Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

1. május 1-je óta 453 millió lakosa van az Európai Uniónak. Huszönöt, nagyobbrészt évszázados, sőt évezredes múltú, egymást sokszor megbántó, megsértő, lerohanó, kiirtással fenyegető, hátba támadó, megrabló, feldaraboló, irigylő és elgáncsoló állam bújt egy tető alá, hogy mindannak ellenkezőjét tegye, amit eddig tett: hogy békességben éljen egymással. Vitán felül nemes, sőt magasztos célkitűzés ez, ki vonná kétségbe? De lesz-e elég erő a cél eléréséhez?

Nehezen emésztették meg

sokan, hogy az új közösség olyan alkotmányt fogadott el, amelyből hiányzik Isten neve, illetve a keresztény gyökerekre való kifejezett utalás. Máris vannak olyan államok, amelyek népüket kívánják ebben a kérdésben megkérdezni, és a választól kívánják függővé tenni az alkotmány elfogadását. Isten nevének kihagyása egyformán sajnálható, illetve közömbös kérdésnek is tekinthető. Mindig egy bizonyos nézőpont kérdésével van dolgunk. Akik még mindig népegyházban gondolkodnak, azok igen hamar megfeledkeznek azokról a milliókról, akik már nem sorolhatók be a kereszténység táborába. Vagy arról, hogy az új, felvett államok között van olyan is, amelyben már csak minden negyedik polgár tartozik valamely keresztény felekezethez! Akik viszont a megtérést és az újjászületést tekintik a kereszténységhez tartozás legfőbb ismérvének, azok nem sokat adnak ezekre a meddő vitákra. Semmiféle „magna charta” nem garantálhatja és helyettesítheti az Isten melletti személyes döntést, mint ahogy meg sem akadályozhatja azt. Miért hát ez a meddő vita?

Az egyházak

helyzete is áttekinthetőbb, de egyben bonyolultabbá is kezd válni az EU-ban. Az Európai Egyházak Konferenciája (KEK) nevű szövetség büszkén mondhatja magát százhuszönöt egyház és negyven társult intézmény közösségének. Benne ortodox, evangélikus, református, anglikán és ókatolikus egyházak tömörültek, hogy – leküzdve évszázados szétszakadozottságukat – egyre közelebb kerüljenek egymáshoz. De itt is gond, hogy a római katolikus egyház – amely a bővítésnek számbeli nyertese lett – legfeljebb megfigyelői státusra tart igényt ebben a közösségben. Másrészt a rossz nyelvek amúgy is készek a gyors válaszra: nincs még földrész, amelynek területén a szekularizáció, a személyi és intézményi tekintélyvesztés annyira előrehaladt volna, mint éppen Európában. Százezres nagyságrendben hagyják el emberek az egyházaikat (akár a pártokat és a szakszervezeteket), s mi más marad hátra – mondják a szkeptikusok –, mint hogy az egyházak összezárják egyre gyérülő soraikat?

A kép egyszerűsödik

és bonyolódik. Hollandiában két református és egy evangélikus egyház olvadt össze, évtizedes tanácskozások, előre- és visszalépések változatos kavalkádja után. Ám kiderült, hogy az egyik református egyház mégsem tudta az egyesülés mögé felsorakoztatni hívei összességét. Most érkezett a hír, hogy egyházszakadás lett a dolog vége. Ezzel szemben a harminc éve elindított Leuenbergi egyezmény mintha új erőre kapott volna. S ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy nevét az Evangéliumi Egyházak Közössége Európában elnevezésre cserélte, hanem abban is, hogy ezentúl nagy buzgalommal folyik az új tagok toborzása.

„Egy nyelven”

akarván képviselni ügyeiket európai szinten az egyházak, nyilvánvaló jelenlétüket a kontinens méretű távlatokban is dokumentálni kívánják. Jelen kívánnak lenni azokon a csomópontokon, ahol a gazdasági, politikai, kulturális döntések születnek, hogy azonnal a helyszínen hallathassák a hangjukat. Így állított fel megfelelő személyzettel rendelkező irodát az 1959-ben létrejött KEK Genfben, Brüsszelben és Strasbourgban.

Mindeközben

egyre nagyobb gondot okoz a „templomhalálnak” nevezett járvány. A legtöbb egyház az évszázadok alatt felépült, többségében műemléknek, sőt nemzeti kincsnek, sőt világörökségnek számító épületeinek sokaságával nem tud mit kezdeni. A Német Evangélikus Egyházszövetség (EKD) például 75 ezer egyházi épületet tart számon, ebből 21 ezer a templom. Az anglikánok és a hollandok már néhány évtizede bérbe adják kihasználatlan templomaikat, illetve ötszázat már el is adtak. Most mintha Németország lenne soron. Hamburg nyolcvanhárom temploma közül mindössze az öt úgynevezett főtemplomnak a jövője látszik biztosítottnak, egy újabb felmérés szerint az ország 35 ezer evangélikus és római katolikus templomának egyharmada húsz éven belül felesleges lesz. A volt NDK-ból elszomorító hírek érkeznek. Vannak helységek, amelyeknek sokszor magára hagyott papja már nem tudja megtölteni vasár- és ünnepnapokon a templomát. Az öregek kihalnak, a fiatalok elvándorolnak, s nincs, aki rendben tartaná az évtizedek óta nem renovált templomokat. Ugyanakkor hallunk igazán szívmelengető hírekről is: vannak közösségek, falvak, melyeknek lakóit – bár nem járnak templomba, mert nem is tagjai az egyháznak – most felriasztotta a hír, hogy az egyház szeretné eladni – bármilyen célra – üresen álló templomát. S erre megmozdul a helyi öntudat és a sértett büszkeség: egyszerre rádöbbennek arra, hogy ez a – végeredményben szerintük fölösleges – templom mennyire hozzátartozik az ő falujuk jellegéhez, képéhez. Összeállnak hát – és megmentik a templomot: renoválják, szépítik, hogy méltó módon közösségi életük központja maradhasson! Örvendetes és reménységre ad okot, hogy már több egyház határozta el, hogy épületeit igyekszik megtartani, még a legnagyobb áldozatok árán is. Azt pedig nem engedik meg, hogy templomaikat más vallások vegyék használatba, vagy olyan célra kezdjék használni, amely nem fér össze az eredeti rendeltetésével.

Lelket adni Európának!

Az ezzel a szándékkal tartott stuttgarti kongresszuson 10 ezer ember ígérte és fogadta meg ezt a jelmondatot májusban. Ennek érdekessége az volt, hogy nem egyházi szervek kezdeményezéseként jött létre, hanem azok a közösségek indították el, amelyek a kereszténységtől ihletve komolyabb súlyt, mélyebb tartalmat akarnak adni a vallásosságnak. Buzgóságukat az egyházak nem mindig vagy csak kényszeredetten fogadták és vették komolyan, s bizony ezek a közösségek sokszor legfeljebb az egyházak árnyékában meghúzódva létezhettek. Most ők hívták meg az egyházak magas rangú vezetőit, hogy összefogjanak. Nem elég a gazdasági, politikai, kulturális egység a kontinensen: Európának lelket kell adni. Illetőleg az ő nyelvükön: sokat kell imádkoznunk, hogy Isten ne vonja meg Szentlelkét, hogy erőteljesen szóljon a követek ajkán az evangélium minden európai polgár füle hallatára.

Gémes István

::Nyomtatható változat::