Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 3.

Hozzászólás a cikkhez

Luthernek az istentisztelet rendjét érintő művei nem tartoznak a liturgikus szakirodalom körébe. A reformátor az élet minden területén úgy szólalt meg, hogy abban a tiszta evangélium juthasson érvényre. Szavaiban, írásaiban többnyire érintőlegesen utal az istentiszteletre, a liturgiára. Sorozatunkban sorra vett művei azok a közvetlen források, amelyekben példát is ad, ajánlást is tár követői elé. Az egyház – ahol az evangélium működésének tanúi lehetünk – sokféle módon megjelenik világunkban. Az egyházi élet „szívének közepe” az istentisztelet, hiszen itt kapjuk koncentráltan Isten köztünk való létének sokféle jelét.

1523–24-ben írja A keresztény mise tartásának és az Isten asztalához járulásnak egy módja című művét, amelynek latin alcíme a mise formájára és az abban való közösségre utal (Eine Weise, christliche Messe zu halten und zum Tisch Gottes zu gehen. Formula missae et communionis).

Reformátorunk nem sokkal a reformáció 1517-es „kezdete” után, 1519-ben jelezte, hogy szükség van az istentisztelet reformjára. Az istentisztelet rendjéről szóló (múlt héten ismertetett) művében már megszülettek az első lépések ezen az úton. Az istentiszteleti reform érési folyamatának újabb, igen fontos állomása a Formula missae.

Az írás elsőként szembetűnő vonása az, hogy Luther továbbra is a „mise” kifejezést használja. A magyar evangélikusok számára – a más protestáns fejlődési út és az ellenreformáció hatása miatt – e kifejezés szinte idegenként hat. (Német vagy északi evangélikus testvéreink a szót ma is használják az úrvacsorai istentisztelet megjelölésére.) A másik, még zavaróbb tény az, hogy Luther, aki kezdettől fogva fontosnak érezte, hogy az evangélium a nép anyanyelvén szólaljon meg, megújult formaként latin misét ad tanítványai elé. Hogy értsük e két tényt?

Nos, Luther nem vetette el a misét, hanem megtisztította mindattól, ami másfél ezer év alatt rárakódott. Ahol a kegyelem sokasodik, ott a gonosz is összeszedi minden erejét – szokták mondani. Így történt az istentisztelettel is. A kegyelem áradásának ez a kiváltképp való helye sok félreértés, félrecsúszás, sőt bűn terepévé vált. Bár a visszaélések ellen a legkülönbözőbb módon – igehirdetésekben, levelekben, nyilvános iratokban – tiltakozott, a misét mégis megtartotta, és arra törekedett, hogy azt a krisztusi szerzésének megfelelően formálja, rendezze. E cikk keretei között lehetetlen még csak felsorolni is azt a sok-sok gondolatot, amelyet Luther kritikaként megfogalmazott, és ahogyan a jó út felé akart lépni.

Mit is értett hát a Krisztus szerzésének megfelelő úrvacsorán és az azt körülölelő istentiszteleti gyakorlaton? Azt, hogy Krisztus testét és vérét adta érettünk, testét és vérét kínálja az örök élet táplálékául, azaz nincs senkinek joga megrövidíteni ezt az ajándékot. Csak a „két szín alatti” alatti úrvacsoravétel felel meg az evangéliumi leírásoknak és Krisztus szándékának, azaz ha a kenyérben és a borban egyaránt magunkhoz vehetjük az önmagát adó Krisztust. Az úrvacsora nem Krisztus áldozatának bemutatása, el kell tehát törölni az áldozati jelleget. Az úrvacsora titka egyedül csak hittel fogadható be (nem hat önmagában, automatikusan, „varázsszerként”).

A második izgalmas kérdés, hogy az ekkorra már németre fordított Újszövetség használata mellett miért maradt meg a latin nyelv. Ennek két okát is meg kell említeni. Egyrészt Luther nem akart végiggondolatlan lépéseket tenni. Maga is vágyott már arra, hogy a mise a nép anyanyelvén hangozzék, de még nem látta elérkezettnek az időt arra, hogy ezt bevezesse. Részben azért, mert a latin mise nem ültethető át egyszerű fordítással németre, így alapos előmunkálatokra volt szükség; részben pedig azért, mert nem akart táptalajt adni a rajongóknak, akik „oktalanul összevissza dúlnak mindent”. Másrészt praktikus, tanári megfontolás is meghúzódott e javaslat mögött: tudniillik Luther a tanulóifjúság számára később is helyeselte a latin nyelv használatát annak érdekében, hogy gyakorolják, jobban értsék, illetve hogy mintegy „belenevelkedjenek” az univerzális kultúrnyelvbe.

A Formula missae-ben Luther azonban nem állt meg a latin mise megtisztításánál és az igehirdetés anyanyelven, méltó helyen és méltó súllyal való megjelenésének programjánál, hanem ki is egészítette azt német énekekkel, hogy ezáltal bevonja, aktivizálja a gyülekezetet. Reformátorunk számára az is természetes volt, hogy a latin miseforma egyben gyülekezeti úrvacsorai közösséget jelentett.

A Formula missae mégsem elsősorban egy követendő rend volt, hanem pásztori-liturgikus segítség azoknak, akik a megújuló egyház tanítását szerették volna már a megújuló liturgiában látni. Luther az erre vágyók számára példát ad: mit jelent a tradíció megtisztítása, megőrzése és a hozzá kapcsolódó új beépítése. Az igazán nagy lépést a Deutsche Messe 1526-os megjelenése jelentette. De erről majd következő számunkban…

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::