A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A nyári hónapokban két egymással szöges ellentétben álló hír vet fel újnak korántsem mondható kérdéseket a homoszexuálisok társadalmi helyzetével kapcsolatban. A madridi szocialista kormány tervei szerint Spanyolországban már jövő év elejétől házasságot köthetnek az azonos neműek. A másik hír: egy svéd pünkösdi gyülekezet lelkipásztora egyik tavalyi prédikációjában azt állította, hogy a homoszexualitás rákos daganat a társadalom testében – ezért egy hónapi börtönbüntetésre ítélték.

A két hírt talán nem túl nagy merészség egymás mellé állítani, mivel a homoszexualitás kérdéseivel kapcsolatban egyesek szerint csupán vagy így vagy úgy lehet állást foglalni. Tény viszont, hogy 2003 szeptemberében az Európai Parlament ezt a javaslatot fogalmazta meg a tagországok felé: „Vessenek véget a homoszexuálisok mindenféle megkülönböztetésének, jogi és gyakorlati téren egyaránt, különösképpen a házassághoz és az örökbefogadáshoz való jog területén.” Ugyanakkor a teológiai és egyházi hozzászólások a „gyalázatos szenvedély” és a „szeretethimnusz” kettős igáját cipelik magukon. Létezhet-e egyáltalán harmadik út?

A homoszexualitást a legutóbbi időkig bűnnek vagy betegségnek tekintették. Például egészen 2001-ig bűncselekménynek számított Romániában, és az Egészségügyi Világszervezet is csak 1992-ben törölte a betegségek listájáról. Magyarországon 1996-tól létesíthetnek élettársi kapcsolatot a saját nemükhöz vonzódó férfiak és nők. Ma már a szakemberek többsége úgy gondolja, hogy nem lehet az embereket két ellentétes kategóriába, homo- és heteroszexuális csoportba sorolni. A szexuális irányultság inkább „fokozati sorként” ábrázolható. A férfi és a női homoszexualitásnak veleszületett genetikai hajlam az alapja. Ám a genetikai tényező részesedését a szakemberek 30-70 százalék közöttire becsülik, a többi külső hatásokra vezethető vissza. A leginkább mérvadó számítások szerint a veleszületett hajlam és a születés utáni szociális hatások aránya 50-50 százalék. Ugyanakkor genetikai kutatások eredményei alapján a szakemberek azt sem állítják, hogy egyetlen gén elegendő lenne ahhoz, hogy valaki homoszexuálissá váljon.

A homoszexualitásról folytatott teológiai párbeszéd azért bonyolult, mivel a vitában nem válik szét egymástól a házastársi kapcsolat értelmének és céljának kérdése az azonos nemű párkapcsolatok kérdésétől, sem a nem házasságban élő heteroszexuálisokkal kapcsolatban felmerülő kérdésektől. Azok számára, akik egyértelműen és megváltoztathatatlanul homoszexuálisok, természetes, hogy heteroszexuális kapcsolatot nem létesítenek, hiszen a házasság férfi és nő számára adott életforma. Mt 19,10-ben a tanítványok szava így a homoszexuálisokra is érvényes: „Ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni.”

A keresztény szexuáletika hagyományosan az önmegtartóztatást javasolja az azonos nemhez vonzódó férfiak és nők számára, és ezzel nem ismeri el, hogy számukra is létezik olyan életforma, amelyben tartós kapcsolatban és szexualitásukat felelősséggel gyakorolva élhetnének. Az egyházaknak mindenesetre azt el kellene ismerniük, hogy homoszexuálisok is élhetnek etikai felelősséggel olyan tartós kapcsolatban, amely a heteroszexuális kapcsolatok kritériumainak megfelelő. Vagyis: szabad akaratú, tartós, kölcsönös partnerségben, együtt egészségben és betegségben, örömben és bánatban. Párkapcsolatuk felelősségteljes megélése számukra is ugyanolyan morális feladatot jelent, mint a heteroszexuálisok számára – nem többet, de nem is kevesebbet.

Ha a homoszexuálisok élettársi kapcsolatát az egyház el is ismeri – ahogyan az több nyugat-európai protestáns egyházban meg is valósul –, akkor is a férfi és a nő házassága marad a mértékadó példa az emberi együttélés és a társadalom számára a továbbiakban is. Ez azonban komoly indoklásra szorul. Nem azért fogadhatók el az ilyen kapcsolatok, mert az az egész társadalom és az individuumot meghaladó közjó érdeke, hanem azért, mert az ember méltósága független a szexuális orientáltságától. Az emberi méltóság az élet kezdetétől az élet legvégső pillanatáig minden emberé, és ez teljesen független az emberi tulajdonságoktól, képességektől. Ezért teológiai és lelkipásztori melléfogás a svéd lelkipásztor kijelentése. Az ember mindig több egyes tulajdonságainak összességénél. Ha nem így lenne, akkor az egyesből következtetnénk az egészre, akkor nem a Krisztus-arcú ember, hanem a daganatos kopogtatna a parókia ajtaján.

A homoszexuális párkapcsolatok társadalmi funkciójukat tekintve nincsenek egy szinten a házastársi kapcsolattal, illetve a család intézményével. Mégis: az egymás számára nyújtott stabilitás, a kölcsönös segítségnyújtás és a felelősségteljes szeretet és szexualitás tőlük sem vitatható el.

Orosz Gábor Viktor

::Nyomtatható változat::