tesz: "Legyünk részrehajlatlanok, a protestáns papság is megtagadta a dimissziókat, kiváltképen oly esetekben, hol tudta, miként a protestáns vőlegény részéről térítvény adódott vagy adatott, az at képzőt faktitivum értelemben véve". Jellemzi ezen megjegyzés után a különböző protestáns papok eljárását ily esetekben. A félénkek addig haboztak, inogtak ide-oda, míg a katholikus pap szép nyugodtan a párt összeeskette. Az óvatosak pedig tanuk által kérdeztették meg a plébánost, kihirdette a házasfeleket, adtak-e be ellenük akadályt, kiadja-e a dimiszsziót vagy nem. Erre a tanuk a hallottakat írásba foglalták, aláírták, megpecsételték s a protestáns lelkész minden akadály nélkül végezte az esketést. A bátrak pedig minden dimisszió nélkül is eskettek. Természetesen mindkét fél részéről számos panasz érkezett a helytartótanácshoz, amire az 1845 november II-én rendeletet adott ki, melyben utasította a római katholikus papokat, hogy a dimissziót mindenkor késedelem nélkül adják ki, a protestáns papoknak pedig meghagyta, hogy dimisszió nélkül ne eskessenek. Azonban még ez a rendelet sem vetett véget a visszaéléseknek, mert a plébánosok ügyes fondorkodással még más akadályokat is tudtak teremteni. Sok helyen megtagadták a kihirdetést, vagy pedig a hozzájuk tartozó házasulandót hosszadalmas oktatásra rendelték magukhoz, vagy, mivel náluk az esketést a gyónás szokta megelőzni, készakarva húzták-halasz tották az abszoluciót.

Ezen akadályokat, nehézségeket tekinti Székács a legnyomósabbaknak, melyek az 1843—44. évi III. törvénycikk gyakorlati alkalmazása körül felmerültek s amelyeknek békés, okos és gyors elintézését mindenek felett szükségesnek tartja. Ezzel azonban nem kívánja a törvény megváltoztatását, mert hiszen az alapjában véve jó és üdvös, annál is inkább, mert reményli, hogy a végsőkig még el nem harapódzott visszaéléseket maguknak a lelkipásztoroknak erélyessége és okossága megszüntetheti még.

Kissé hosszasan időztünk ezen értekezésnél, de fontosnak tartottuk annak kimutatására, — amelynek példáját már máshol is láttuk — mily éber szemekkel őrködött mindenkor az egyháznak minden, még a kevésbbé fontosabb érdekei felett is. Hiszen éppen ez a gondos, megfontoló józanság volt Székácsnak egyik jellemző vonása, amikor az üdvösnek elismert újítás felett túláradó örömének ódában ad kifejezést, nem mulasztja el, hogy annak jó és rossz oldalát a gyakorlati élet szempontjából is birálat, bonckés alá ne vegye s ne mutasson rá azokra az akadályokra, amelyeknek felmerülésére a tiszta és becsületes szándékú törvényhozók nem számítottak s nem is számíthattak.