Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Nekünk, lelkészeknek a temetés a legnehezebb szolgálatunk. Rengeteg gyötrődéssel jár: szellemi, lelki és hitbeli megpróbáltatást jelent, nyugtalanságot és tusakodást kelt bennünk. Ám mindezek ellenére a legtöbb "élményt" is neki köszönhetjük. Ennek a szolgálatnak ugyanis figyelmeztető ereje is van. Nem arról kell szólnunk, amit minden ember tud, hanem arról, amit a legtöbb ember nem: a megbocsátásról, a megtérésről, a megváltásról, az élő Jézus Krisztusról.

Jairus lányának története azt mutatja meg: Jézus közelében „nyertesekké” válhatnak mindazok, akiket egy-egy haláleset a legközelebbről érint. Azt üzeni számunkra, hogy az élőknek van tanulnivalójuk, de csak attól, akinek van mondanivalója. Jézus nem általános törvényt fogalmaz meg, hogy születtünk, és meg is kell halnunk, hanem Isten elé állít minket. Ezért nem zavarja a gúny, nem bénítja le a pellengérre állítás, sőt van ereje „kiküldeni” a nézőket, a leskelődőket, a „hírszerzőket”, a tömegembereket, azokat, akik csak a létszámot gyarapítják még ilyenkor is.

Mire hív minket Jézus? Kijózanodásra. Kihív bennünket a megszokásból, a csoportos jajveszékelésből, az általánosságok puffogtatásából. Milyen közel van egymáshoz a sírás és a nevetés! Az együttérzés és a kinevetés – Jézus kinevetése és kigúnyolása is.

Jézus ebben az igében is, mint olyan sokszor, a közösséget védi; a gyászolók, a szomorkodók, a vigasztalanok közösségét. Nem engedi bebetonozódni, mozdulatlanságra ítélni azokat sem, akik éppen 12 éves lányukat készülnek utolsó útjára kísérni.

Ilyen alkalmon nem elég csak megjelenni. Itt nem végtisztességről van szó: mindenkinek tudatosítania kell magában, hogy az út végén minket is Jézus fog várni. Nélküle nem zökken vissza semmi és senki sem a helyére, az élők közé. Miért fontos ez? Mert csak így lehet rend bennem és általam. Az élő Jézus által bennem és az élő énem által a körülöttem lévő kortársak között. Ennek meglátása nem örökölhető, és nem örökíthető át senkire. Meg kell élni, és át kell élni – személyesen.

Csoda történt? Az! Ki hiszi ezt el? Ki érti ezt meg? Melyikünk mer ilyet hirdetni? Csak annak nincsenek kételyei, aki átélte ezt; aki nem csupán szemtanúja volt az eseményeknek, hanem akiben végbement mindaz, amit Jézus mondott, végzett és tett. Ez nem hitkérdés, hanem tapasztalat – Jézus-esemény bennem, előttem, rajtam keresztül. Az élményt nem kell magyarázgatni, bizonygatni. Az élményről csupán bizonyságot lehet tenni.

Istennek hatalmas rehabilitációja a gyógyítás, a feltámadás és a feltámasztás. Összegyűjti az ember könnyeit, hogy eltörölje a szomorúságot, felszámolja a csüggedést, a kilátástalanságot, a reménytelenséget. Megszabadít a könnyed szabályok okozta terhektől, a beletörődéstől, a kilátástalanságtól.

Nem ítélem el a történetben szereplő sírókat, jajveszékelőket sem. De itt most nem a könny a megoldás, még akkor sem, ha őszinte és valódi...

Még egy fontos mondanivaló olvasható ki ebből az elbeszélésből – a személyes találkozás jelentősége. Korábban természetes volt, hogy ahol haláleset történt, oda személyesen ment el a család, hogy kifejezze részvétét. Ma már vidéken is alig él ez a szokás. Pedig a személyesség az együttérzés leghitelesebb kifejezési módja. A hitre jutás előfeltétele a közösség – nemcsak Jézussal, hanem azokkal is, akik velünk együtt sírnak, örülnek, hogy együtt reménykedjünk és higgyünk Jézus Krisztusban is.

Káposzta Lajos

::Nyomtatható változat::