Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az Evangélikus Élet június 13-i számában Blázy Árpád emlékezett meg a hetven éve Barmenben megtartott zsinatról, mely egyházunk nemzetiszocializmus ellen vívott harcának egyik legfontosabb eseménye volt. A barmeni zsinat döntései fontos eszmei alapot adtak a Hitvalló Egyház munkájának, de hamarosan kiderült: a nemzetiszocialista politikai nyomás gyakorlati lépéseket tesz szükségessé. Így került sor 1934. október 19–20-án Dahlemben az újabb zsinati összejövetelre.

A Hitler-ellenes egyházi és világi mozgalmak az utóbbi években egyre inkább az érdeklődés középpontjába kerülnek. Németország közvéleménye lassan kezd annak is tudatára ébredni, hogy – noha a nácizmus időszaka sosem feledhető – a diktatúra tizenkét éve alatt is voltak olyanok, akik életük kockáztatásával vállalták a szembenállást a náci rezsimmel. Tetteikkel olyan „alternatív történelmet” írtak, amely a háború után születettek számára is lehetőséget teremt a példaképek megtalálására, a történelmi tudatból táplálkozó nemzeti büszkeség megélésére.

A nácizmus, mint általában minden jobboldali szélsőség, visszaélt a nemzet fogalmával. Ennek következtében a nemzeti gondolat bármiféle megjelenése évtizedekre lehetetlenné vált. A jól szervezett Hitler-ellenes mozgalmak – noha voltak köztük baloldali, szakszervezeti indíttatásúak is – javarészt eredendően konzervatív gondolkodású, többségükben hívő arisztokraták, katonák, diplomaták kezdeményezései voltak. A baloldali történetírás és közgondolkodás ezért sokáig nem tudott velük mit kezdeni: a főszereplők nem illettek bele a hagyományos klisékbe. Konzervatív körökben ugyanakkor – bár az ellenállás célját általában elismerték – sokáig a hagyományos kötelességtudat megsértését kifogásolták az ellenállók tetteiben.

Az ellenállási mozgalmak tevékenységének csúcspontja az 1944. július 20-i Hitler-ellenes – sikertelen – merénylet volt. Ezt követően még következetesebben folytatódott a nemzetiszocialista államhatalom ellenségeinek megsemmisítése. Az evangélikus egyház és a johannita rend számos kiváló személyisége vált a nácizmus áldozatává. A magyar evangélikusságot a méltán közismert mártír teológus, Dietrich Bonhoeffer sógora, Hans von Dohnányi sorsa révén talán közelebbről is érinti a német ellenállás története.

Dohnányi Ernőnek, a huszadik század egyik legkiválóbb magyar zeneszerzőjének a fia kulcsszerepet játszott a Hitler-ellenes mozgalmakban. A drámai történések 60. és 70. évfordulóján áldozatot vállaló hitsorsosaink mellett a Bonhoeffer–Dohnányi család mártír tagjaira és az őket körülvevő politikai, intellektuális környezetre is érdemes emlékezni.

II.

Berlin Dahlem nevű kertvárosában van egy különös hely. A dús növényzetű parkok, nagypolgári villák között húzódik meg a Szent Anna-templom, más néven a Dahlemer Dorfkirche, azaz Dahlem falu temploma, nevével utalva arra, hogy a 19. században még önálló település volt a mai elegáns lakónegyed. Dahlem fejlődése a múlt század tízes, húszas éveiben indult meg. A Berlinből az egykori királyi székhely, Potsdam felé vezető út mentén az egykori kis falvakból kisebb városközpontok lettek, melyeket 1913-tól kezdve gyorsvasút kötött össze a német főváros központjával. A Szent Anna-templom gótikus falai azonban megőrizték évszázados nyugalmukat, a legzavarosabb időkben sem engedték elterelni a figyelmet az evangéliumról. A városiasodás, a befolyásos emberek betelepülése ugyanakkor a város egyik legintellektuálisabb és egyben leggazdagabb gyülekezetévé tette a dahlemit. A templom mellett, a Cecilienallee 61. alatt 1910-ben épült fel a parókia, mely a következő évtizedekben a német szellemi és politikai élet egyik fontos helyszínévé vált.

A harmincas évek elején a Weimari Köztársaság politikai zűrzavarából kiábrándulva egyre több szervezet írta zászlajára az erős kéz politikáját. Tekintettel arra, hogy általánossá váltak a különböző politikai pártok szimpatizánsai közötti verekedések, lövöldözések, nem csoda, hogy azok is a rend megteremtését tekintették a legfontosabbnak, akik amúgy nem vonzódtak a szélsőségekhez, és a demokratikus államrendet elsődlegesnek tartották.

Hitler pártja, az NSDAP egyre nagyobb befolyásra tett szert, amely alól az evangélikus egyház sem vonhatta ki magát. A Német Keresztyének mozgalmának (Deutsche Christen, DC) 1932. májusi felhívásában egyértelművé vált a szövetség a nemzetiszocialistákkal: a „pozitív keresztyénség” jelszavával fajvédelemre, a marxizmus és a szabadkőművesség felszámolására, belső misszióra szólít fel, melynek lényege, hogy az egyházat meg kell szabadítani a tisztességtelen és alsóbbrendű elemektől, valamint hogy hatékony, központosított egyházszervezetet kell létrehozni. Az Evangélikus Birodalmi Egyház megalapításának célja, hogy a felekezetek közötti béke megtartása mellett „a reformátori cselekedeteken nyugvó hitünk a német nép legjavát szolgálhassa”.

Hitler 1933-as hatalomra jutásával a DC felhívásában foglaltak megvalósulása elől elhárult minden akadály. Júniusban a porosz kultuszminisztérium egyházi főosztályának vezetője, August Jäger személyében állami komisszárt neveztek ki az egyház élére. Júliusban a kormány jóváhagyta az egyházak jogállását szabályozó rendelkezéseket és a Vatikánnal kötött konkordátumot, mely a náci rezsim és a katolikus egyház „békés egymás mellett élését” volt hivatott biztosítani. A Szentszék részéről a megegyezést Eugenio Pacelli bíboros, vatikáni államtitkár, korábban németországi nuncius, a későbbi XII. Pius pápa írta alá.

Egyházunk eredendően demokratikus intézményrendszerének felszámolása maga után vonta a teológiai gondolkodás beszűkítését is. Az új vezetés által előírt hálaadó istentisztelet helyett Dahlemben bűnbánó istentiszteletet tartottak. A gyülekezet három lelkésze, Röhricht, Müller és az 1931 óta itt szolgáló Martin Niemöller igehirdetésében nem politikai kritikát fogalmazott meg, csupán az egyház önállóságára hívta fel a figyelmet. Viszont az 1933 szeptemberében megtartott poroszországi zsinat, mely kimondta az egyház „nem árja elemektől való megtisztítását”, már szervezeti lépésekre késztetett néhány berlini lelkészt, köztük Dietrich Bonhoeffert és Niemöllert. Mivel Niemöller lakásának, a dahlemi parókiának a nagy részét lehallgatták, annak konyhájában alapították meg a „Lelkészvédegyletet”, melynek célja, hogy a nemzetiszocialistákhoz hű Német Keresztyénekkel szemben megvédje az erre rászoruló lelkészeket, és szervezeti keretet teremtsen az egyházi ellenállásnak.

III.

A dahlemi gyülekezetben Martin Niemöller kiemelkedett lelkésztársai közül, már csak előélete és közéleti aktivitása miatt is. 1918-ban sikeres tengerésztisztként szerel le, mivel a vesztes háború végén nem volt hajlandó sok csatát megjárt tengeralattjáróját jóvátételként egy angol kikötőbe kormányozni. A Németországban tapasztalható forradalmi hangulat és általános felfordulás kiábrándítja; pontosan tudja, hogy a forradalmároktól világok választják el. Eredetileg gazdálkodni szándékozott volna Osnabrück környékén, de a helyi lelkésszel folytatott beszélgetés nyomán elhatározza: „Isten szolgájaként jobban tud népének a reménytelen helyzetben segíteni, mintha csak magányosan gazdálkodna…” 1919-ben megkezdi teológiai tanulmányait Münsterben, ugyanakkor már 1920-ban önkéntesként részt vesz a felkelő munkások leverésében. „Kiszabadítani az embereket a bolsevizmus poklából” – ez legfőbb célja.

Niemöller feljegyzéseit olvasva könnyen érthetővé válik, hogy Hitler néhány év múlva hogyan kerülhetett demokratikus úton hatalomra: „Hiányzott a vezetés, hiányzott a nagy cél, és mindenekelőtt hiányoztak a belső, erkölcsi feltételei a közös akaratnak és cselekvésnek.” 1924-ben szentelik pappá, berlini kinevezéséig a belső misszióban dolgozik; itt kötött ismeretségei, megszerzett tapasztalatai későbbi munkája során még nagy segítségére lesznek.

A dahlemi gyülekezetbe kerülvén megismerkedik a környéken lakó egyetemi tanárokkal, politikusokkal, teológusokkal. Itt került kapcsolatba Fritz Gürtner igazságügy-miniszterrel, akinek a fiatal jogász, Hans von Dohnányi volt a kabinetfőnöke.

Dohnányi és felesége, Christine Bonhoeffer három gyermekükkel együtt szintén a közelben laktak, csakúgy, mint a Bonhoeffer család, melynek feje, Karl, Dietrich és Christine Bonhoeffer édesapja a berlini egyetem neves pszichiátria- és neurológiaprofesszora volt, aki konzervatív alapállásból, az agy fiziológiai tüneteinek primátusát vallva éles vitákat folytatott a modern freudi pszichoanalízis részben magyar zsidó származású híveivel. Dohnányiék és Bonhoefferék a közeli Grunewald gimnáziumból ismerték egymást, ahol a környék gazdag, nagypolgári családjainak sarjai a kor legkorszerűbb tudásanyagát sajátíthatták el, meglehetősen nyílt, felvilágosult szellemben. Az 1902-es születésű Hans (édesapja akkoriban a berlini Zeneakadémia professzora volt) ugyanakkor 1917-ben együtt konfirmált Klaus Bonhoefferrel, Dietrich legfiatalabb bátyjával és a zsidó származású Gerhard Liebholzcal, ami azért érdekes, mert az eredetileg katolikus, fiatal Dohnányi nevezett barátai hatására döntött az evangélikus gyülekezet mellett.

Liebholz visszaemlékezései szerint a konfirmációs oktatás a hitben való elmélyülésre késztette Hans von Dohnányit, aki jogi tanulmányai befejeztével 1925-ben feleségül vette Dietrich Bonhoeffer nővérét, Christinét. Ezzel részesévé vált a Bonhoeffer házban folyó pezsgő társadalmi életnek, melyben az irodalomról és a művészetekről szóló magas szintű társalgás éppúgy otthonra lelt, mint a természettudományos, politikai, később teológiai eszmecserék.

Dohnányi már a Weimari Köztársaság korai időszakában is ellensége volt a nemzetiszocializmusnak. Aggódva figyelte a jogállam felbomlását, és maximális pontossággal dokumentálta a nácik minden olyan tettét, mely véleménye szerint később egy büntetőeljárás tárgya lehet. Az igazságügy-miniszter kabinetjében erre megvolt minden lehetősége. Gürtner miniszterként ismerte kabinetfőnöke nézeteit, és szintén ellenezte Hitler törekvéseit, ugyanakkor úgy gondolta, hogy – klasszikus dilemma diktatúrák idején – belülről eredményesebben kordában lehet tartani a rendszert, mint kívülről támadni. Dohnányit épp ebből a megfontolásból 1938-ban a Legfelsőbb Bíróság bírájává teszi, így akadályozva meg, hogy e kulcsfontosságú helyre a nemzetiszocialisták bizalmi embere kerülhessen. Dohnányi folyamatosan beszámol sógorának, Dietrich Bonhoeffernek mindarról, amit munkája során tapasztal. A békés egyházi szolgálatra készülő teológusban és a tisztességes polgári életre készülő jogászban a húszas, harmincas évek fordulójától kezdve így érik meg a gondolat: cselekedniük kell, lelkiismeretük és Isten előtti felelősségük okán is.

IV.

1. őszére világossá vált, hogy a barmeni zsinat teológiai alapvetése fontos, de nem elégséges feltétele a Hitvalló Egyház tevékenységének. Hitler egyre jobban megszilárdította hatalmát, a Röhm-puccsot követően minden párton belüli vetélytársával leszámolt, Hindenburg halála után pedig – az elnöki és a kancellári hatalmat egyesítve – egy sikeres népszavazással biztosította korlátlan hatalmát. Ezzel párhuzamosan a birodalmi egyház is egyre inkább radikalizálódott, ami a hitvallókat arra ösztönözte, hogy október 19–20-ra Dahlembe újabb zsinatot hívjanak össze. Az összejövetel célja egy önálló egyházszervezet megalakítása volt, amely minden szempontból függetlenítheti magát a nácikhoz közel álló egyházvezetéstől.

A Hitvalló Egyház megválasztotta vezető testületét, melynek többek közt tagja lett Martin Niemöller és a svájci teológusprofesszor, Karl Barth is. Ezt a döntést a Barmenben még fontos szerepet játszó, időközben házi őrizetre ítélt püspökök, Meiser és Wurm túl radikálisnak találták; véleményük szerint szükség van az egyház élén egy olyan püspökre, akit az uralkodó rezsim egy személyben tárgyalópartnernek fogad el. Ezért a kollektív vezetéssel nagy huzavona után megválasztatták August Marahrenst „megbízott vezetőnek”, mire Niemöller és Barth a dahlemi döntések megsértésére hivatkozva kilépett a testületből. Ez volt az első komoly összeütközés a közösségen belül, amely azonban már jól mutatta, hogy a Hitvalló Egyháznak szervezettség és eredményesség tekintetében a náci diktatúra következő tizenegy évében nehéz lesz felvennie a versenyt a „hivatalos” egyházzal.

A barmeni és a dahlemi zsinat minden kudarcával és ellentétével együtt is erőt és támaszt nyújtott a hívők sokaságának. Nemcsak a nemzetiszocializmus idején, hanem a kommunista diktatúra időszakában is.

Epilógus

Az utat, melyen a Szent Anna-templom és a hozzá tartozó parókia áll, a világháború után Cecilienallee-ról Pacelliallee-ra keresztelték át, így emlékezve az egykori nunciusra és pápára.

XII. Pius történelmi jelentősége a mai napig sokat foglalkoztatja a történészeket. Mit tett és mit nem tett Pacelli a deportálások megakadályozásáért – ez a vita tárgya, és ez az alapkérdése Rolf Hochhuth hazánkban is ismert, A helytartó című színművének is. Hochhuth elítéli a pápa tehetetlenségét, sőt kimondottan egyházellenes hangot üt meg. Más történészek ugyanakkor a katolikus egyház hajóját bölcsen kormányzó vezetőt látnak Piusban, aki nem tett ugyan hangzatos nyilatkozatokat, de megnyittatta a kolostorok kapuit az olaszországi zsidók előtt, és diplomáciai úton is igyekezett nyomást gyakorolni a náci rezsimre. Mindenesetre amikor – még államtitkárként – 1933-ban aláírta a fasizálódó Németországgal a konkordátumot, a ma róla elnevezett úton álló gyülekezetben egyre nehezebb helyzetbe kerültek a Hitvalló Egyház diktatúrát elítélő hívei.

A nácik által kivégzett Hans von Dohnányi édesapját, Dohnányi Ernőt, aki folyamatosan követte fia sorsát, és szimpatizált is náciellenes tevékenységével, a világháború után – elsősorban kommunista érzelmű, de lényegesen tehetségtelenebb pályatársai sugalmazására – náciszimpatizánsnak kiáltották ki, ám valós bizonyítékot nem tudtak felhozni ellene. A muzsikus így emigrációra kényszerült, szerény körülmények között élt és halt meg Amerikában. Egyik unokája, Klaus, Hans von Dohnányi és Christine Bonhoeffer fia a hetvenes években Hamburg szociáldemokrata polgármestere lett.

A Szent Anna-templom temetőkertjében pedig a sok nagypolgár, egyetemi professzor mellett nyugszik az 1968-as berlini diáklázadás legendás alakja, Rudi Dutschke is, aki – miután egy rendőrgolyó megsebesítette – a Gollwitzer család házában töltötte utolsó éveit.

Berlinnek e különös szegletén összetalálkozik a zavaros huszadik század megannyi szellemi áramlata, érdekes személyisége. Mozgalmas életük tanulságát – talán mindannyiuk helyett – Dietrich Bonhoeffer fogalmazta meg egy nappal a Hitler elleni sikertelen merénylet után: „… ezekben az órákban jövök rá igazán, hogy az ember csak akkor tanul meg hinni, amikor megtapasztalja az élet teljes evilágiságát. Amikor végképp lemondott arról, hogy valami még legyen – szent vagy megtért bűnös, egyházi ember… igaz, vagy igaztalan, beteg vagy egészséges. Ezt nevezem én evilágiságnak: a feladatok, kérdések, sikerek és kudarcok, tapasztalatok és tanácstalanságok tömegében élni – akkor omlunk Isten karjaiba, akkor már nem a saját szenvedésünkre figyelünk, hanem Isten szenvedésére a világban. (…) Azt gondolom, ez a hit, ez a metanoia, ettől leszünk emberek, keresztyének… Hogy is részegedhetne meg az ember a sikerektől, vagy bolondulhatna bele a kudarcokba, ha az evilági létben Isten kínjait szenvedheti el?… Hálás vagyok, hogy mindezt felismerhettem, és tudom, hogy ezt csak azon az úton tehettem, amin végül is jártam. Ezért gondolok hálával és békességgel múltra és jelenre…”

Adja Isten, hogy mi és a gyerekeink sose tapasztalhassuk meg a Bonhoeffer által megélt evilágiságot, ugyanakkor nekünk is lehessen ilyen mély és erős hitünk!

Prőhle Gergely

::Nyomtatható változat::