Unió

Most pedig meg kell emlékeznünk két különösen kedves eszméjéről, t. i. az unióról és a gyámintézet létesítéséről. Eredete mindkettőnek még a negyvenes évekbe nyúlik vissza, de további fejlődésük, illetőleg a gyámintézet megvalósulása már ebbe az időbe esik, azért az összefüggést megszakítani nem akarván, itt kell róluk szólanunk.

Az unió eredményes megoldhatóságáról Székács kezdetben teljesen meg volt győződve, csak később látta be, hogy az kivihetetlen, de róla azért soha le nem mondott s mindvégig kedves eszméje maradt. Az unió körüli viták teljes lefolyását nem tárgyalhatjuk szűk munkálatunkban, — de ez nem is feladatunk— azért rövid pillantást vetve a kérdés multjára, csak Székácsnak az unióról való felfogásáról s az unió akadályairól emlékezünk meg. „Az unió tényleges és jogos kifejezése azon modern protestáns ön tudatnak, hogy a keresztyénség súlypontja nem az egyházi dogmában, hanem a keresztyénség erkölcsi életközösségben áll.” (Schenkel: Prot. Kirchenzeitung. Lásd Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1867. 46.sz.) Többé-kevésbbé általában ez a gondolat hevítette mindazokat, kik valaha az uniót óhajtották. Alapjában szép elv ez, de a gyakorlati élet perhorreszkálja éppen a protestantizmus lényegéből kifolyólag s ha még ehhez más gátló körülmények is járulnak, úgy az unióra valóban még csak gondolnunk sem lehet.

Az unió kérdése sokkal régibb hazánkban, mint ahogy azt gondolnók. Samarjay János "Magyar Harmoniá"-jának megjelenése óta (1628) nagyobb időközökben meg-megjelenik egy-egy füzetke, mely az unió szükségességét és áldásait vitatja. A XVII. században azonban a két felekezet annyira távol állott egymástól, hogy az unió eszméje egyáltalán nem talált visszhangra. (Lethenyei István p1. ezt Írja az egyesülésről 1633-ban:

"Lehetetlen, hogy Ő vélec megalkudhassunc és egyező értelemben lehessünc ha tudnyi-illic meg nem térnec és az Isteni igazságnak nem engednec. — De ugyan-is hogy lehetnénc mi ő vélec atyafiságos ás barátságos eg’gyességben, holott ők-is, mint a Pápások, szinte úgy ostromoljác a mi Ecclesiánkat? bennünket szörnyü tévelygáseckel vádolnac ás kárhoztatnac: fél-Pápistáknac, testrágó Cyclopedeseknec, Ubiquistáknac, etc. etc. hínak" stb. (Igen jellemző a kor hangulatára nézve.)

A XVIII. század inkább kedvezni látszott az eszmének. A protestánsok 1781-ben közösen gyűlnek össze Baján s ott vegyes zsinat tartását határozzák el, mely zsinat tíz évvel későbben gróf Brunszvil József királyi biztos jelenlétében meg is tartatott. Ezen időtájban több az uniót tárgyaló latin és magyar irat jelent meg. (A Protestáns Ekklesiák között lévő különbségről és a két rész között lehetős egyezségről való rövid Tanítás, elmondatott a S.-Pataki Reform. Ekklesiában 1784. Pest, 1822.; Pap István: A vallási egyesülés ideája. 1823.; A Protestáns Vallás két ágának egygyesittetése felől való Jegyzések. 1791.; Commentatio brevis de unione Protestantium in genere praesertim in Hungaria. 1791.; Nullitas discirminis in Articulo fidei de sacra Domini coenaenter Aug. et Helv. Confessionis Fratres pro arction poli tico—synodali coalitione exposita 1791. stb.)

A remélt uniót azonban a bekövetkezett háborús idők még csirájában fojtották el, melyek azt javasolták, hogy a protestánsok inkább a közös ellenség ellen egyesüljenek, mintsem, hogy a vallási unió feletti vitatkozásokba bocsájtkozzanak. Ezzel azonban az eszme nem halt meg, az 18 porosz unió ismét felszínre hozta hazánkban is és úgy látszott, hogy a közvélemény nem igen idegenkedett tőle.Megragadva az alkalmat, Cs. Zay Károly gróf, egyetemes felügyelő 1841-ben lelkesen szót emelt a hit elvek érintetlen tartása mellett való unió érdekében, ennek kapcsán pedig Fáy András egy Pesten felállítandó közös főiskola eszméjét pendítette meg. Az újonnan felszínre került uniót ismét igen sokan pártolták, több irat jelent meg mindjárt Zay felszólalása után, melyek az uniót lehetségesnek, sőt szükségesnek tüntették fel. Székács is magáévá tette az ügyet s a megvalósítás érdekében szóval, tollal, tettel működött. Megnyitotta a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hasábjait a pro és contra vitatkozók számára. Már az 1842. évfolyamban igen sokan szóltak hozzá a kérdéshez, de még a hatvanas években is nem egy cikk foglalkozott az unióval. Csodálatos, hogy a negyvenes években megjelent — az Unió pártján álló — cikkek és röpiratok alig láttak valami különbséget a református és evangelikus egyház között (Pl. Simko Vilmos "Egyházi Unió"-jában (1842, Pozsony): "mert azon okok, melyek hajdan az egyesülést gátlák, egészen megszűntek, úgy hogy több mint félszázadtól fogva egyek vagyunk, — egyek a lélekben ős már csak a testnek összeforrasztása kívántatik egy virágzóbb keresztyén Anyaszentegyház alkotására.) s a legnagyobb optimizmussal biztosra vették az egyesülést.

Az eszmét mind többen és többen pártolták, úgy hogy az "unió ügyében munkáló választmány" is megalakult, melynek tagjai az unió tervének kidolgozására egy négytagú bizottságot küldöttek ki, nevezetesen Schedius Lajos királyi tanácsost, Fáy Andrást, Polgár Mihályt és Székács Józsefet. A választmány 1842 július 2-án ülést is tartott s lelkes tagjai a következőkép formulázták céljukat s irányát az uniónak:

"Óhajtják és akarják eszközöltetni a magyarországi két evangelikus felekezetek oly egyesülését és mind szellemi, mind anyagi tekintetben egykori egybeolvadását, mely ne erőszakoltatások által céloztassék eléretni, hanem idő, tudományos műveltségű haladás kifejtései, jóakaratos kölcsönös értesülések, akadályok elhárítása, kisebb-nagyobb anyagi érdekeknek békés útoni egyesítései s az iskolák előkészítései által, mind a két fél testületeinek és lelkesebb egyéneinek közre munkálatával kitünő és folytonos szilárd akaratával, buzgóságával, példájával időnként haladva eszközöltessék. A választmány ezután az előkészítés módjára nézve tesz javaslatokat, hogy a két "Úgysem sokat különböző felekezet" egyesülése minél hathatósabban eszközöltessék." (Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1842. 14. sz.)

Székács az unióról nemcsak Kossuth hírlapjában nyilatkozott pártolólag, de számos cikkben szól a kérdéshez a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hasábjain, részben külön értekezésekben, részben vegyes tartalmú cikkeiben kitérőleg. Különösen két stádiumot tartott ő fontosnak, melyek az unió létesítéséhez vezetnek: az adminisztráció egyesítését, azaz "a két egyház igazgatásának ugyanazon evangyeliumi — képviseleti összevágó rendszer szerinti elrendezését s ha lehet egy közös gyűlésben való összeolvasztását", s az uniónak az iskolákban és gyülekezetekben való előkészítését. A dogmákat érintetlenül kívánta hagyni: "nekem dogmatikus, szimbolikus, konfessziónális, szóval olyan unió, mely Lutherből Kálvint vagy megfordítva csináljon, nem kell. Ellenben a társas uniónak lelkiismeretes barátja voltam mindig s az is fogok maradni minden körülmények között". Kivéve a dogmatikai teret szemközt az állammal, a római hierarchiával, még a tudománynyal is mindazon érdekek egységét óhajtotta, melyeknek közösségét a két egyház jobbjai s részben a történelem is olyanoknak ismertek el. Hasonlóképen visszautasította az egyház terén a nemzetiségek olyaténkép célba vett unióját, mely a szlávot elnémetesítené vagy erőszakkal megmagyarosítaná. Ezt kimondotta már diákkorában is, az ő álláspontja e téren biblikus volt s Máté 28,19-re támaszkodott: tanítsatok minden népeket. Minthogy pedig minden népet csak a Saját nyelvén lehet tanítani, minden oly törekvést előmozdítandónak vélt, amely tisztán egyházi indulattal oly férfiak kiképzését célozta akár közös, akár külön tan intézetekben, kik az illető nép nyelvét alaposan és tökéletesen el akarták sajátítani. (Csakis ezen magas bibliai álláspontról érthető, hogy Székács a N.-Rőcén felállítandó tűt gimnázium ellen mint szuperintendens nemcsak hogy nem dolgozott, de még érdekében fel hívást is tett közzé s céljaira gyűjtést is rendezett. Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1860.)

Székács a maga részéről az unió érdekében minden téren szép példával járt elől, amennyiben hű barátjával, Török Pállal a nagyobb fontosságú adminisztrativ ügyekben egyértelműleg intézkedett, az istentisztelet rendjét egyszerűsítette, hogy ezáltal is közelebb jusson a református egyházhoz, azonkívül többször prédikált a református templomban. Azonban az uniót sem ő, sem Fáy keresztülvinni nem tudta; az unió kivihetetlenségét különben már 1846-ban érezte, a sikertelenség főokát abban találta, hogy a két egyháznak nem volt teljes hatalmú képviselete, mely a közös ügyet felfoghatta volna. Így, bár a vidéken itt-ott akartak is uniálni, de nem ismervén az uniónak mibenlétét s nem munkálkodván együttes terv szerint, a békés egymásmellettiség és egyetértés helyett, súrlódásokat idéztek elő, amelyek által a megtöltött keserűség poharát mindkét félnek fenékig kellett kiürítenie. De más gátló körülmények is léptek fel, az előbbinél fontosabbak. Ilyenek voltak nevezetesen az alapítványok, a gazdagabb gyülekezet irtózott megosztani vagyonát az egyesülendő féllel s ilyenek voltak a nemzetiségi viszonyok. A "magyar vallás" hívei vonakodtak uniálni a nyelv tekintetében többfelé szakadozott ágostai evangelikusokkal, viszont különösen a tót nemzetiségi evangelikus papok, Stur, Hlavacsek, Hurban az uniótól nemzetiségüket féltvén, az egyébiránt igen becsületes, jámbor és hazájához hű tótságot éktelenül fanatizálták. De nem jöhetett s nem is jöhet létre az "unió" semmiféle formája ezentúl sem, egyéb okoknál fogva is. P dogmák tekintetében való megegyezés eo ipso lehetetlen, éppen olyan lehetetlen a közös formák megállapítása, amikor is egyik vagy másik félnek engednie kellene egyik-másik tételéből. Ez pedig egyenesen a protestantizmus lényegével ütközik össze, mely a feltétlen, megalkuvást nem ismerő egyéni hitben és megingathatatlan meggyőződésben, valamint minden lelkiismeretbeli rákényszerítés tagadásában csúcsosodik ki. Célszerűtlen az a törekvés is, hogy a két egyház legalább a közigazgatásban egyesüljön, először is az nem lett volna "unió", de meg a közös hatóságokban a féltékenykedés, esetleg talán az erősebb félnek részrehajlása örökös benső harcot idézett volna elő s vége-hossza nem lett volna a panasznak, keserűségnek, rekriminációknak. És hol lett volna ekkor a részrehajlatlan felülvizsgáló bizottság?! Azoknak sem volt igazuk, kik azt vélték, hogy a magyar református egyház az unió által nagysikerű magyarosító munkát fog végezni. A református egyház hazánkban 1/2 % idegen nyelvű híveit máig sem tudta. megmagyarosítani, míg az evangelikus lelkészek bölcs munkássága folytán azóta is számtalan, különösen tót evangelikus gyülekezet magyarosodott meg vagy egészben, vagy részben. "Az egyesülésben van az erő!", a fő nem a szám, pusztán csak azon fordul meg a dolog, hogy akik harcolnak, alapos készültséggel, közösen s lelkesedéssel harcoljanak a közös ellenség ellen. Mindezen súlyos gátló körülményeket azonban sem Székács, sem az unió más lelkes hívei nem mérlegelték eléggé s így valóban nem tudhatjuk, hogy amin ők síránkoztak, vajjon azon nem kell-e nekünk örvendeznünk? Kétségünket mi sem bizonyítja jobban, mint a pesti közös teologia ügye.

Hosszú vajúdás, fontolgatás s a nehézségek leküzdése után 1855-ben felállították ugyan s ott egyebek között Székács is teljesen díjtalanul, csupán lelkesedésből tanított, de csakhamar az erősebb fél, a református testvérek kezébe ment át. Székács az egyházi szónoklattant, az újszövetségi exegezist s a neveléstant adta elő, mint tanár a leereszkedő nyájasságot és komoly tekintélyességet egyesítette magában. Rendkívüli nagy elfoglaltsága mellett tanítványaival gyakran lakásán is társalgott, őket tőbbször meghívta asztalához is, hogy így is nevelje s jó irányban hasson rájuk.

Az Unió kérdése még jó darab ideig a felszínen maradt ezután is, azonban ma már mind a két egy ház belátja józanul, hogy annak megvalósítása lehetetlen. Az utókort ne is bántsa ez a törekvés: fejlessze ki mind a két egyház Saját életében bírt karizmáit, úgy szolgálhat legtöbbet önmagának és a hazának.