Egyházi koordináció

A "trias" a harmadik, ami különösen szivén feküdt Székácsnak, az egyházi koordináció ügye volt. A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1847. évi 6. számában egy rendíthetetlen bátorsággal, férfias keménységgel és a későbbi idők által igazolt bölcsességgel írt cikket tett közzé "egyházi koordináció" címén. Az egész reflexió az 1845. egyetemes. gyűlés 5. pontjára, amelynek értelmében az egyházi koordináció tárgyában egy választmány küldetett ki, hogy a már régebben hozott határozatok s magán értekezések alapján készítsen egy teljes javaslatot s. azt terjessze a közgyűlés elé. Székács a választmányt figyelmezteti, hogy kezébe az egyház legfontosabb ügye van letéve, amelynek sikeres megoldásától függ egyedül az egyházban a béke, rend s az Isten országának sikeres terjedése. Azért a választmány tagjai a legjobb lelkiismeretük szerint fogjanak munkájukhoz, mert különben a történelem fog ítélkezni felettük, amiért a már tarthatatlan, siralmas állapotoknak véget nem vetettek. Rámutat nyíltan Székács, hogy a nemzet közös hibája a sok szó, kevés tett, sok terv, kevés kivitel, a protestáns egyházé is az; a másik hiba az, hogy egyesek saját személyük miatt képesek a közjót is feláldozni s fájdalmasan vonja le a következtetést ezen ősi s meg- megújuló megbocsájthatatlan szükkeblűségből, "hogy a magyarhoni protestantizmus egyetemes ügye kevés kivétellel mindig vagy személyes, vagy helyzeti, vagy egy töredék magánérdekein szenvedtek hájótörést. Be lehetne — úgymond — bizonyítani, hogy kivéve az üldözések korát, hol a lángba borult közös ház oltásában egyek valánk, az egység azon mértékben fogyott köztünk, amelyben az üldözések szűntek s a hazai törvények legyezgetni kezdtek". Érdekes, hogy szelíden, de mégis bátran megrójja a főfelügyelőt, a püspököket s az espereseket is. Székács különben a főfelügyelői hivatalnak nem volt barátja, azért most is azt ajánlja, hogy az Új rend szerint a hivatalára nézve legidősebb püspök a főfelügyelővel az elnökségben osztozkodjék meg, vagy pedig a főfelügyelői hivatal töröltessék el s helyette a legidősebb püspök s hivatalára nézve a legidősebb kerületi felügyelő elnököljön. Gyűléseken kívül pedig az egyház ügyeit egy, a négy kerület által kinevezett s kevés számból álló központi választmány intézze. A kettős elnökség minden egyházi gyűlésen, kezdve az egyházközségektől az egyetemig, azért ajánlatos, mert az egyház históriai fejlődésével annyira Össze van az forrva, hogy attól tetemes rázkódtatás nélkül megválni nem lehet. A főfelügyelői hivatal eltörlését pedig azért kívánja, mert lehetetlennek hiszi, hogy a reá nehezedő terhes feladatoknak egymagában meg tudna felelni. "Én ott, hol 365 nap közül csak két napig ül össze az egyház, 363 napig az egyház folyó ügyeinek vitelét nem bíznám egy emberre, ha ez mindjárt Luther vagy Melanchton maga volna is." Igaz, hogy minden a főfelügyelő egyéniségétől függ, azonban jó az ilyen fontos kérdéseket nem kizárólag az egyéniségtől tenni függővé. A 16. számban az egyházszervezet tervét közli "cum notis variorurn", azaz leadja Wimmer, Valentiny, Jeszenszky és Bar tholomaides cikkét a nevezett ügyre vonatkozólag. A 18. számban pedig sorra veszi és birálja fentiek javaslatait, illetve megjegyzéseit s kimutatja (Wimmerrel szemben), hogy ő és a két egyház legjelesebbjei nem azt akarják, hogy Németország mintájára új konzisztóriális rendszer hozassék be, hanem, hogy a koordináció a képviselet alapján továbbfejlesztessék, hogy a visszaélések kevesbüljenek, a kormányzati rend, a béke s bizalom visszatérjen. A központi választmány, melyre termékenyítő hatással voltak Székács cikkei, csakugyan elkészült javaslatával, alaposan és széles mederben dolgozta ki tervezetét. (Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1846. 24. szám.) Az egyetemes gyűlés után "merengéseiben" örömének ad kifejezést, hogy javaslatképen az új egyházszervezet legalább papiroson meg van s hiszi, hogy az új tervezet a békének, rendnek, a siker és a foganatban gazdagabb igazgatásnak lesz eszköze. Székács figyelemmel kisérte egyházának minden mozgalmát, ahol jót, célszerűt, üdvöst látott és tapasztalt, ott buzdító szavával lépett fel a felmerült kérdés sikeres támogatására, ahol azonban ferdeséget, visszaélést kellett tapasztalnia, ott nem késett birálólag, feddőleg lépni fel. "Merengések" című jeles cikksorozatában a hazai mozgalmakat ismerteti. Panaszkodik, hogy az üdvös mozgalmaknak úgyszólván mindegyike eredmény nélkül marad a visszavonás miatt, mert amit egy kerület akar, azt a többi éppen csak azért sem akarja. S így úgy áll a dolog, hogy bár negyedszázad óta folyik a rendezés munkája, a merő rendetlenség miatt a munka eredménytelen. Megoldásra vár az unió, a közös főiskola, a célirányosabb egyházszerkezet ügye, nem kevésbbé fontos az anyagi szegénység megszüntetése körüli munkálkodás, ámde mindeme mozgalmak vagy a legkezdetlegesebb stádiumban vannak még, vagy már el is aludtak. Eme mozgalmakról, illetve Székácsnak szerepéről ezen mozgalmakban később fogunk megemlékezni.

A 3. számú "merengésekben" (Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1846. 29. sz.) a magyar nyelvről és a nem magyar nyelvű gyülekezetekről szól kapcsolatosan. Örvend az 1840. VI. törvénycikknek teljes lelkéből, mert az a magyar nyelvnek érvényt szerez, de kárhozhatólag lép fel azok ellen, kik azzal kívántak szolgálatot tenni a honnak, hogy azonnal ki akarták sajtolni a törvényből azt, aminek csak később, mintegy magától kellett volna kifejlődni. Nevezetesen kárhoztatja azok eljárását, kik az egész egyházat magyar nyelvtanulási és terjesztési intézetté kívánták átalakítani s erőszakosan, a körülményeket figyelembe nem véve kívántak érvényt szerezni a nevezett törvénynek. Egyúttal védelmébe veszi — általánosságban — a nem magyar anyanyelvű papokat az őket ért vádakkal szemben, hivatkozik a tiszta magyar református egyházra, melynek papsága latinul levelez, a római katholikus, görög, szerb stb. egyházakra, melyek a "magyarságot kandallójukhoz melegedni még nem igen ültették". A nyelvkérdés túlfeszítésétől óv mindenkit s figyelmeztet arra, hogy egy egyház sem tett a magyar nyelv érdekében any nyit, mint éppen az evangelikus egyház s a radikálisok által megindított mozgalom Csupán az egyház kárára történik, a dolognak lassan kell megérnie s úgy bizonyára bekövetkezik az óhajtott magyarosodás.

De amint megkívánta a mérsékletet, a belátást az egyik féltől, úgy a legenergikusabban megkívánta azt a másik féltől is s ennek túlkapásait a legenergikusabban veszi birálat alá. Kérdi, mire valók voltak ama davoriák, sziogadalok, gitrerikák, kocurkovók, kaleridáriumok, melyeknek könnyű leple alól a féktelen gyűlölet s izgatás kandikálnak ki. Miért adott ki egy tót pap egy egész kötet prédikációt, melynek fele a nyelvkérdést legkevésbbé sem békéltető modorban tárgyalja; miért kellett felvándorolni a hegyekre s ott nem mint Krisztus, képekben szólani, de képekben garázdálkodni; miért kellett Isten igéjének hirdetésére rendelt szószéket a nemzetiségi izgatás alacsony tribünjévé alacsonyítani le? Székács itt mint a békesség apostola lép fel s minthogy a "peccatum est Kiacos intra muros et extra", az egyház egyetemes jólétét tartva szem előtt, kívánja a történtek feledését, a testvéri békét s a zavarok alatt elhanyagolt egyházi ügyek rendezését.

Ezután hosszabban tárgyalja a megalakulni kívánó "Tatrin" (siavica litteraria societas) társulatot, melynek célja lenne szláv iskolai könyvek kiadása, szláv eredetű tanulók segélyezése s a tagok megvédelmezése esetleges támadásokkal szemben, ha vizsgálat alá jönnének. Székács Szépen mutat rá, micsoda célok lebegnek a "Tatrin" szeme előtt s hogy mozgalma merőben erkölcstelen és törvénytelen s a komoly intelmet így fordítja humorra: "Tehát semmi Tatrin, hanem Patrin, Matrin, Fratrin, azaz legyünk e népnek atyáskodó, anyáskodó nevelői, egy másközt pedig testvérek, Vagyis Patres, Matres, Fratres. De Tatrinek ne legyünk, mert ez nemcsak a tatárral rokon, hanem tán a Tartarussal is".

Ugyanezen cikkében állást foglal Székács a prédikációnak cseh nyelven való tartása ellen s állás foglalását Így okolja meg: tót népnek csehül vagy magyarul papolni egyaránt bolondság és evangélium ellenes, s ha azt mondaná valaki, hogy szabad amaz, úgy azt is mondhatni, szabad emez is. Azon ellen vetésre pedig, mely szerint a biblia cseh nyelven van írva, nem tótul, azt feleli, hogy ebből nem az következik, hogy a cseh nyelvet kell a híveknek meg tanulniok, hanem az, hogy a szlovák hittudósok fordítsák le a bibliát tót nyelvre. Ezen javaslatát pedig oly komolyan vette, hogy késznek nyilatkozott a tót nyelvre majdan lefordított biblia kiadása felől gondoskodni. Ezen cikkének ismertetéséből képet alkothatunk magunknak Székács viszonyáról a tót kérdéshez.

Az 1848. évi Protestáns Egyházi és Iskolai Lap II. számában folytatta merengéseit s egy, a protestáns egyházra nézve életbevágó kérdést vitat meg. Azt a panaszt kívánja orvosoltatni, "hogy a protestáns egy ház e honban a tökéletes kölcsönösség alapjára még mind a mai napig nem állíttatott". Jóllehet úgy a helyét, mint az ágostai hitvallásúaknak jogait annyi békeszerződés, koronázási királyi oklevél és törvény biztosítja, mégis kénytelenek azoknak morzsáiért folytonos kopogtatással, könyörgéssel küzködni. Ezért Székács a protestánsok tűrt állapotát jogtalannak, keresztyénietlennek s embertelennek tartja s meg van győződve, hogy az emiatti panasz és feljajdulás hallatszani fog hegyen és völgyön, míg csak meg nem szüntetik a törvények megtartásával. Emberi és isteni jogon kívánja tehát, hogy a protestáns egyház a "tökéletes kölcsönösség alapjára állíttassék s reája ezen tökéletes kölcsönösség minden eredményeivel együtt kiterjesztessék". Mert míg a "perfecta recipro citas" elve törvénynyé nem lesz, hiába hoznak az országgyűlések akármelyik felekezet számára bár Oly üdvös törvényeket is, azoknak sérelmes oldala mindig fennmarad. Így pl. az 1843—44. évi törvénycikk 1. §-a szabályozza az áttérés dolgát, de míg a protestáns vallásra áttérni kívánóknak a 18. évet be kell tölteniök, nevezett törvény mit sem szól arról, hogy a protestánsok viszont hány éves korukban térhetnek át a római katholikus vallásra, mert az eddigi jogszokás ez volt: "ut prolles nullo habito ad aeta tem respectu in fide catholica institui et initiani possint". Amint tehát e téren, úgy sehol másutt nincs meg a tökéletes egyenlőség, már pedig a béke csak akkor lesz állandó és szilárd a különböző felekezetek között: "ha a törvény egyenlő lesz felettünk és mi egyenlők előtte".

A teljes egyenlőség csakugyan ki is mondatott nemsokára Székács felszólalása után az 1848: XX. törvénycikkben, azonban annak tökéletes gyakorlati kivitelét sem ő nem érte meg, sem mi eddigelé meg nem értük. Ez üdvös törvényt minden eredményeivel együtt a nyugalmasabb és munkásabb jelen van hivatva megvalósítani.

Ezen általános elvi fejtegetés után érdekes meg jegyzéseket tesz Jeszenszky László (Jeszenszky cikke a Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1847. 45. sz.)hódmezővásárhelyi és Osztroluczky Mihály (Osztroluczky cikke a Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1848. I. sz.) poltári evangelikus lelkészek javaslatára, kik peticiót kívántak benyujtatni az országgyűléshez, amely az evangelikus egyház és papok javát célzó ügyre vonatkozólag. Itt csak azokat a pontokat említjük, melyek Székács egyéniségét s felfogását az egyházi ügyekre vonatkozólag élénken állítják elénk.

Mindenekelőtt kívánja Székács is, hogy az, mint más országokban is történik, az országgyűlés a két protestáns felekezet részére külön budget tételt állapítson meg, ennek fejében szivesen lemond a patronátusi jogról is, mert amint nem engedné meg, hogy az evangélikus egyház papválasztási jogát bárki megcsorbítsa, viszont ő sem akar a római katholikus papok választásába befolyni. Fentebb tett elvi kijelentése szerint következetesen másként itt sem gondolkozhatott. Igen érdekes és a megszívlelésre méltó Osztroluczky javaslatának 6. pontjára tett megjegyzése, mely pont a protestáns papok politikai szerepléséről szól: "Az országgyűlésnél és a kormányszékeknél legyenek papi rendünknek is fizetéses képviselői, ahol oly sok esetben rögtön szükség volna reájuk E pontot Székács hét szempontból birálja meg, az első tisztán evang. keresztyéni szempont, ahonnan nézve a következő és feljegyzésre méltó nézetének ad kifejezést: „Ha az első szempontra helyezem magamat, nemcsak, hogy kedvem nincsen Krisztus egyháza lelkészeinek ország gyűlési s akármely egyéb polgári hatóságoknáli kép viseletet követelni, de sőt tanácsom az volna, hogy azon országok is, melyek az egyház szolgáit ily helyzetbe hozták, igyekezzenek őket nyájaikhoz visszaküldeni, melyek kivált nálunk, kik juhainkkal egy rendbe olvadánk, az ő távollétük alatt — feltéve, hogy igazi pásztorok vagyunk — valóságos árvaságra jutnak... Az én óhajtásom tehát, hogy akik Ott vannak, jöjjenek haza, kik pedig ott nincsenek, maradjanak otthon s ne szállongjanak vágyaik túl az Úr által kitűzött korlátokon..

Azonban a második, konkrét szempontból nézve a dolgot, a kölcsönösség elvének megfelelően mást ő sem mondhatott, minthogy: ha te, hát mi is. De meg hát személyesen is meggyőződött, hogy amikor egyházi dolgokról s a protestánsokat illető kérdésekről van szó általában, a római katholikus klérusnak az evangélikus papok jobban meg tudnának felelni, mint "a kardos atyafiak . . ." Jóllehet ezt Székács belátta, mégis a pap kerekedett felül benne a politikuson, ő a pásztort csak nyája mellett tudja otthon. "És mégis mindig marad bennem annyi puritánus valami, mely azt mondja: nyájhoz pásztor! s annyi optimisztikus valami, mely azt hiteti el velem, hogy minden felekezetű keresztyén pap kitakarodnék a világi termekből, ha ez mondatnék néki: nyájhoz pásztor. . ."

Azóta, az igaz, a viszonyok tetemesen megváltoztak, de ki merné azt mondani, hogy elvileg Székácsnak felfogása ma is nem a leghelyesebb . . .?

Ezután saját javaslatait adja elő, melyek mind- megannyi égető sebet valának orvoslandók. Mindenek előtt törvénnyel kívánja biztosíttatni, hogy a külföldi protestáns egyetemeken nyert doktorátust — mint hogy itthon protestáns egyetem nincsen — a protestáns ifjak elfogadhassák, címül viselhessék s az azzal összefüggő jogokat élvezhessék. Ne legyen az egyetem pusztán római katholikus intézet, de működhessenek ott protestáns tudósok is, hiszen csak a nemzet vallja kárát, ha a protestáns tudósok megfelelő hatáskört nem nyerhetvén, kénytelenek elásni tudományukat. Kívánja, hogy necsak az egyetem, hanem egyéb hatóságok és hivataloknál is ne a hitvallás, hanem az ügyesség és az érdem legyen az elhatározó. Eddig a protestánsok csak a szín és látszat kedvéért alkalmaztattak, az elsőségtől, melyre egyéni derekasságukkal érdemet szereztek, vallásuk miatt üttettek el. Ez oly sérelem, amely úgy általános emberi, mint keresztyéni szempontból is a nemzet jólétének szemmeltartásával haladék nélkül orvoslást kíván.

Meggyőző érvekkel kommentálja azután Szeberényi János püspöknek az 1847-iki bányakerületi gyűlésen felemlített panaszait s azoknak sürgős jóvátételét hangoztatja. Az első panasz az, hogy számos protestáns katona, kik gács, cseh, morva vagy horvát területen szolgálnak, nem részesülhetnek az úr vacsorában, nem vehetnek részt protestáns istentiszteleten, úgy hogy az egyházra nézve szinte elvesznek. Egyházának érdekeit tartva szemelőtt, óhajtja, hogy a protestáns katonák számára vagy minden országban, hol protestánsok vagy gyéren vannak, vagy nincsenek, tábori lelkészek rendeltessenek. Vagy pedig a protestáns katonák csak oly ezredbe tétessenek, melyeknél állandó protestáns lelkészek vannak. Nem tudja megbocsájtani a katonai hatóságoknak, hogy a bécsújhelyi katonai s a velencei tengerésziskolába, nemkülönben a Theresianumba a protestáns ifjakat csak úgy veszik fel, ha áttérnek a római katholikus vallásra. Ezen Isten színe előtt igazolhatatlan eljárás megváltoztatását sürgeti .