Keresztény szemmel

Lelki tükörben a 7 (fő) bűn

Hozzászólás a cikkhez

Egyszer valaki profetikusan azt mondta: "A halálos ágyán jobban fog fájni az embernek az a sok jó, amit elmulasztott, mint az a sok rossz, amit elkövetett."

A lelki tükör utolsó alkalommal a restség jellegtelen ábrázatával szembesíti a beletekintőt. Egykedvűsége furcsa fintort rajzol a szája szélére. Unott és unalmas egyszerre. A rest ember – és itt elsősorban a lelki és a jóra való restségre kell gondolni – ijesztően közönyös. Azért ijesztő ez a közönyösség, mert nincs benne semmi részvét, megértés a felebarát fájdalmai iránt. A rest ember hallgat, elhúzódik és bezárkózik. Ő az, aki nagy betűkkel kiírja ajtajára: „Kérem, ne zavarjanak!” Azonban nemcsak a felebarát, de Isten szavát sem hallja meg. Ha televízióján véletlenül egy istentiszteletet közvetítő csatornára kapcsol, vagy a Szentírás akad a kezébe, már a kezdőének első hangjaira, vagy az első elolvasott sorok után elalszik, az álom mint ólomsúly nehezedik szempilláira. Előfordul, hogy egy keresztelő vagy temetés alkalmával hallja Isten igéjét, de az alkalom végére már el is felejti azt. Lelke bezárul előtte, mint a virág kelyhe éjjel. Tulajdonképpen semmi sem köti le igazán a lelkileg rest embert, talán még egy világszenzáció sem hozza lázba. Jellegzetes gesztusa a vállvonogatás és az ajakbigygyesztés. Gyakori, hogy beleveti magát a fizikai munka sűrűjébe, hogy ezzel is leplezze rest szívét környezete előtt.

Minden idegszálával e világhoz kötődik, földi kincseitől reméli boldogságát, érzéketlen a lelki, szellemi valóságok iránt. Fölösleges időpocsékolásnak, sőt naiv tudatlanságnak tartja, ha valaki áldozatot hoz Isten országáért. A lelki restség nem ismeri Krisztus szeretetét, nem vonzza az Istenben való élet öröme. Véleménye szerint az egyház célja, hogy erkölcsi gátakat vessen az emberek elé, és közben busás haszonra tegyen szert. Élvezettel pletykálkodik Isten gyermekeiről, hibát keres bennük, és a legkisebb jellembeli gyengeségüket is kifigurázza, hogy utána így indokolja saját lelki restségét: „Ezért nem járok a templomba…, láthatjátok, milyen bűnös emberek ezek a keresztények!” A lelki rest nem fogadja el a bölcsek tanácsát, és lebecsüli az örökkévaló értékeket. Sűrűn hangoztatja: „Odaát semmi sincs, mert a halállal vége szakad mindennek!” Ugye mennyire kétségbeejtő a lelki restség lélektanának vázlata? Maga az üresség, a mély és sötét semmi… Úgyhogy jólesően lazíthatunk egyet, és nyugodt szívvel dőlhetünk hátra karosszékünkben, mert ha valami, a lelki restség aztán csakugyan távol áll tőlünk. Vagy mégsem? Sok elmulasztott jótett terheli a lelkiismeretünket: a segítségnyújtás elmulasztása, az empátiakészség hiánya és a türelmetlenség.

És a gyülekezeti élet, a szolgálat aktivitása? A népszerű tévésorozatok időpontjaira lehetetlen alkalmakat szervezni, olyan kicsi az érdeklődés. A megkonfirmált gyerekek többsége elmarad a bibliakörből. A gyülekezeti tisztségek betöltése sem egyszerű feladat, hiszen az ingyenes munka nem csalogató. A templomot hónapokig nem látogató testvérek saját bevallásuk szerint rendkívül elfoglaltak. Sajnos a hét 168 órájából egyetlenegyet sem tudnak az Úristen dolgaira áldozni… Ezek szerint a templomi padsorokban hétről hétre csupa dologtalan ember üldögél. Ők valahogy mindig tudnak időt szakítani arra, hogy meghallgassák Isten igéjét. Elmondják, hogy erőt nyernek belőle a mindennapokhoz. De mi lesz a lelki resttel, ha egyszer szakadékba zuhan a földiekhez kötődő minden reménysége? Mit tesz, ha elveszíti munkáját, vagy ellopják vagyonát? Hogyan néz majd szembe a halál rémével, ha egy szeretett személy koporsója mellé kell állnia? Mibe fogódzkodik bele, ha beteg vagy magányos lesz? El tud-e mondani majd egy imát? Rálelhet-e még egy irgalmas felebarátra, aki bekötözi sebeit, ha ő egész életében nem törődött Istennel, sem embertársaival? Adja Isten, hogy találjon kiutat és segítséget! Talán ha az önzetlen szeretettel találkozik, belátja, hogy nem élhet csupán önmagának. „Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.” (1Jn 4,16b) Ha ez az ige eléri szívünket, tudni fogjuk, hogy azzal tartozunk egymásnak, hogy szeressük egymást. Isten önmagába fogadott be bennünket. Akkor szeretjük Őt igazán, ha mi is befogadjuk a felebarátot a szívünkbe. Ha embernek születtünk, szeretni születtünk. Isten cselekszik minden szeretetből fakadó tettünk által. „Szeretném, ha szeretnének” – fogalmazza meg Ady Endre az emberiség ősi vágyát. Szeressünk, és minket is szeretni fognak. Ez az életünk értelme – ha tetszik: küldetése – ezen a világon!

Ha megízleljük a szeretet édes gyümölcsét, annyira éhezni fogunk rá, hogy ez az éhség legyőzi lelki tunyaságunkat, közömbösségünket. Feltárul előttünk az adás gyönyörűsége, a jóság szépsége, és lelkünket beragyogja a Világ Világossága.

Zárszó

Sorozatunk végére érve se borítsuk le a lelki tükröt sötét lepellel. Továbbra is vizsgáljuk meg lelki arcvonásainkat benne – Isten igéjének útmutatása szerint, naponta. Fájdalmas? Igen, az! Óemberünk minden porcikája lázad ellene. Hitünk és életünk szempontjából azonban szükségünk van erre az önvizsgálatra. Minden új nap döntés elé állít: a jó vagy a rossz, az élet vagy a halál útját választjuk-e?! A kísértő megtalál, ismeri gyenge pontjainkat, és éppen ott támad, ahol a leggyengébbek vagyunk. Naponta meg kell térnünk, naponta, sőt minden pillanatban Krisztus Urunk keresztjének erejére kell támaszkodnunk ahhoz, hogy megmaradhas- sunk a keskeny ösvényen. Az üdvösségünket ő szerezte meg, jó cselekedeteinkkel azt soha ki nem érdemelhetjük. Urunk azonban ezt is mondja: „Legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48) Isten megváltott gyermekének ez a mércéje. Egész életében növekednie kell a hitben, Isten megismerésében és a szeretetben. A hit harca tehát utolsó szívdobbanásunkig folyik. Csak a kitartó, bizodalmas és engedelmes szív jut el a végső célig. De ez a cél olyan hívogató, olyan édes, vigasztalóan meleg és ölelő, mint édesanyánk karja. Még a küzdelem is áldást hozó érte. „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük!” (Zsid 13,14) Szólít az Úr szava… – menjünk!

Szőkéné Bakay Beatrix

::Nyomtatható változat::