Patens küzdelem

A szabadságharc leveretése után úgy az állani mint az evangelikus egyház meg volt bénítva, csak nem tíz évig nem volt az egyháznak sem közkormányzata, sem pedig bárminémû összekötõ kapcsa, mely a feltételes egységet fenn tudta volna tartani. A szuperintendenseket s világi felügyelõket az adminisztrátorok helyettesítették, kik gyûlések nélkül ötletszerûleg kormányozták a kerületeket. Nem csoda tehát, hogy általános volt a vágy egy Oly kormányzati rendszer iránt, amely hivatva leendene legalább némileg véget vetni a szomorú állapotoknak. Ez áldatlan állapot s a tétlenség mindaddig tartott, míg meg nem jelent az 1859 szeptemberi pátens. Eleinte Székács azok közé tartozott, kik elfogadhatónak vélték azt, mert az elsõ benyomás következtében csupán csak jó oldalai tüntek fel elõtte, szemben a jelen sivár helyzetével, annyival is inkább, mert azt gondolta, hogy a pátens még nem törvény, hanem oly javaslatféle, melyhez a zsinat még hozzászólhat. Azonban felfogásában csakhamar csalatkozott, még pedig a legközvetlenebb tapasztalat után Bécsben, a hová a pesti teologiai intézet ügyében volt kénytelen felrándulni Thun miniszterhez. Thun távollétében azonban Zimmermann József miniszteri tanácsossal kellett tárgyalnia. Zimmermann a beszédet a teologiai intézetrõl csakhamar a pátensre fordította s azt szerette volna tudni, mily fogadtatásban részesült, lesz-e kilátás rá, hogy nyugodtan elfogadtassék. Székács a feleletadás elõtt megkérdezte, törvény-e a pátens, vagy csak törvényjavaslat s miután a tanácsos azt felelte néki, hogy a pátens törvény, mely végrehajtandó minden paragrafusában, lelkében minden homály el oszlott s vele együtt eltünt minden vonzalma a pátens iránt. "Uram, ha a pátens törvény, én el nem fogadom soha, még ha az egész egyházban egyedül állanék is véleményemmel: mert én mindörökké tagadom az állam azon jogát, hogy az egyház meg kérdezése és beleegyezése nélkül törvényt hozhasson egyház számára." Írja Székács emlékiratában.

Ezen órától kezdve nyíltan a pátens elfogadása ellen dolgozott, a vidéki papságot leveleivel tájékoztatta a kérdés felõl, sõt a protestáns öntudat felébresztésére irányuló munkálkodásával a világi elemet is egyaránt bevonta a küzdelembe. 1859 december 13-án a budapesti városi esperesség gyûlést tartott, melyen a pátens dolgát tárgyalták. Az öt gyülekezet közül csupán a tót szavazott a patens mellett, a többi ellene, azonban a lelkészek közül Podhraczky tót pap nem vállalta el a kerületi gyûlésre való kiküldetését, nem a német pap, Lang Mihály sem, hogy a rendõrség elõtt gyanussá ne váljék. Bauhofer, a budai lelkész pedig egyenesen a pátens elfogadását ajánlotta, mert félt, hogy ellenkezõ esetben a Richelieu-féle dragonadeok következhetnek be. Tornyos, a váci lelkész, gyülekezetével együtt a pátens ellen szavazott. Hátramaradt Székács, aki most is az egyház jogai bátor védõjének, a protestáns szabadság derék bajnokának bizonyult s hatalmas beszédet mondott, melyben rámutatott arra, hogy a hallgatás ily döntõ pillanatban egyenlõ az egyház jogainak elárulásával. A fõdolog nem az, lesz-e eredménye felszólalásuknak, hanem az, amit a lelkiismeret mond s az nem lehet más, mint a tiltakozás. Megrójja lelkésztársait állásfoglalásukért, az olyan lelkész szerinte, ki a veszély pillanatában magára hagyja a gyülekezetet, az nem pásztor, de béres. Az esperességi gyûlés Székács erõ teljes felszólalása után elhatározta, hogy a kerületi gyûlésen képviselteti magát s képviselõinek azon utasítást adja, hogy a pátens ellen nyilatkozzanak. A kerületi "gyûlés" december 15-én csakugyan meg is tartatott az iskolai díszteremben, miután Lang, a német templom kulcsát magához vette s hazulról eltávozott s különben is a templom köré katonaság rendeltetett. A gyûlés a hivatalában legidõsebb esperest és esperességi felügyelõt választotta meg elnökül. Azonban az idõközben megjelent rendõrség utat tört magának a közönségen s a gyûlésnek csak annyi ideje maradt, hogy kimondotta határozatát, mely szerint a királyhoz felségfolyamodvány intézendõ: hogy a pátenst s az azt kisérõ miniszteri rendeletet függessze fel, a gyûlések és a zsinat megtartását engedélyezze, az egyházat helyezze vissza 1849 elõtti állapotába s az egyesek ellen elrendelt vizsgálatot szüntesse be. Ekkor ért az elnökséghez a rendõrtiszt, ki a gyû lés azonnali berekesztését követelte. "Ez erõhatalom, az ellen nincs más fegyverünk — mondá erre Székács — mint legfeljebb az imádság!" És e komolyan ünnepélyes pillanatban Székács imádkozni kezdett. Soha ilyen rögtönzött imát nem hallottam, — Írja Zsilinszky Mihály — mely anyira megrázta volna a szivet és velõt egyaránt, melynek hallatára maga a kormány kiküldött embere is ott állott tehetetlenül, könynyes szemekkel és remegõ karokkal, míg a vallásos és hazafias lelkesültség legszentebb tüzétõl ihletett egyháztagok égbekiáltó némasággal oszlottak el.

A tulajdonképeni küzdelem voltaképen csak ezután következett, amely küzdelembõl csupán azon mozzanatokat emeljük ki, melyek Székács személyével összefüggenek. A református egyház egyöntetûen sorakozott a küzdelemben, míg az evangelikusoknál, sajnos, több, különösen idegen nyelvû gyülekezet elfogadta a pátenst s a szerint rendezkedett be, A reformátusok pendítették meg azt az eszmét is hogy közösen küldöttséget menesszenek Bécsbe a királyhoz; az evangelikus egyházat azonban csak a Bányakerület képviselte báró Prónay Gábor, dr. Székács József és Esztergályi Mihály személyében, míg a küldöttség feje a lelkes báró Vay Miklós volt. (A bécsi látogatást részletesen a Pester Lloyd írja le január 30-iki esti számában. Prot. Egyh. ás Isk. Lap. 1860. 5. sz.)

A küldöttség megérkezett Bécsbe s a Vezetõ férfiaknak, báró Vaynak, báró Prónay Gábornak Rechberg miniszterelnök kijelentette, hogy szándékukra a választ 24 óra mulva megkapják, hogy azonban a miniszter elnöki kijelentésnek több tanuja is legyen, a küldöttség kilenc tagja kereste fel Rechberget, kitõl azt a választ nyerték, hogy a Császár a küldöttséget nem mint testületet, hanem csak mint magánszemélyeket fogadhatja. Egyúttal kijelentette, hogy a kormány kész örömmel fogadna oly expedienst, mely mellett anélkül, hogy az állam tekintélye csorbát szenvedne, a protestáns egyház kívánalmainak eleget lehetne tenni. Erre jegyezte meg Székács, hogy éppen ebben a közvetítõ útnak feltalálásában rejlik a nehézség, miután itt a nézetek eltérése elvi kérdésben gyökerezik. Rechberg azonban azt állította, hogy a "pátens csak forma", mire Székács azt felelte, hogy a "kormányra nézve talán forma, de a protestánsokra nézve lényeg", s további bátor és õszinte fejtegetése nem kevéssé lepték meg a miniszterelnököt. Végül abban állapodtak meg, hogy a küldöttség néhány tagja, közöttük Székács, tanácskozni fog a kormány embereivel. A küldöttség hat tagja el is ment a kultuszminiszteriumba, azonban a miniszter helyett Csupán Zimmermann tanácsossal tárgyalhattak, ki semmi határozottat nem tudván mondani, megigérte, hogy másnap báró Vayt meg fogja látogatni a biztos válaszadás végett. De igérete csak igéret maradt, mert a látogatás nem történt meg, báró Vay a látogatás elmaradását a kitûzött óra elmultával azonnal tudatta a küldöttsége A továbbiakról a Pester Lloyd így ír:

"A gyülekezet hangulata a kölcsönös felszólalások által oly vallásossá vált, hogy egyhangú lett a kívánság, miszerint Székács lelkész úr a konferenciát egy imádsággal rekesztené be. Tudósításunk szerint e kitünõ hitszónok vallásos felszólalása meg- ragadó volt".

A küldöttség közös megállapodás szerint eredménytelenül visszatért, csupán a két elnök, báró Vay és báró Prónay maradtak Bécsben, hogy a király válaszát meghallgassák. A királyi válasz egyik javas latra sem adott biztosítást, azonban kilátásba helyezte, hogy a megoldás a két protestáns testvéregyház teljes megelégedésére fog elintéztetni. Azonban e válasz még reménynek is gyenge volt, mert a perbefogások és elfogatások csak ezután következtek. Így Heller vizsgálóbiró 1860 február 29-én megidézte Székácsot is a mult év december is az esperességi gyûlésen mondott beszédéért. Székács férfiasan utasította vissza s cáfolta meg az alaptalan vádakat, de hasonló bátorsággal ismerte el ismét mindazt, amit valóban mondott. A felette mondandó ítéletnek s büntetésnek azonban elejét vette a májusi legfelsõbb kézirat, amely ugyan nem vonta vissza a pátenst, de sok üdvös engedményt tartalmazott. Nevezetesen megengedte, hogy ezentúl az autonóm gyülekezetek, egyházmegyék, kerületek, sõt az egyetemes gyûlések is minden akadály nélkül megtarthatók; az egyház kerületi gondnokok, felügyelõk és szuperintendensek szabadon választhatók. Nagy megnyugvást az is, hogy e rendelet az 1859 szeptember 1-én kelt nyílt parancs behozatala alkalmából a büntetõ hatóságok által elítélteknek megkegyelmez s a függõ vizsgálatok körüli büntetõ eljárást megszünteti. Így szabadult meg Székács is a biztos büntetéstõl. Kétségkivül örvendetes vívmány volt e királyi kézirat, de önkéntelenül is az evangelikus egyház kebelében a viszálykodás magvát hintette el.

Ugyanis e kézirat biztosította a már a pátens szerint rendezkedett gyülekezetek szervezetét (e gyülekezeteknek Kuzmányi volt külön szuperintendense), mely egyházak így külön váltak az egyetemtõl. Most már az volt a feladat, hogy e szakadás megszüntessék s a teljes autonómia helyreállíttassék. Ez idõben jött Benedek táborszernagy Budára kormányzóul, küldetése azonban oda is irányult, hogy a kérdéses ügyben békét teremtsen. Székács Benedek elõtt is kiváló tekintélynek örvendett s ez könnyítette meg feladatát, hogy õt a kérdés felõl helyesen informálja s üdvös intézkedések megtételére bírja, ami — Székács egyéniségét tekintetbe véve — annyival könnyebben ment, mert Benedek nemesszívû jóakarója volt a protestánsoknak mindenha. Így állott helyre a béke, a rend s a régi jogok érvénye.

A Bányakerület nem is maradt hálátlan vezérférfia iránt: 1860 július 17-én szuperintendenssé választotta 149 szavazattal 25 ellenében. Másnap a Bányakerület képviselõi fényes díszebédet adtak, melyen valláskülönbség nélkül számos egyházi és világi tekintély jelent meg. Török Pál is ekkor választatott szuperintendenssé, ketten Székáccsal elnököltek a díszebédnél. Megjelenésükkor a katholikus és görög egyházi atyák testvéri csókkal fogadták õket "mi zajos éljent idézett elõ". Ez is mutatja, hogy mind a két vezérférfi mily mértékben bírta még a más felekezetûek szeretetét is. Július 19-én avatta be Haubner Máté szuperinteridens Székácsot Szép beszéddel, fényes ünnepség keretében az õt elévülhetetlen érdemeiért valóban megilletõ fõpásztori hivatalba.