Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

„Áldást adok nekik hegyem körül, esőt adok idejében: áldásos esők lesznek.” (Ez 34, 26)

Amikor Európában még voltak keresztény falvak és városok, ez abban mutatkozott meg, hogy a házak a templom vagy a kápolna körül csoportosultak, de a templom rendszerint egy dombon állt.

A lakóhelyek ilyen elrendezése nem volt véletlen. Abból a hitből alakult ki, hogy Isten így szólt: „Megáldok mindent, ami az én dombom körül van.” A települések úgy bújtak oda a templomhoz, mint a kiscsirkék. Ez a hit ismerte az áldás titkát. Az ember nem akart lakni, enni, aludni és dolgozni, az ember nem akart születni és meghalni, csak Isten áldó keze és védő szárnyai alatt.

Az áldás és istenfélelem összetartozik. Ismerték a zsoltárt: „Áldjon meg minket Isten, a mi Istenünk, és félje őt az egész világ.” De eljött azután az a korszak, amely már nem figyelt erre a belső összefüggésre. Akkor az ember szemtelenül Isten áldásának nevezte azt, amit csellel és gátlástalansággal kikapart magának.

Isten azonban nem dől be az ilyen kegyes csalásnak. Ha könyökölsz, azzal ugyan elérsz dicsőséget, pénzt, hatalmat, de akkor Isten áldása eltávozik. Isten áldása nem a könyök használatán alapul – hanem a térdek használatán.

Ezért kellett, hogy a falvak az Isten dombja körül szétszórassanak az egész világban, mivel az ember ugyan külsőleg még a domb körül lakott, de inkább a könyökére épített. És a fejlődés ment tovább. Ezékiel a kegyelem esőjéről beszél, amelyet a modern gazda csapadéknak nevez. Íme a gondolkodás megdöbbentő változása! Például áldásnak nevezi az Írás a gyékény termékenységét – mi ezt produktivitásnak nevezzük. Elvesztették a termékenység titkát. „Elfajult és parázna nemzetség” lettünk. Félünk a termékenységtől. Most a termékenységet túltermelésnek nevezzük. A gyermekáldást pedig „felelőtlen ostobaságnak”.

Isten térítsen vissza bennünket a magunkban bizakodás tévútjáról.

Walter Lüthi Áhítatos könyvéből fordította Gáncs Aladár

::Nyomtatható változat::