Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Baráti körben ez év február 24-én, halála évfordulóján olvastam fel írásomat arról, hogy mit jelent nekem Márai Sándor, miért érdekes egy teológus számára ő, akit annyiszor emlegetnek manapság itthon, mintegy jóvátéve a több évtizedes hallgatást. Márai Sándor nem volt evangélikus; római katolikus hátterű, inkább kereső, mint hívő ember volt, de az evangélikus olvasót és teológust is izgathatja sok felvetett, gyakran szőnyeg alá söpört kérdése, örök emberi és korunkhoz kötött kérdéseinek sokasága. Néhány hónap óta újra olvasom Márai Sándor írásait (részben Koren Emil családjának jóvoltából).

Nekem csak egy Márai-könyvem maradt, de az nagyon értékes számomra. 1943 karácsonyára kaptam édesapámtól. Beírás: „1943 Karácsonya, Szeretettel: Szüleid”. (A gyertyák csonkig égnek. Révai, Bp., 1942.) A szálkás, fegyelmezett, tiszta kézírás arra emlékeztet ma is, aki egykor a Felvidéket elsősorban Pozsonyból ismerte, ahol az Evangélikus Lyceumban érettségizett, és aki Nagyszombathoz kötődött erősen, ahol nagyapám Szentháromság nevű gyógyszertára volt. A kassai Márait azért ajánlotta, mert ugyanaz a polgári légkör áradt könyveiből, amelyben – Pozsonyban vagy Nagyszombatban – édesapa élt. Amikor Kassát újra Magyarországhoz csatolták, édesapám Pozsonyt és Nagyszombatot siratta. – Az ugyanakkor kapott Füves könyvet kölcsönadtam, sohasem kaptam vissza, az Egy polgár vallomásainak két kötete a háborúban elveszett csakúgy, mint a Kassai őrjárat vagy a Napnyugati őrjárat és a Szindbád hazamegy című kötet.

Az „egykötetes Márai-könyvtáram” mostanában újra kezd gyarapodni. Az Egyszemélyes emigráció vagy a közelmúltban olvasott San Gennaro vére már újra könyvtáram része. Ez utóbbi eredetileg német nyelven íródott, majd Torontóban adták ki magyarul. Tulajdonképpen Márainak csak egy Jézust érintő írását ismerem, a Harminc ezüstpénz címűt, amely Júdás és Jézus drámáját jeleníti meg, esszészerű novella, és inkább a kereső, mint a Jézusra talált hívő ember töprengését fejezi ki.

Márai könyveinek újraolvasását akkor kezdtem, amikor 1990-ben Torre Pellicében, a Protestáns Szabadegyetem konferenciáján egy Olaszországban élő hazánkfia beszámolt arról, hogy egy Márai-könyv bestseller lett, sőt már ötödik vagy hatodik kiadását érte meg Itáliában. Azóta tudom, hogy A gyertyák csonkig égnek ma már negyven nyelven olvasható. Itthon is divatba jött, új kiadásokban jelent meg, és mindig elkapkodják. Habár számomra rejtély, hogy mit értenek belőle kínaiak vagy skandináv olvasók a magyar világ ismerete nélkül, de a tény akkor is tény marad.

Márai tipikusan utazó ember, viator. Bolyongó magyar vándor. Elment, de szíve itt maradt. Évtizedekig honvággyal küszködött, pedig itthon sokat vesztett. Budapest ostroma után, amikor Leányfaluról visszament Budára, hatezer kötetes könyvtárát romok alatt találta. Hamarosan útra kelt. Nem tudott itthon élni, de határainkon túl sem élt igazán. Tizenöt évvel ezelőtt a Csendes-óceán partján, San Diegóban 89 éves korában főbe lőtte magát. A vándor sohasem térhetett haza.

Márai írva gondolkodó ember. A 20. század magyar íróprófétája volt. Kiírta magából kora kérdéseit, és saját problémáit is beleírta könyveibe, esszéibe. Sokat olvasott, de mindig írt is. Írva gondolkodott, olvasmányait is feldolgozta. Naplói talán fontosabbak, mint regényei. Gondolkodásra ihletnek, hűvös, fegyelmezett mondatai állandó belső küzdelemről tanúskodnak. „Egy meg nem alkuvó polgár” idéz fel egy világot akkor, amikor annak már töredéke sincs meg a valóságban. Márai 1943-ban kezdett el naplót írni, és 1983-ig öt kötet jelent meg feljegyzéseiből, az első itthon, a többi már külföldön.

Márai független író volt. Senkihez, semmihez nem akart végleg kötődni. Öncélú irodalmat művelt, az azóta gyakran megvetett l�art pour l�art módján. Számára életforma volt az állandó írás, ez jelentette neki a méltóságot és a függetlenséget. Nem volt szónok, nem volt szociológus, pszichológus, politikus író: csak író volt.

Márainak nem voltak barátai, csak környezete volt, kortársak, neves írók Magyarországon és külföldön egyaránt. Valójában konok magányban élt. Mégis állandóan beszélgetést folytatott kortársakkal, írókkal és filozófusokkal, anélkül, hogy azok tudtak volna róla.

Márai magyarsága egyértelmű. Hűvösebb, mint kortársai lángoló fájdalma vagy buzgó irredentizmusa, de nyelvéhez hű magyar író maradt, minden magyar értékre érzékeny. Nem volt nacionalista, de internacionalista sem. Európai magyar maradt még Amerikában is.

Márai vallásosságát már érintettem: kereső ember, racionalista értelmiségi. A kereszténység múltját, kulturális értékeit becsülte, mögötte még a Corpus christianum valóság volt, de a Corpus Christin kívül érezte magát. Hite helyett csak sejtései voltak az „odaát”-ról. Isten kereső szavát: „Ádám, hol vagy?” – nem hallotta meg, inkább ő kérdezett: Isten, hol vagy? Marcus Aureliust, Homéroszt, Platónt, Szókratészt olvasta és épített rájuk, ahogy Camus-t vagy Valéry-t is gyakran forgatta. A keresztény írókat kevesebbszer vette kézbe, mint például Nietzschét.

Jellemzésére tömérdek jelzőt ismerünk. Emberi méltósága, műveltsége, olvasottsága polgári tisztességgel járt együtt. Örökségként hozta magával családjából a rendet, a szorgalmat, az emberhez méltó stílust, az európai ízlést.

Életének öngyilkossággal vetett véget. Erről már a negyvenes években adott jelzéseket, de csak 89 éves korában szállt ki önként az életből. A klaszszikus „nyitott kapu” (patet exitus) szerinte számára is nyitott volt. Ez utolsó cselekedetének rugója.

Márai hatása búvópatakként jelentkezik a magyar kultúrában. A harmincas-negyvenes évek magyar értelmiségének kedvelt írója, majd távozása után emigrációs csoportokhoz szorosan nem köthető, mégis azok jeles tagja. Az utóbbi években a magyar olvasóközönség újra kíváncsi rá. Könyveit újra meg újra kiadják. Még élő kortársai szívesen írnak róla, munkájáról és egyéniségéről egyaránt.

Megdöbbenéssel olvastam Márai Föld, föld!… című könyvének utolsó sorait. „Az Arlberg expressz kora délután indult Budapestről. Éjfél után ért az Ensi-hídra. Megint belépett a fülkébe az orosz katona, és kérte az útleveleket. Megvizsgálta a pecséteket, visszaadta az okmányokat, közömbösen csukta be a fülke ajtaját. Az éjszaka csendes volt. A vonat zajtalanul indult. Néhány pillanat múltán elhagytuk a hidat, a csillagos éjszakában utaztunk tovább egy világ felé, ahol nem várt senki. Ebben a pillanatban, életemben először csakugyan félelmet éreztem. Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem.” 1948. október 23-án ugyanezt éreztem, amikor két világ határán, az orosz zónából én is átléptem egy ismeretlen világba, ahol senki sem várt. Ausztria egy része akkor még orosz zóna volt. Az én útlevelembe is beütötték az orosz nyelvű határátlépési vízumot… Engem is az az érzés ragadott meg, amelyről Márai írt.

Miért érdekes a római katolikus hátterű, kételkedő Márai Sándor egy evangélikus teológus számára? Úgy érzem, nekünk is válaszolni kellene az általa felvetett kérdésekre. Nem biztos, hogy mindenre fölényesen tudunk felelni.

Nem tudom, mennyire teljes a kép, amelyet adhattam róla, hiszen ez is csak közelítés. A másik ember mindig, végső soron, megmarad „titoknak, észak-foknak, idegenségnek”, Ady szavaival szólva. Márai Sándor műveinek újraolvasása egyre inkább megértette velem, hogy az ő művészete palackpostaszerű, ahogy Wass Albert írta, akinek soraival zárom megemlékezésemet. Ma nem ritkaság, hogy az egyik író mondanivalóját egy másik író szavaival fejezzük ki. „Hajótörött vagyok a tengeren, palackomat a tengerbe vetem. Borzadtan olvassák, kik rátalálnak, és úgy suttogják döbbenten egymásnak: valahol szörnyű vihar lehetett… s a viharban egy nemzet elveszett.” Ezt a néhány sort, Wass Albert vallomását jól értjük valamennyien, akik a 20. század nagyobbik részét átéltük.

Id. Hafenscher Károly

::Nyomtatható változat::