Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

„Segíts meg, Uram, Istenem! Szabadíts meg kegyelmesen!” Zsolt 109,26 (Mt 14,28–29; Jak 5,7–8; Zsolt 99) „Segíts magadon, az Isten is megsegít!” – mondjuk sokszor. De az emberi erőfeszítés és igyekezet sokszor nem elég, nem mindig tudunk megbirkózni a ránk háruló feladatokkal. Egy váratlan betegség, közeli hozzátartozónk elvesztése, anyagi problémák súlya alatt akár össze is roppanhatunk. Mai igénk arra emlékeztet, hogy mindig, minden helyzetben kiáltsunk, kiálthatunk Urunkhoz, Istenünkhöz.

„Dávid erőt kapott Istenétől, az Úrtól.” 1Sám 30,6b (Lk 17,5; Zsid 6,9–12; Ézs 14,1–23) „Odaveszett minden, semmi nem maradt! Mi lesz most?” – kérdezhette magától Dávid, amikor embereivel Ciklágba érkezett, és látta, hogy az amálékiak mindent feldúltak, kiraboltak. Helyzetét kilátástalannak érezhette. Isten azonban nem hagyta magára, „lelket öntött belé”, erősítette. Történetének mai tanúsága: a bajban, a nehézségek, próbatételek közt Isten soha nem hagy magunkra.

„Mind boldog, aki hozzá menekül!” Zsolt 2,12b (Zsid 10,35; Jel 2,12– 17; Ézs 19,16–25) „Áldó hatalmak oltalmába rejtve csak várjuk békén mindazt, ami jő. Mert Isten őriz híven reggel, este, Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.” Ki ne ismerné 355. számú énekünket, a tudós német teológus, Dietrich Bonhoeffer sorait? Ő a börtön falai közt is megtapasztalhatta, mit jelent az, hogy valaki minden körülmények közt elrejtőzhet Isten szeretetében.

„Elküldött engem az Úr, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak.” Ézs 61,1b (Zsid 13,3; Jel 2,1–7; Ézs 24,1–23) „Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára” (Lk 4,21) – mondta Jézus a názáreti zsinagógában, miután felolvasott egy részt Ézsaiás próféta könyvéből. Krisztus mindenben Isten akaratát követte, születésétől fogva egészen a haláláig, beteljesítve küldetését. Senki sem jön ok nélkül erre a világra. Mindnyájunk létezésének megvan az értelme, mindenkinek megvan a maga feladata. Próbáljuk meg naponta felismerni: mit tehetek ma Isten ügyének érdekében?

„Ha a ti napjaitokban mondok valamit, azt meg is teszem! – így szól az én Uram, az Úr.” Ez 12,25b (Róm 5,11; 2Kor 5,1–10; Ézs 25, 1–9) Luther Márton életrajzában azt olvassuk, hogy a reformátor – még szerzetes korában – rettegett a haragvó Isten ítéletének napjától és a kárhozattól. Ma is sokan félnek ettől, számolgatják, vajon mikor jön el az utolsó ítélet. Az igazi kérdés azonban nem ez, hanem az: addig is hogyan éljünk Istennek tetsző életet? Az Úrnak ugyan nem tudunk saját erőnkből megfelelni, de mindig felnézhetünk Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére.

„Jó szándékkal tekintek rájuk, visszahozom őket ebbe az országba, felépítem és nem rombolom le, elültetem és nem gyomlálom ki őket.” Jer 24,6 (Jel 21,5a; Lk 22,66–71; Ézs 26,1–6) Isten szeretetének és jóságának példája áll ismét előttünk. Az Úr szava népéhez, mely a babiloni fogság idején hangzik el, bizonyság arra, hogy nem maradnak magukra. Gondviselő Atyánk akarata az építés, nem a rombolás. Kegyelmének bizonyságát ünnepelhetjük újra és újra, minden adventben, minden karácsonykor és mindig, amikor az istentiszteleten együtt vagyunk Krisztus testének és vérének közösségében.

„Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett.” 1 Móz 3,6 (Róm 5,15b; 1Thessz 4, 13–18; Ézs 26,7–19) Éva evett a jó és a rossz tudásának fájáról, sőt Ádámnak is adott a gyümölcsből, amit szakított. Isten tilalma ellenére cselekedett így. Bármikor kerülhetünk mi is olyan helyzetbe, hogy olyasmit teszünk, amiről érezzük és tudjuk, hogy nem lenne szabad. Az a mi reménységünk, hogy aki Krisztust megerősítette a próbatételek idején, az megőriz minket is, ha őszinte szívvel hozzá folyamodunk.

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::