A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 21. vasárnap – reformáció ünnepe

Hozzászólás a cikkhez

A bátor vallástételre biztató jézusi igék három színtere elevenedhet meg ma előttünk. Az első helyszín a Szentföld, Júdea vagy Galilea. A farizeusok és törvénytudók körében Jézusnak kemény, ellenséges közeggel kellett szembenéznie. Képmutatásukat és törvényeskedésüket leleplezve kemény ítéletet mondott felettük. Ha fellapozzuk a 12. fejezet előtti szakaszt, abban hatszor hangzik el Jézus ajkáról: „Jaj nektek!”

Az egykori tanítványoknak ilyen ellenséges közeggel kellett számolniuk. Mesterük azonban bátorságra, sőt bátor hitvallásra buzdította őket. Barátainak mondta őket (4. vers), és el akarta oszlatni a félelmet szívükben. „Ne féljetek!” – hangzik ajkáról kétszer is a biztatás. Mert a külső ellenségnek soha nincs hatalma a hívő emberen, csak a bennünk élő gonosztól van okunk félni.

Jézus tanítványai ezért tudtak gyermeki bizalommal ráhagyatkozni Urukra, tudván, hogy még hajuk szálait is számon tartja a gondjukat viselő Isten. Ez a feltétlen bizalom adott erőt nekik ahhoz, hogy félelemtől mentesen, bátran szembeszálljanak az őket körülvevő világgal. Ha fellapozzuk az (ugyancsak Lukács evangélista által megírt) Apostolok cselekedeteit, annak csaknem minden lapja erről a bátor, hitvalló magatartásról tanúskodik. A cirkuszi játékok vadállatai elé vetett keresztény mártírok vére így vált magvetéssé a jövő nemzedékek számára.

A jézusi szó hatástörténetének másik színhelye az egykori Német-római Birodalom volt. Luther wittenbergi, majd wormsi kiállása mintha ennek az igeszakasznak az illusztrációja lenne. Reformátorunk a római egyház tudós farizeusaival és a vallásos tömegek képmutatásával kellett, hogy felvegye a harcot. Megvalósult Jézus szava: helytállását, a pápa és a császár előtti bátor hitvallását „a háztetőkről fogják hirdetni” (3. vers). Aki

még a verebekről sem feledkezik meg (6. vers), és a hajszálakat is számon tartja (7. vers), a halálos veszélyben forgó Luthert is kimentette ellenségei torkából. Ellenfelei ugyan Husz János sorsára akarták juttatni, de Isten a szász választófejedelmet, Bölcs Frigyest használta eszközül megmentése érdekében. Luther nem véletlenül imádkozott így: „Őriző angyalod legyen velem, hogy a gonosz ellenség erőt ne vehessen rajtam.”

Ne feledjük, hogy Luther reformátori működésének egész ideje alatt életveszélyben volt. De ismerte a jézusi biztatást: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet!” Tudta, hogy ha így lenne is, a szent ügynek többé nem árthatnak. Amikor Wormsban a császár előtt állt, vallástétele előtt így imádkozott: „Ó Isten, Isten, én Istenem! Állj mellém minden világ, ész és okosság ellenében. Tedd meg ezt, meg kell tenned, neked magadnak, hiszen itt nem az én dolgomról: a tiedről van szó. Nekem itt a magam személyéért semmi tennivalóm a világ nagy uraival… Ám a tied az ügy, Uram, a te igaz és nagy ügyed! Állj mellém, te hű és örök Isten, senki fiára én nem hagyatkozom…” Hosszú tusakodását így fejezte be: „És ha mindjárt testem, amely pedig a te kezed alkotása és teremtménye, eközben porrá és hamuvá, sőt rommá lenne is, a te Lelked és Igéd javamra lesz. És ha a test rámegy is, a lélek a tied, az nálad is marad örökké. Ámen.” Tudunk-e mi ilyen hittel tusakodni az evangélium ügye mellett?

A reformáció vasárnapjára kijelölt alapigének harmadszorra a mi szívünkben kell hatnia! Jó megfogadnunk az öreg Bengel tanácsát: „Primum vobis, deinde gregi.” Előbb magunknak olvassuk az igét, s csak azután fordítsuk üzenetét az egyház nyája felé. Jó, ha az őskeresztények helytállására vagy Luther Márton hitvallására gondolunk, de az ige akkor éri el a célját, ha minket talál szíven.

Nézzünk hát magunkba. Nem bennünk van igazán a farizeusok kovásza? Nem éppen mi vagyunk azok a képmutatók, akiktől Jézus szerint őrizkedni kell? Tudjuk-e, hogy valóban nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék? És nem csak másoknak idézgetjük-e nagy bátran, hogy „ne féljetek”, miközben egész életünket rettegésben tartják be nem vallott bűneink, várható betegségeink és a közelítő halál rémképei?

Önvizsgálatunk sötét hátterén azonban felragyog egy szivárvány! A gyónótükörben most már nem a saját arcunkat és félelmünket láthatjuk, hanem annak az arcát, aki elesettségünk ellenére vallástételre bátorít. Ő jól ismeri gyengeségünket és a talán velünk született gyávaságunkat. Tudja, hogy természetünknél fogva alkalmatlanok vagyunk a bátor kiállásra. Tudja, hogy értetlenek vagyunk, mint Fülöp, gyávák, mint Péter, és kétkedők, mint Tamás. De ahogyan Krisztus az egykori tanítványokat – elesettségük és alkalmatlanságuk ellenére – fel tudta használni egy új világ megteremtésére, úgy minket is újjáteremthet evangéliumának ereje által. Most nem az egykori tizenkettőnek, hanem egyenesen nekünk mondja: „Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt.” De figyelmeztet is: „Aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt.”

A szocializmusnak nevezett kommunista világban sajnos belénk ivódott a félelem. Nem mertünk nyíltan állást foglalni, nem tudtuk, nincs-e „poloska” a munkahelyünkön vagy akár saját lakásunk sarkában. Azóta elmúlt másfél évtized. Visszatért-e a bátorságunk? Megfigyeltem: ma is körülnéznek sokan, mielőtt őszintén megnyilatkoznának valaki előtt. Kitől félünk? Vagy mitől félünk? A múlt század közepén, a nagy lelki ébredés korában bátran, felszabadult örömmel – és persze missziói célzattal – tettünk bizonyságot az élő, feltámadott Krisztusról utcán, vonaton vagy villamoson. Ma már nemcsak missziói, de még dialógusszinten is óvatosak vagyunk hitünk és meggyőződésünk megvallásában.

Nem véletlen, hogy a reformáció vasárnapjának igéje éppen az „Itt állok, másként nem tehetek” jelenetére emlékeztet, és így akarja a reformátor kései utódait félelemtől mentes, bátor hitvallásra buzdítani.

Imádkozzunk!

Istenünk, bocsásd meg gyengeségünket, erőtlenségünket és félelmeinket. Te a gyengét felemeled, az erőtlennek erőt adsz, és megszabadíthatsz a félelemtől. Krisztus Urunk nevében kérünk, aki megígérte, hogy velünk van minden napon a világ végezetéig. Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen.

Dr. Fabiny Tibor

::Nyomtatható változat::