Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Ez a történet mindig frissen hat, és mindig valami újat fedezek fel benne. Éhínség van Izraelben. Ember és állat szenved, éhezik. De Istennek az éhséggel is célja van.

Életünkben sokszor megtapasztaljuk valaminek a hiányát. Az idősek jól tudják: fogy az erő, fogy a szeretet, fogy az öröm, fogy a kis nyugdíj, fogy az egészség…A sareptai özvegy is megismerte ezt. Elfogyott a liszt és az olaj, már csak egy kevés maradt. Fiával együtt az éhhalálra készültek. De ahogy Illés próféta belépett a házba, és az asszony enni adott neki, valami szokatlan történt: sem a vékabeli liszt, sem a korsóbeli olaj nem ürült ki...

Isten világában más törvények vannak. A világ fölényesen legyint: „Csodák pedig nincsenek”. Van olyan „modern” teológia is, amely kihagyatná a Bibliából a csodákat. De ez hitetlenség és szándékos vakság.

A sareptai özvegy története egyrészt közel áll hozzánk, hiszen mi is jól ismerjük az anyagi gondokat, hogy valamiből kevés van, vagy elfogy. Másrészt sajnos távol áll tőlünk, mert minket is körülvesz a modern „észvallás”, amely elutasító Isten dolgai iránt. De a nagy kérdés most is ez: én találkoztam-e már az el nem fogyó liszt és olaj csodájával a magam életében? Tapasztaltam-e, hogy Isten szeretete és kegyelme irántam is végtelen, és Isten forrásai, tartalékai kiapadhatatlanok? Erre utal Ézsaiás 40,29 és 31. verse: „Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. (…) De akik az Úrban bíznak, erejük megújul”. A sareptai özvegy története Isten gazdagságát és jóságát akarja éreztetni. Illést az ínségben először a hollók táplálják a pusztában, majd az özvegy el nem fogyó lisztje és olaja.

Ma látjuk, hogy az ember hogyan teszi tönkre ezt a szép világot: gyűlölködés, gyilkosságok, háború… És miért van az, hogy mégis csupán magunkban akarunk bízni? Sokan életbölcsességként emlegetik: „csak magamban bízhatok”. De az ige pontosan arra int, hogy „Átkozott az a férfi, aki emberben bízik…, az Úrtól pedig elfordul szíve!” (Jer 17,5) Pontosan az a bajunk, hogy mindig magunkra nézünk, és ezért hol elbizakodunk, hol pedig kétségbe esünk. Félünk, szorongunk, lessük a rádiós híreket. De tudunk-e végre imádkozni? Tudunk-e végre másfelé nézni és felülről, Istentől várni a megoldást? A mi sorsunk és az egész világ sorsa ma is Isten kezében van. Isten keze nem rövidült meg, Ő nem lett kisebb és erőtlenebb, mint Illés idejében volt. Isten szeme ma is rajtunk van, és arra biztat: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15)

Gáncs Aladár

::Nyomtatható változat::