Gyámintézet

Ha Székácsnak ezen eszméje nem is valósult meg, megvalósult s áldásosztó munkásságban él ma is a másik: a gyámintézet. (Lásd Zelenka Pál: "A magyarhoni egyet. ev. egyházi gyámintézet multja és jelene". 1882. Miskolc.)

Az első szót a gyámintézet létesítése érdekében Székács mondotta ki. A protestantizmus sínylődését a vagyon és közszellem hiányában keresi. Maga a puszta szegénység azonban nem szomorítja Őt, mert a protestánsok legalább a maguk szegényei s ezen szegénységük mellett is gazdag intézeteket tudtak alapítani s adósukká tették a hazát, melynek 300 éven keresztül derék hazafiakat és honleányokat neveltek iskoláikban, jóllehet, az állam alig segítette őket valamivel. Majd így folytatja: "Ámde ezen szegénység aggodalmassá válik, hogyha a közszellem hiányzik benne. Ha Mindenható volnék, így fognék szólani: Protestáns felek! A telkek, erdők, folyamok el vannak ajándékozva, nem enyémek többé s igy ezeket nem adhatom nektek, ámde adok nektek közszellemet, mely az egyesek filléreiből egy nagy közkincset gyűjtsön, mely az egyesek gyarló tehetségeit egy nagy közerővé pontosítsa össze. És én erősen hiszem, hogy a minden- hatóság e kincsével beérhetnők Alig képzelhető reánk nézve jótékonyabb intézet, mint olyan, mely egyfelől szegénységünkön segítene, másfelől a közszellemet gyámolítaná". (Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1843.)

Ezzel az első szó ki volt mondva, amelyet nemsokára követett a tett is. Az első gondolat közös protestáns Gusztáv Adolf-fiókegylet alakítása volt, e gondolat Székácsban már 1842-ben megérlelődött, a következő évben lapjában már azt is kifejti, mi módon lehetne ily intézetet alapítani. (Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1843. 8. sz.)

Felhívása és terve mindenütt biztos fogadtatásra talált, úgy hogy már az 1843. évi egyetemes gyű lés kiküldött öttagú bizottságot, közöttük Székácsot is oly célból, hogy tanulmányozzák a Lipcsében ás Drezdában fennálló Gusztáv Adolf-egyletet s ennek statutumait alapul véve dolgozzanak ki egy, a mi körülményeinkhez s viszonyainkhoz szokott tervezetet, mi módon lehetne sikeresen Magyarországon is felállítani hasonló intézményt s mi módon lehetne a külföldivel célirányos kapcsolatba hozni. A bizottság eljárt küldetésében s javaslatát elő is terjesztette, mire nyomban megalakult a "pesti előleges gyámintézet". (1844 szeptember 4.) Azonban a Gusztáv Adolf-egyesülethez való csatlakozás a kormány bizalmatlansága folytán nem történhetett meg, amint azt Székács dr. Grossmannak írja. A központ mindazáltal lankadatlan szorgalommal dolgozott, Székács fel hívást intézett az esperesekhez, amelyben bekéri tőlük a gyámolításra legérdemesebb gyülekezetek névsorát, mert

"egyházaink inséges állapotján csak úgy segíthetünk gyökeresen, hogyha:

1. az inség mibenlétét ismerjük;
2. ha a gyámolításhoz mindnyájan járulunk;
3. ha a gyámolítást terv szerint és okosan intézzük."

Az alapszabályok 1845 január 4-én megerősíttettek s közzé is tétettek úgy a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban (1845. 4. sz., 78. 1.), valamint külön magyar, német és tót nyelvű füzetben. Az alapszabályok közrebocsátásánál azonban akadályok merültek fel, amint azt Székácsnak a stuttgarti főügyészhez intézett jelentéséből tudjuk meg. A cenzor először Ugyanis törölte a lapból az alapszabályokat, Székács azonban felhasználta a kedvező alkalmat s a változtatott cenzornak az öttagú bizottság javaslatát mutatta be s e helyett az új alapszabályokat nyomatta ki; ámde a kormány a német és tót fordítás miatt figyelmessé lett s a lefordított szöveget töröltette, sőt a magyarnak terjesztését is megtiltotta. Hosszas küzdelem után végre az engedélyt a három nyelvű alapszabály terjesztésére megadta ugyan a kormány, de a "Protestáns Gyámintézet" címet töröltette s helyette — az uniótól váló féltében — "A magyar országi ágostai hitvallású evangelikus Gyámintézet" nevet tétette. A kormány akadékoskodó beavatkozása és a lohadó lelkesedés a Gyámintézet ügyét csak hátráltatták. Székács keserűen panaszolja Grossmannak, a Gusztáv Adolf-egylet elnökének, hogy a kormány ismét annyira szigorította a rendszabályokat, hogy már az esperesekhez a Gyámintézet ügyében intézett rövid felszólításait is törölte a cenzor s így az ügyet ismertető közleményt közreadni nem lehet.

Másik nagy baj az, hogy a szükség mindenütt nő, de minden vidék csupán csak a maga hasznát nézi s egyetemes álláspontra felemelkedni nem tud. Ily körülmények között nem csoda, ha a Gyámintézet ügye mindinkább hanyatlott s azt a mindenkor lelkesen munkálkodó központi bizottmány s néhány város megmenteni nem volt képes. Ezen időszakban utolsó ülését a központi bizottmány 1846 február 18-án, Luther halálának háromszázados évfordulóját megelőző napon tartotta Szirmay A. szeptemvir elnöklete alatt. Az ügybuzgó elnök betegen, Orvosi tilalom dacára jelent meg a gyűlésen, hogy szép szavakban emlékezzék meg Lutherről, a szabadság bajnokáról s kiöntse mély fájdalmát a Gyámintézet hanyatlása miatt. Fájdalmasan panaszolja, hogy a már 1 1/2 év óta fennálló középponti Gyámintézet még annyi pártoló fiókintézetet sem tudott teremteni, hogy ezek segítségével választó gyűlést lehetett volna tartani.

Ezután felkéri Székácsot, tegyen jelentést a Gyámintézet jelen helyzetéről. Székács be is számolt a csekély eredményről, de nem csüggedett, ő állott már csak a gáton a közöny özönével s az e hullámaival s hitt, bízott Istenben, hogy e nagyszerű s áldásos mozgalmat elaludni nem engedi. Jelentés tétele után elmondá nézeteit, miként lehetne megszüntetni az akadályokat, eloszlatni az elfogult nézeteket. Azt javasolta, hogy a bizottság küldjön a szuperintendensekhez egy felvilágosító s újfennen buzdító iratot, a nép számára pedig irasson egy evangéliumi szellemű, a Gyámintézet célját s kivi telének módját ismertető röpiratot. Az elsőt a bizottság el is fogadta s a jegyzőket bízta meg, hogy a szuperintendensekhez küldendő levelet minél előbb szerkesszék meg. Bár a kívánt eredmény nem következett be, Székács meg nem szűnt buzdítani az ügy mellett s kétségbe most sem esett. "Az isteni gond viselés őrködik felettünk. . . Bízzunk Istenben és bízzunk az emberekben, mert Isten szeretete van kiöntve sziveinkbe. Bízzunk magunkban és győzni fogunk." (Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1846. 17. sz.)

A Gyámintézetről szóló I. Kor. 162—3 jeligéjű cikkében lelkének egész melegével szól a kérdéshez. (Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1846. 13. sz.)
Bevezetésében az idő gyors mulására veti tekintetét s tettre hí fel mindeneket: munkálkodjunk, míg nappal vagyon! Rámutat arra, hogy a protestáns egyház a maga szegénységében mindenkor megfelelt hivatásának a maga erejéből, mert Istenen kívül senki sem segítette. Megadta Istennek, ami Istené, a császárnak, ami a császáré s a hazának, ami a hazáé és e három közül adósai "csupán csak Istennek vagyunk. Alapítónk, hitelezőnk csak ő volt. Legyen áldott az ő szent neve!" Azért a jelen nagy szegénységében sem szabad elcsüggedni, de sőt örülni kell az inségben is mert "a magunk szegényei vagyunk". Azonban össze tett kézzel várni a segítséget nem lehet, nem szabad, dolgozni, munkálkodni kell! Az országhoz folyamodni segítségért nem tanácsos, mert azon egyház, mely híveinek segítsége és buzgalma által magát fenntartani nem tudja s az országhoz megy koldulni, az a kegyelemfillérekért szabadságát szokta odadobni. A Krisztus egyházának az állam bőséges adományai (Konstantin, Pipin stb.) ártottak legtöbbet, mert papjait oly ország uraivá tették, mely e világból való. Ki-ki küldje el a maga felesleges krajcárját a nemes célra, a krajcárokból majdan forintok lesznek s az így begyűlt s lelkiismeretesen kezelt összegből oda lehetne juttatni, hol a szükség a legnagyobb, sőt a jobb időkre még félre is lehetne tenni. S ha minden egyháznak egy kis tőkécskéje s az egész egyháznak egy középponti, évenkint gazdagítandó, az egyes gyülekezetekből bevevő, de azokra ki is adó bizonyos szabályok szerint megbízott férfiak által kezelt tőkéje volna: úgy a szükölködő testvérek nem maradnának minden támasz nélkül s úgy — teszi hozzá ironiával — a 1. . . i tanítónak nem kellene tehénistállóban laknia. S jóllehet a Gyámintézet ily mindenki által ismert áldásos célt van hivatva szolgálni s bár a középponti választmány minden tőle telhetőt megtett, mégis sikere mineddig csekély. A sikertelenség okát kutatva reflektál valamennyi ellenvetésre s azokat szokott ügyességével s elmésségével cáfolja meg. Akiknek nem tetszenek az alapszabályok, azok az eszmét ne kárhoztassák, mert e szabályok csak ideiglenesek, különben rajtok javítani, változtatni nemcsak lehet, de kötelesség is. Mások kifogása, hogy miért nem hozatott organikus összefüggésbe a Gusztáv Adolf-egyesülettel. Igen, de ezt nem engedte meg a kormány, de meg jobb, ha Magyarország magára támaszkodik s igyekszik itthon megvalósítani a Saját erejéből mindazt, amit a külföldi hasonló célú intézetek a maguk körében tesznek meg. Nem kell a középponti "sinenobis, de nobis" kezeléstől sem fázni, mert az intézet ügyének igazgatásában csak az egyes gyülekezetek követei bírnának a tervezet szerint viritim szavazattal. Nem kell félni attól Sem, hogy a Gyámintézet csak a magyar gyülekezeteket fogja pártolni, vagy ezeket nagyobb mértékben, mint a magyar nyelvűeket. Székács hivatkozik arra, hogy az újabb időben épp az idegen nyelvű gyülekezetek kapták a legtöbb segélyt, a Gyámintézet nem politikai célzatossággal, de evangyeliumi szellemben működik. A Gyámintézet nem akarja eltörölni a szupplikációkat sem, hanem, ha lehet, feleslegessé tenni, azaz oda akar törekedni, hogy az iskolák helybe kapják járulék gyanánt azon segedelmet, melyet eddig a szupplikációk útján szereztek be. Óhajtja a Gyámintézet a közalap gyarapítását, hogy abból idővel szegény papok és tanítók, illetve ezek özvegyei és árvái segélyt nyerhessenek. Akarja, hogy az elszórt hitsorsosokhoz missziói papok küldessenek . . . Egyes papok viszont azon ellenvetéssel állnak elő, hogy amidőn a hívek a pap járandóságát is alig fizetik, hogyan lehessen őket rávenni arra, hogy még egyébre is adakozzanak. Székács azzal felel, hogy a lelkészek a cura pastoralis gondos gyakorlása útján igyekezzenek a hívekre hatni s adakozási készségüket a hit ereje által felkelteni s ahol a készség megvan, Ott nem hiányzik az áldozat sem "amilyen a pap, olyan a gyülekezet". Pedig egyenesen az ügy javára szolgál, hogy az intézet nem kapcsoltatott egybe az egyetemes gyűlésekkel, mert ezek sokszor "per hamaritudinem szoktak átszökdelni" némely ügyeken, különben is a kivitelre, végrehajtásra, intézkedésekre nem célirányosak.

Az utolsó Szót a Gyámintézet ügyében ez első időszakban Székács a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 36. számában mondotta ki. Az egyetemes gyűlés tanácskozásáról számol be s fájdalmasan írja tudósításában: "a Gyámintézetről volt mély hallgatás, volt tehetetlenségünket bevalló pirulás, volt hanyagságunkat tanusító mellverés". Az akadályok, melyek életbe léptetését hátráltatták, még mindeddig megvannak, sőt jobban, mint valaha. "A középponti választmány hanyag és semmit sem tesz, névszerint pedig-az idén éppen az egyetemes gyűlés alkalmával még csak gyűlést sem tartott. A papok között sokan kákán is csomót keresők, a segedelmi készség felébresztésében kontárok, maguk bajai mellett mások az egyetem bajai iránt részvétlenek . . . 3. "Hogy a világiak közül sokan az egyház iránt tartozó kötelességeik egész sommáját lefizetve vélik azáltal, ha a papokat, mint mondani szokás, sakkban tartják". Az akadály pedig az, hogy vannak kik a Gyámintézetet egyenesen feleslegesnek tartják. Székács azon reményének ad kifejezést, hogy célzásaiért senki sem fog megharagudni, de sőt a világiak az emberileg lehető legnagyobb buzgóságot fogják tanusítani a Gyámintézet életbeléptetése körül. Értekezését kettős ámennel fejezi be.

Ez volt a végső akkordja a Gyámintézet ügyének, — de nem végleg, a hideg közönyt, részvétlenséget 12 év mulva az igazi buzgóság, az egyház iránti meleg érdeklődés váltotta fel, amely végre is Székács álmát valóra váltotta.

Az idők az egyházra nézve az évek során át mindinkább válságosabbak lettek, a szükség folyton nőtt, a segítés pedig azon arányban csökkent, a jobb lelkek már-már kétségbeesve fohászkodtak fel az Istenhez: Uram segíts, mert elveszünk. A nehéz időben az Újonnan megindított Protestáns Egyházi és Iskolai Lap vitte ismét elől a megújhodás és újjászületés zászlaját. Feltámasztói voltak (1858 január 1.) dr. Ballagi Mór mint szerkesztő, dr. Székács József és Török Pál mint segédszerkesztők. A lankadni nem tudó szerkesztők és a felveendő munkatársak megkezdték az egyházmentő munkásságot, sürgették a zsinat egybehívását, az egyháznak egyetemessé szervezését, egyetemes alap létesítését, rendezni kívánták a szegényügyet, a belmissziót. A Gyámintézet eszméjének felelevenítése pedig legfőbb céljukat képezte. Érezte mindenki, hogy az "újult időben újult viszonyok között régi erővel, még pedig most már egyesült erővel kell a mentés és építés munkájához hozzáfogni". S a munkásság szép lassan meg is indult. A vidék minden nagyobb városa foglalkozott a Gyámintézet kérdésével s vagy pártolta vagy maga is állított fel segélyegyleteket. A nemes, hitbuzgó működésből kivette minden kerület a maga részét.

A feltámasztás eszméje mindinkább hódított, az alsóbb rétegekben is általános tetszésre talált, e közakarat megszólaltatta a felsőbb rétegeket s hatósági gyűléseket is. A döntő lépést a dunántúli kerület tette meg, ugyanis a kőszegi kerületi gyűlése 1860 május 31. és június 1-én gyámintézet létesítését határozta el s egy öttagú bizottsággal megkészítette programmját is, melyet a közgyűlés még ugyanazon évben el is fogadott. Az Egyetemes Gyámintézet életrekeltésére különös befolyást gyakorolt a pátens el nem fogadása, aminek következtében az igért államsegély is visszautasíttatott s az a körülmény, hogy Gusztáv Adolf az iskolának eddig nyujtott segélyét a minimumra szállították. Ebben sokan politikai alázatosságot láttak, azonban Székács, ki személyes összeköttetései révén is igen jól ismerte az egylet működését, kifejtette, hogy az egylet működéséhez nem is tartozik szorosan a gimnáziumok segélyezése. Az egylet azért segítette kivételesen a magyar tanintézeteket a Thun-féle "Entwurf" érvényre emelése után, hogy a nyilvánosság jellegét képesek legyenek megtartani, most megszűnvén az ok, megszüntetendőnek vélte az okozatot is, (Prot. Egyh. és Isk. Lap 1860. 1417-18. 1.)

Székács látván az általános érdeklődést, mely a gyámintézet, még pedig az önálló magyar egyetemes gyámintézet felé irányul, sietett megragadni immár másodízben az alkalmat, hagy lelkének egyik legkedvesebb álmát valóra váltsa. Átdolgozta a dunántúli gyámintézet programmját s azt egyetemes alapokra fektetve, mint "hazai Egyetemes Evangelikus Egyházi Gyámintézet programmját" az egyetemes gyűlés elé terjesztette. Utalt a Gusztáv Adolf-egylet segélyeinek megszüntetésére, buzdította a gyűlést, hogy az egyházegyetem igyekezzék olyan gyámintézetet létesíteni, amely képes legyen a gyülekezeteket és tanintézeteket hathatósan támogatni, hogy ne legyenek ezek idegen segítségre utalva. Egyben közölte az utakat-módokat, valamint az eszközöket is egy ily gyámintézet felállítására kidolgozott programmjában. Az egyetemes gyűlés 1860. október 10-én döntött is a kérdésben "Egyetemes Egyházi Gyámintézet" címe alatt a dunántúli hasonló intézet ezennel elfogadott programmja szerint leendő alakítása (Székács József superintendens indítványára) közhelyesléssel elhatároztatott".

Elnökké az indítványozó Székács Józsefet választották, a központi bizottságba pedig minden kerületből választottak ügybuzgó tagokat. A gyámintézet másodszor és most már végleg megalakult s ezzel Székács legnagyobb jutalma fáradhatatlan buzgóságáért és Istenbe vetett törhetetlen hitéért. Azonban a nehéz munka voltakép csak most kezdődött: ki kellett eszközölni a kormány beleegyezését. Ecélból Székács a véglegesen formulázott alapszabályokat Benedek táborszernagy kormányzó elé terjesztette, kérve annak jóváhagyását. Az, engedély megadásában nem csekély része volt Székácsnak, kit, mint már említők, Benedek igen nagyra becsült, a felterjesztés után öt napra már kiadta kedvező rendeletét: "Főtisztelendő Úr! F. é. okt. 18-án kelt felterjesztése folytán a magyarhoni ág. hitv. ev. Szegény egyháznak és iskolák segélyezésére szolgáló egyetemes gyámintézetnek a bemutatott programm értelmében alapítását ezennel engedélyezem s megengedem, hogy e célra az egyházakban gyűjthessenek". Benedek.

Most már semmi sem akadályozta a gyámintézet teljes életre keltét és működését. Székács a programmot három nyelven adta ki s körlevelével együtt az egész országba kiküldözte, egyben pedig örömmel tudatta a gyámintézet végleges megalakulását a külföldi hasonló célú egyletekkel, a honnét mindennünen üdvözölték a testvér intézményt. Hogy a gyámintézet működéséről a gyülekezetek a hívek is tudomással bírjanak "E. E. E. Mozzanatok" címen közölte a fontosabb eseményeket, terveit, tanácsait, a befolyó adományokat. Erezte szükségét egy Gyámintézeti Lap megindításának azonban rendkívüli nagy elfoglaltsága: szuperintendensi lelkészi hivatalának betöltése, a gyámintézet érdekében folytatott levelezései, a tőkegyűjtés, elszámolás meggátolták a lap létrejövetelét — egymaga mindent nem tehetett, hiszen a mit tett, az is szinte emberfeletti volt. Ezalatt a vidéken mind több és több gyülekezet létesített segélyegyleteket, melyek mind a központtal hozattak organikus összefüggésbe, a nemes buzgóság általános feltámadását bizonyítja az is, hogy több helyen női gyámintézete is alakultak.

Amire Székács még főgondját fordította, az a központi gyámintézeti tőkének létesítése volt, "Az én hitem és meggyőződésem, hogy minél nagyobb központi gyámintézeti tőkét alakítand az egyház s minél több gyülekezetnek küld évenkint segedelmet annál bizonyosabban, biztosabban és szilárdabban rakja le az egység és közösség alapját közöttünk." Ecélból ő fél-, egy-, két-, öt- és tízforintos nyugtákat nyomatott, amelyekre lelkes izgatásának hatása alatt, egymásután jöttek az adományok, úgy hogy elnöki tisztjéről lemondásakor nem kevesebb, mint 23,475 frt 14 kr. volt a központi tőke értéke s ez összeget mind az Ő lángoló ügyszeretete teremtette össze. Azonban kedves tervét, a tőkének és intézkedésnek központosítását "melyekben a gyámintézet által egyházunk jövőjét látta, nem vihette keresztül s emiatt az 1866-ik évi közgyűlés megnyítása után végleg lemondott hivataláról, azon fogadással, hogy szűkebb körben ugyan, de ezentúl is megtesz mindent a gyámintézet felvirágoztatására s meg nem szűnik Istennek áldását kívánni mindazokra, kik valaha előmozdították s előmozdítani fogják a gyámintézet ügyét." Székácsot újból megválasztották, de ő megmaradt régibb határozata mellett. A "közgyűlés sajnálatát fejezvén ki ezen elhatározás felett Székács József volt elnöknek, a magyarhoni gyámintézet megalapítása, központi tőkéje, gyűjtése és az intézet felvirágozttatása körül szerzett halhatatlan érdemei iránti hálás elismerését jegyzőkönyvbe foglaltatni határozá". (Évi jelentés 1866. 1. p.)

Azonban Székács 23 évi fáradhatatlan s áldásos munkásságának nem ez az igazi jutalma, ez csak elismerés volt, jutalma abban van és abban lesz, hogy mint annak voltaképeni megalapítója még halála után is könnyeket töröl le a szűkölködő s megszomorodott szivű hívek arcáról s munkál lelkes utódaiban az Úrnak szőllőjében...

Röviden meg kell említenünk azt is, hogy Székács alatt vált ki a tót egyház a többiek közül, ami nem kis nehézséget okozott, különösen az anyagiakat tekintve, a kérdés végre úgy dőlt el, hogy a magyar német egyház biróilag megállapítva 12000 forintot s meg egy szép Józsefvárosi telket is adott át neki, melyen ma a tót templom áll. A 12000 frtot részint lelkes hívők ajánlották fel, részint Székács gyűjtötte össze, és csak Székács tervei szerint építette át a magyar-német egyház a most már egészen saját tulajdonába átment házát is, mely szép összeget jövedelmezett a kiadott boltok után.

Nagy érdeme volt Székácsnak a gymnasium építése körül; a helyiség megszerzése volt a legnehezebb, mert ahol az egyház fel akarta építeni, ott útját állta egy katonai sütőház, amelynek megvétele sem a város részéről, sem az ev. egyház részéről húsz éven keresztül nem sikerült. Székács felhasználva Benedek táborszer nagy ismeretségét és jóindulatát, kivitte, hogy a katonai hatóság az eladásba beleegyezett, de a vételár megállapítása még mindig függőben maradt. Ekkor Székács türelmét veszítve audienciára ment Bécsbe, amely csakugyan meghozta a kívánt eredményt, a gymnasium felépült az egyházóhajtotta helyen.

Saját gyülekezete szegényeinek gyámolítására alapította a nemesszívű Ruttkayné Kossuth Lujza úrnővel a "Tabitha"-egyletet, melynek tagjai nők valának, kik ruhával látták el télen a Szegény családokat. A ruhákat a magukgyűjtötte pénzen vásárolt, vagy ajándékozott kelmékből maguk varrták meg.

Élete utolsó szakában hozta létre végül a "Jel szó" című alapítványt, melyek célja a magyar gyülekezetek tőkéjét gyarapítani. 10, 5 és 1 forintos szelvényeket nyomatott s ezeket maga árúsította a különböző alkalmakkor. Szeretetre méltóságával mindenkit meg tudott nyerni az ügynek s a gyülekezet tőkéjét tetemesen meg is növelte. "Nem hiába mondá róla Mária Dorottya főhercegasszony: "Székács az ország első koldusa". E név igazán megilleti s minden címe között ez volt egyik legföbb büszkesége".

Mint superintendens fontos újításokat hozott az egyházszervezet s kormányzat terén, mely munkásságát csak nagyszabású életrajz van hivatva s eredeti okmányok alapján ismertetni.

Lelkiismeretesen és szigorúan végezte a papjelöltek megvizsgálását is. Kedves epizódot mond el egy ilyen vizsgáról Saját tapasztalata nyomán Török József ceglédi ev. lelkész. Abban az időben kétszer kellett hittanjelölti vizsgálatot tenni a bányakerületi theologusoknak, először ott, ahol tanulmányaikat Végezték, másikat az illető kerületi püspök előtt. Török és néhány társa le is vizsgázott Geduly püspök előtt Pozsonyban, ki odautasította az ifjakat, hogy csupán bemutatkozás s bizonyítványaik felmutatása végett jelenjenek meg püspökeik előtt. A második vizsga ugyanis, mintha az elsőnek felülvizsgálata volna, az első vizsgálóbizottságot kellemetlenül érinthette.

Ily értelemben útnak is indultak a bányakerületi ifjak Pest felé: "De már mire Pestre értünk, a Székács névnek hallatára is megdöbbentünk; hát még midőn a lutheránus várban lakását keresve egyszerre csak meg dördült hátunk mögött erőteljes hangon: "Ti vagytok a pozsonyi theologusok, no csak várjatok, mindjárt intézkedem vizsgátok felől" . . . Török József előadta, Geduly utasítása szerint, hogy ők nem vizsgázni, csak bemutatkozni jöttek, mire egy dörgedelmes rendreutasítás következett, azzal a véggel, hogy majd megüzeni a vizsga idejét. "Délután órakor csaknem minden tantárgyból megvizsgáltak bennünket olyan becsületesen, hogy Pozsonyban se különben." Azonban vizsga után a bizonyítványokkal együtt néhány forintot is küldött az ifjaknak, hogy a búcsúlakomát az ő pénzén tartsák meg. "Egyik kezében korbács, másikban kenyér", jegyzi meg szellemesen Török József. . ."

Székács rendesen több szakférfiút is meghívott a vizsgára s ezek társaságában mindig tüzetesen vett számot azoktól, kik hivatva voltak az Úr gyülekezetében tanítani, a jelöltekhez felavatásukkor s elbocsátásukkor mindig Szép beszédet szokott intézni, rajzolva a papi pálya nehézségeit és áldásait.