Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége helyi szervezetének felkérésére Ittzés János nyugati (dunántúli) püspök „Keresztény nemzeti közösségek – vezetők kiválasztása” címmel tartott nagy érdeklődéssel kísért előadást Nyíregyházán, az evangélikus általános iskola dísztermében. A győri püspök nyíregyházi elődjét, Túróczy Zoltánt követi a két éve ismét életre hívott egyházkerület élén, s a vezetők kiválasztásáról szóló előadásában is példaként emlékezett meg róla. Ittzés János – rendhagyó módon – előadását megelőzően tartott sajtótájékoztatót a lelkészi hivatalban, és adott interjút az Ev.Élet számára.

– „Nagyon kell vigyázni, mert aki a korszellemmel házasodik, nagyon hamar megözvegyül.” Frappáns, szellemes mondat, mellyel arra mutatott rá bevezetőjében, milyen sok kiüresedett szívű, magányos „özvegy” él közöttünk. De kifejtené, Püspök Úr, mit jelent ez? – Ez egy olyan mondat, amit tetszéssel hall az ember, de tragikus tapasztalat húzódik mögötte. Mindig voltak és lesznek a különböző korokban, szellemtörténeti irányzatokban divatos gondolatok, amelyek nagy hatásúak, és nagyon hódítóak. Közös jellemzőjük azonban, hogy az örök, évszázados értékektől eltérően valami aktuálist helyeznek a középpontba. Éppen esedékes, másokat gazdagító programokról van szó. Ebben a helyzetben azonban vannak olyan közösségek, amelyekre mind nagyobb szerep hárul. Nehéz, de nem reménytelen harc: a korszellem varázsából az Isten-szeretet varázsába vezetni. – Az értelmiség társadalmi szerepéből következik, hogy a közösség hasznára kell munkálkodnia. A keresztény értelmiségről szólva ez még inkább igaz. A Keresztény Értelmiségiek Szövetségéről szólva Ön azt a véleményét fogalmazta meg, kívánatos lenne, hogy határozottabban szólaljon meg a közéletben az elkötelezett keresztény hang. – Azt látjuk a mai magyar valóságban, hogy az értelmiség – egy számában nem, de hatásában mégis számottevő kivételtől eltekintve – meglehetősen passzivitásba vonult. Nem hiszem, hogy egyszerűen a felelősségének emlegetésével ki lehet mozdítani az értelmiséget ebből a helyzetből. Meg vagyok győződve arról, hogy mindenkinek személy szerint kell éreznie a megszólítottságot – hogy nekem itt feladatom, dolgom van. Nem bombasztikus, nem hatalmas dolgok ezek, de abban a közösségben, ahol valaki otthon van – egy tanári karban, egy orvosi körben, mérnöki közösségben –, kristálytiszta mondatokkal, hiteles, tanúságtevő élettel legyen jelen, hogy felfigyeljen rá a környezet. – Lehet, hogy egyszerűen csak türelmetlenek vagyunk? Hisz csupán tizenkét év telt azóta, hogy ezt szabad... – Nem tudom. Ha belegondol az ember, az ilyesmi sosem ment gyorsan. Látnunk kell, hogy a mai értelmiség jelentős része még a fordulat előtt volt iskolás. Miközben az elvi döntések részben megtörténtek már, a neveltetés, az iskolázottság mechanizmusa sokkal mélyebben van bennünk, mint gondolnánk. Nem merünk megszólalni, és nem azért, mert nem tartjuk fontosnak, hanem mert dolgoznak bennünk a régi fékek. Akkor szólalunk meg, amikor már az indulatok teszik hiteltelenné a szavainkat. Egy félnemzedéknyi idő után, ha majd kialakul egy új értelmiségi generáció, amelyik szabadabb légkörben, a kalitkán kívül járt iskolába, akkor remélhetjük, hogy alapvető változás történik. Magam úgy éltem meg a kilencvenes éveket, hogy egy csodálatos, fenséges és rettenetes kéz kinyitotta a kalitka ajtaját! De akik a kalitkához és a kalitkában voltak szocializálva, azok ott toporognak annak ajtajában, s nem repülnek! A kalitkának ez a rettenetes, gyötrelmes valósága, hogy miközben rabnak tart meg, biztonságot is ad. Izrael is visszakívánkozott Egyiptomba, sokan visszakívánkoznak a hatvanas-hetvenes évekbe, a puha diktatúrába, van, aki pedig az anyaölbe vágyik vissza a jelen lévő világ problémáitól... – A KÉSZ-nek azonban megvan ebben az a feladata, hogy – épp a maihoz hasonló összejövetelek alkalmával is, amikor a Püspök Úr tart előadást – az igét terjessze. – Ez így van. Ugyanakkor úgy tűnik – és nem csak a tavaszi parlamenti választások utáni, mivel az az érzésem, hogy ez a folyamat már korábban kezdődött, amikor az első euforikus láz elmúlt –, hogy kicsit belterjessé válnak ezek a közösségek. Akik korábban is tettre készek, alkalomra váróak voltak, örömmel éltek a lehetőséggel, megalakították a maguk közösségét, de pillanatnyilag eléggé defenzív módon, befelé fordulva végzik a munkájukat. Ennek ellenére természetesen tovább kell munkálkodnunk, mert megtörténhet a csoda, hogy új és újabb, fiatalabb emberek is bekapcsolódnak ezekbe a közösségekbe. Azt gondolom, hogy pillanatnyilag karbantartani, megőrizni, jelen lenni, tiszta szívvel szólni kell - és a többit Isten kezébe letenni. Ez lehet talán ezeknek a közösségeknek a dolga.

::Nyomtatható változat::