Patens küzdelem

A szabadságharc leveretése után úgy az állani mint az evangelikus egyház meg volt bénítva, csak nem tíz évig nem volt az egyháznak sem közkormányzata, sem pedig bárminémű összekötő kapcsa, mely a feltételes egységet fenn tudta volna tartani. A szuperintendenseket s világi felügyelőket az adminisztrátorok helyettesítették, kik gyűlések nélkül ötletszerűleg kormányozták a kerületeket. Nem csoda tehát, hogy általános volt a vágy egy Oly kormányzati rendszer iránt, amely hivatva leendene legalább némileg véget vetni a szomorú állapotoknak. Ez áldatlan állapot s a tétlenség mindaddig tartott, míg meg nem jelent az 1859 szeptemberi pátens. Eleinte Székács azok közé tartozott, kik elfogadhatónak vélték azt, mert az első benyomás következtében csupán csak jó oldalai tüntek fel előtte, szemben a jelen sivár helyzetével, annyival is inkább, mert azt gondolta, hogy a pátens még nem törvény, hanem oly javaslatféle, melyhez a zsinat még hozzászólhat. Azonban felfogásában csakhamar csalatkozott, még pedig a legközvetlenebb tapasztalat után Bécsben, a hová a pesti teologiai intézet ügyében volt kénytelen felrándulni Thun miniszterhez. Thun távollétében azonban Zimmermann József miniszteri tanácsossal kellett tárgyalnia. Zimmermann a beszédet a teologiai intézetről csakhamar a pátensre fordította s azt szerette volna tudni, mily fogadtatásban részesült, lesz-e kilátás rá, hogy nyugodtan elfogadtassék. Székács a feleletadás előtt megkérdezte, törvény-e a pátens, vagy csak törvényjavaslat s miután a tanácsos azt felelte néki, hogy a pátens törvény, mely végrehajtandó minden paragrafusában, lelkében minden homály el oszlott s vele együtt eltünt minden vonzalma a pátens iránt. "Uram, ha a pátens törvény, én el nem fogadom soha, még ha az egész egyházban egyedül állanék is véleményemmel: mert én mindörökké tagadom az állam azon jogát, hogy az egyház meg kérdezése és beleegyezése nélkül törvényt hozhasson egyház számára." Írja Székács emlékiratában.

Ezen órától kezdve nyíltan a pátens elfogadása ellen dolgozott, a vidéki papságot leveleivel tájékoztatta a kérdés felől, sőt a protestáns öntudat felébresztésére irányuló munkálkodásával a világi elemet is egyaránt bevonta a küzdelembe. 1859 december 13-án a budapesti városi esperesség gyűlést tartott, melyen a pátens dolgát tárgyalták. Az öt gyülekezet közül csupán a tót szavazott a patens mellett, a többi ellene, azonban a lelkészek közül Podhraczky tót pap nem vállalta el a kerületi gyűlésre való kiküldetését, nem a német pap, Lang Mihály sem, hogy a rendőrség előtt gyanussá ne váljék. Bauhofer, a budai lelkész pedig egyenesen a pátens elfogadását ajánlotta, mert félt, hogy ellenkező esetben a Richelieu-féle dragonadeok következhetnek be. Tornyos, a váci lelkész, gyülekezetével együtt a pátens ellen szavazott. Hátramaradt Székács, aki most is az egyház jogai bátor védőjének, a protestáns szabadság derék bajnokának bizonyult s hatalmas beszédet mondott, melyben rámutatott arra, hogy a hallgatás ily döntő pillanatban egyenlő az egyház jogainak elárulásával. A fődolog nem az, lesz-e eredménye felszólalásuknak, hanem az, amit a lelkiismeret mond s az nem lehet más, mint a tiltakozás. Megrójja lelkésztársait állásfoglalásukért, az olyan lelkész szerinte, ki a veszély pillanatában magára hagyja a gyülekezetet, az nem pásztor, de béres. Az esperességi gyűlés Székács erő teljes felszólalása után elhatározta, hogy a kerületi gyűlésen képviselteti magát s képviselőinek azon utasítást adja, hogy a pátens ellen nyilatkozzanak. A kerületi "gyűlés" december 15-én csakugyan meg is tartatott az iskolai díszteremben, miután Lang, a német templom kulcsát magához vette s hazulról eltávozott s különben is a templom köré katonaság rendeltetett. A gyűlés a hivatalában legidősebb esperest és esperességi felügyelőt választotta meg elnökül. Azonban az időközben megjelent rendőrség utat tört magának a közönségen s a gyűlésnek csak annyi ideje maradt, hogy kimondotta határozatát, mely szerint a királyhoz felségfolyamodvány intézendő: hogy a pátenst s az azt kisérő miniszteri rendeletet függessze fel, a gyűlések és a zsinat megtartását engedélyezze, az egyházat helyezze vissza 1849 előtti állapotába s az egyesek ellen elrendelt vizsgálatot szüntesse be. Ekkor ért az elnökséghez a rendőrtiszt, ki a gyű lés azonnali berekesztését követelte. "Ez erőhatalom, az ellen nincs más fegyverünk — mondá erre Székács — mint legfeljebb az imádság!" És e komolyan ünnepélyes pillanatban Székács imádkozni kezdett. Soha ilyen rögtönzött imát nem hallottam, — Írja Zsilinszky Mihály — mely anyira megrázta volna a szivet és velőt egyaránt, melynek hallatára maga a kormány kiküldött embere is ott állott tehetetlenül, könynyes szemekkel és remegő karokkal, míg a vallásos és hazafias lelkesültség legszentebb tüzétől ihletett egyháztagok égbekiáltó némasággal oszlottak el.

A tulajdonképeni küzdelem voltaképen csak ezután következett, amely küzdelemből csupán azon mozzanatokat emeljük ki, melyek Székács személyével összefüggenek. A református egyház egyöntetűen sorakozott a küzdelemben, míg az evangelikusoknál, sajnos, több, különösen idegen nyelvű gyülekezet elfogadta a pátenst s a szerint rendezkedett be, A reformátusok pendítették meg azt az eszmét is hogy közösen küldöttséget menesszenek Bécsbe a királyhoz; az evangelikus egyházat azonban csak a Bányakerület képviselte báró Prónay Gábor, dr. Székács József és Esztergályi Mihály személyében, míg a küldöttség feje a lelkes báró Vay Miklós volt. (A bécsi látogatást részletesen a Pester Lloyd írja le január 30-iki esti számában. Prot. Egyh. ás Isk. Lap. 1860. 5. sz.)

A küldöttség megérkezett Bécsbe s a Vezető férfiaknak, báró Vaynak, báró Prónay Gábornak Rechberg miniszterelnök kijelentette, hogy szándékukra a választ 24 óra mulva megkapják, hogy azonban a miniszter elnöki kijelentésnek több tanuja is legyen, a küldöttség kilenc tagja kereste fel Rechberget, kitől azt a választ nyerték, hogy a Császár a küldöttséget nem mint testületet, hanem csak mint magánszemélyeket fogadhatja. Egyúttal kijelentette, hogy a kormány kész örömmel fogadna oly expedienst, mely mellett anélkül, hogy az állam tekintélye csorbát szenvedne, a protestáns egyház kívánalmainak eleget lehetne tenni. Erre jegyezte meg Székács, hogy éppen ebben a közvetítő útnak feltalálásában rejlik a nehézség, miután itt a nézetek eltérése elvi kérdésben gyökerezik. Rechberg azonban azt állította, hogy a "pátens csak forma", mire Székács azt felelte, hogy a "kormányra nézve talán forma, de a protestánsokra nézve lényeg", s további bátor és őszinte fejtegetése nem kevéssé lepték meg a miniszterelnököt. Végül abban állapodtak meg, hogy a küldöttség néhány tagja, közöttük Székács, tanácskozni fog a kormány embereivel. A küldöttség hat tagja el is ment a kultuszminiszteriumba, azonban a miniszter helyett Csupán Zimmermann tanácsossal tárgyalhattak, ki semmi határozottat nem tudván mondani, megigérte, hogy másnap báró Vayt meg fogja látogatni a biztos válaszadás végett. De igérete csak igéret maradt, mert a látogatás nem történt meg, báró Vay a látogatás elmaradását a kitűzött óra elmultával azonnal tudatta a küldöttsége A továbbiakról a Pester Lloyd így ír:

"A gyülekezet hangulata a kölcsönös felszólalások által oly vallásossá vált, hogy egyhangú lett a kívánság, miszerint Székács lelkész úr a konferenciát egy imádsággal rekesztené be. Tudósításunk szerint e kitünő hitszónok vallásos felszólalása meg- ragadó volt".

A küldöttség közös megállapodás szerint eredménytelenül visszatért, csupán a két elnök, báró Vay és báró Prónay maradtak Bécsben, hogy a király válaszát meghallgassák. A királyi válasz egyik javas latra sem adott biztosítást, azonban kilátásba helyezte, hogy a megoldás a két protestáns testvéregyház teljes megelégedésére fog elintéztetni. Azonban e válasz még reménynek is gyenge volt, mert a perbefogások és elfogatások csak ezután következtek. Így Heller vizsgálóbiró 1860 február 29-én megidézte Székácsot is a mult év december is az esperességi gyűlésen mondott beszédéért. Székács férfiasan utasította vissza s cáfolta meg az alaptalan vádakat, de hasonló bátorsággal ismerte el ismét mindazt, amit valóban mondott. A felette mondandó ítéletnek s büntetésnek azonban elejét vette a májusi legfelsőbb kézirat, amely ugyan nem vonta vissza a pátenst, de sok üdvös engedményt tartalmazott. Nevezetesen megengedte, hogy ezentúl az autonóm gyülekezetek, egyházmegyék, kerületek, sőt az egyetemes gyűlések is minden akadály nélkül megtarthatók; az egyház kerületi gondnokok, felügyelők és szuperintendensek szabadon választhatók. Nagy megnyugvást az is, hogy e rendelet az 1859 szeptember 1-én kelt nyílt parancs behozatala alkalmából a büntető hatóságok által elítélteknek megkegyelmez s a függő vizsgálatok körüli büntető eljárást megszünteti. Így szabadult meg Székács is a biztos büntetéstől. Kétségkivül örvendetes vívmány volt e királyi kézirat, de önkéntelenül is az evangelikus egyház kebelében a viszálykodás magvát hintette el.

Ugyanis e kézirat biztosította a már a pátens szerint rendezkedett gyülekezetek szervezetét (e gyülekezeteknek Kuzmányi volt külön szuperintendense), mely egyházak így külön váltak az egyetemtől. Most már az volt a feladat, hogy e szakadás megszüntessék s a teljes autonómia helyreállíttassék. Ez időben jött Benedek táborszernagy Budára kormányzóul, küldetése azonban oda is irányult, hogy a kérdéses ügyben békét teremtsen. Székács Benedek előtt is kiváló tekintélynek örvendett s ez könnyítette meg feladatát, hogy őt a kérdés felől helyesen informálja s üdvös intézkedések megtételére bírja, ami — Székács egyéniségét tekintetbe véve — annyival könnyebben ment, mert Benedek nemesszívű jóakarója volt a protestánsoknak mindenha. Így állott helyre a béke, a rend s a régi jogok érvénye.

A Bányakerület nem is maradt hálátlan vezérférfia iránt: 1860 július 17-én szuperintendenssé választotta 149 szavazattal 25 ellenében. Másnap a Bányakerület képviselői fényes díszebédet adtak, melyen valláskülönbség nélkül számos egyházi és világi tekintély jelent meg. Török Pál is ekkor választatott szuperintendenssé, ketten Székáccsal elnököltek a díszebédnél. Megjelenésükkor a katholikus és görög egyházi atyák testvéri csókkal fogadták őket "mi zajos éljent idézett elő". Ez is mutatja, hogy mind a két vezérférfi mily mértékben bírta még a más felekezetűek szeretetét is. Július 19-én avatta be Haubner Máté szuperinteridens Székácsot Szép beszéddel, fényes ünnepség keretében az őt elévülhetetlen érdemeiért valóban megillető főpásztori hivatalba.