Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Vasárnap

Pál írja: Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre. 1Kor 1,9 (Zsolt 71,8; Mk 12,1–12; Róm 5,1–5/6–11/; Zsolt 10) Sokan szenvednek a hűtlenségtől. Hűtlen a barát a barátjához, az anya a gyermekéhez, a gyermek a szüleihez, a férj a feleséghez és fordítva. Az ember éppen akkor marad magára, amikor nagyon kellene valaki, aki mellette áll. Vajon ma jelent-e még valamit a hűség, vagy csak egy letűnt kor maradványa, elavult, ósdi dolog? Hol van olyan hűség, amely akkor is kitart mellettem, ha bajban vagyok, ha rosszkedvű vagyok, ha nehezen szerethető vagyok, amikor nem is érdemlem meg? Az Isten hűsége ilyen, ő akkor is velünk járja utunkat, amikor mindenki más cserbenhagyna.

Hétfő

Pétert a börtönben őrizték, a gyülekezet pedig buzgón imádkozott érte Istenhez. ApCsel 12,5 (Ézs 62,6a; Jer 26,1–3.7–16.24; Lk 11,14–28) Vajon a mai gyülekezetekben imádkoznak-e egymásért? Úgy hiszem, azt sem nagyon tudjuk, hogy kivel mi történt, kinek milyen öröme vagy bánata van. Bárcsak mindig megmaradna az antennánk, amellyel észleljük a másik baját, örömét, és tudnánk még egymásért imádkozni! Sokan talán azt hiszik, hogy imádkozni passzív dolog, és aktívabb segítséget várnának, de aki megtapasztalta már, milyen az, amikor mások imádságukban hordozzák, az tudja, hogy mennyi erőt ad.

Kedd

Jézus Krisztus mondja: „Amikor a zsinagógákba a hatóság és a felsőbbség elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok amiatt: hogyan vagy mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell.” Lk 12,11–12 (JSir 3,58; Jób 2,1–10; Lk 11,29–36) Sokszor visszagondolok a kórházban fekvő betegekkel való találkozásaimra. Hányszor találkoztam úgy ismeretlen emberekkel, súlyos, komoly betegségben szenvedőkkel, hogy hirtelen kellett reagálom, válaszolnom a kérdéseikre! Úgy hiszem, soha nem egyedül léptem a kórtermekbe, nem magamtól szóltam és beszéltem, hanem velem volt az Isten Lelke. Megéltem, amit Jézus Krisztus ígért követőinek a fenti igében. Kívánom, hogy ezt mások is megélhessék.

Szerda

Jézus Krisztus mondja: „Áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket.” Lk 6,28 (Zsolt 83,2–3; 2Móz 17,1–7; Lk 11,37–54) Ki az a „balek”, aki ezt hagyná? Ki az, aki képes lenne arra, hogy még az ellenségeiért is imádkozzon, és hogy áldja azokat, akik őt átkozzák? Jézus Krisztus képes volt erre, amikor a keresztfán a kínzóiért imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23,34) Értünk is elmondta Jézus ezt az imát, mert a mi vétkeink miatt is szenvedett helyettünk. Ha erre gondolunk, akkor talán mi is könnyebben felvállaljuk ezt a „nemes balekságot”.

Csütörtök

A farizeusok és a közülük való írástudók pedig zúgolódtak, és ezt mondták tanítványainak: „Miért esztek és isztok a vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?” Jézus így válaszolt nekik: (…) „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre.” Lk 5,30.32 (Ez 20,44; 1Jn 1,8–2,2/3–6/; Lk 18,31–43) Vállaljuk-e, hogy közösségeinkbe befogadjuk a „vámszedőket” és a „bűnösöket”? Úgy tapasztalom, nem szívesen vagyunk közösségben a társadalmunk „alján” lévőkkel. Mi válogatósak vagyunk. Jézus azonban nem válogatós, nem undorodik senkitől sem. Kifejezetten azokat keresi, akik érzik és megélik a tökéletlenségüket, a kitaszítottságukat; akik könnyebben belátják, hogy elrontott életükre csak Jézus adhat gyógyulást. Mi sem vagyunk kivételek: ugyanúgy gyógyulásra szorul az életünk, csak éppen túlzott magabiztosságunkkal és farizeusi lelkületünkkel nehezebben fedezzük ezt fel.

Péntek

Jézus Krisztus mondja: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” Jn 15,16 (1Móz 39,23; Lk 9,43b–48; Lk 19,1–10) Sokszor úgy gondoljuk, hogy mi döntöttünk Jézus mellett, mi választottuk őt. Ez az ige azonban rávilágít arra, hogy ő döntött mellettünk, ő hívott el minket, ő ajándékoz meg bennünket a hit ajándékával, őáltala lesz gyümölcstermővé életünk, holott erre nem vagyunk méltók. Mi csak azt kérhetjük, hogy adja meg ezt a kegyelmet mindnyájunknak.

Szombat

Isten letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. Jel 21,4 (Jer 31,9; Gal 2,16–21; Lk 19,11–27) Könny, jajszó, fájdalom, szenvedés és halál – mindez átszövi életünket, megmérgezi örömünket, tönkreteszi a harmóniát, félelemmel tölt el bennünket. Isten megígérte igéjében, hogy megszűnik majd mindaz a rossz, amelytől most szenvedünk, és örök országában mindnyájan megvigasztalódunk. Amikor persze a bajokkal kell szembenéznünk, földhözragadt emberekként nehezen kapaszkodunk meg ebben az ígéretben. Pedig aki képes felnézni és erre az ígéretre tekinteni, erőt kaphat ahhoz, hogy elviselje a jelen pillanat szenvedéseit.

Bajuszné Orodán Krisztina

::Nyomtatható változat::