Keresztutak

Hamna shida

Hozzászólás a cikkhez

A Bajor Missziói Intézet (Bayerische Missionswerk) munkatársa, Jens Porep kísérte el hazánkba a tanzániai lelkipásztort, Richard Hermast, hogy április 2-ától 13-áig, tíz napon keresztül egyházunk különbözõ fórumain együtt népszerûsítsék a külmisszió ügyét. Igehirdetéssel, elõadással szolgáltak számos gyülekezetünkben; evangélikus iskoláink közül többet is meglátogattak, ahol hittanóra vagy éppen nyelvóra keretében beszámoltak munkájukról. Útjuk végéhez közeledve elsõként Jens Porepet kérdeztem tapasztalatairól.

– Elõször is szeretném megköszönni, hogy elfogadták az Evangélikus Külmissziói Egyesület meghívását. Ilyennek képzelték el ezt a látogatást?

– Örömmel jártunk itt Magyarországon. Jó volt megtapasztalni azt a szeretetet, amellyel a fiatalok és az idõsek egyaránt fogadtak bennünket, és azt az érdeklõdést, amely végigkísérte tíznapos ittlétünket. Személy szerint is fontosnak tartottam ezt az utat. Intézetünk egyrészt ily módon is támogatni kívánta az EKME munkáját, másrészt lehetõséget szerettünk volna adni arra, hogy testvéregyházaink megismerhessék egymást.

– Elõadásaiban elõszeretettel használta a „partnerség” kifejezést. Ezek szerint nem úgy tekintenek a testvéregyházakra, mint támogatandó kistestvérekre?

– Változás történt missziói szemléletünkben. A harmadik világban élõ egyházakat nem tekintjük (többé) kiskorúaknak, éppen ellenkezõleg: be kívánjuk vonni õket a szolgálatunkba, figyelni akarunk szükségleteikre, számítunk elképzeléseikre, ötleteikre. A német nyelvben szójátékkal fejezhetjük ki szándékunkat, új szemléletünket. Nem Paten-eltern (keresztszülõk), hanem Partner-eltern (társszülõk) kívánunk lenni a testvéregyházak missziói munkájában. Afrikára úgy kell tekintenünk, mint az egyik legkreatívabb kontinensre. Természetesen sok nyomorúság – szegénység, betegség – van ezen a földön, de milyen gazdag a kultúrája!

A következõ kéréssel Richard Hermashoz fordultam.

– Kérem, mutassa be röviden az országát!

– Az olvasóknak bizonyára vannak ismereteik Tanzániáról. Ha másról nem is, de a Kilimandzsáró hegyérõl vagy a Tanganyika-tóról már mindenki hallhatott. Talán még a Dar es-Salaam név sem ismeretlen a számukra. Sokan úgy hiszik, hogy ez a fõvárosunk, de tévednek; néhány éve Dodoma tölti be ezt a szerepet. Hazámnak harminchárommillió lakója van. Az itt élõk 40%-a keresztény, 30%-a mohamedán. Vannak hinduk is az országban, és sokan a helyi, törzsi vallásokat követik.

– Van feszültség a különbözõ csoportok között?

– „Egy kormányzat sosem vallásos, ám az egyes emberek azok” – ez a mondat országunk vezetõ politikusainak szájából hangzott el. Azt fejezték ki vele, hogy a vallásosság az emberek magánügye. Éppen ezért tudnunk kell tolerálni egymás hitét. Tanzániában békésen együtt élnek a mohamedánok és a keresztények. Példa erre, hogy a gyermekeink egy iskolába járnak, és közös vallásórán vesznek részt.

Feszültség akkor adódhat, ha egy mohamedán kereszténnyé akar lenni. Magyarországi utunk során többször elmeséltem egy kislány megtérését. Muszlim volt, de úgy megragadta az evangélium, hogy meg akart keresztelkedni. Amikor ezt az apja – aki a helyi közösség imámja volt – megtudta, többször megverte a lányt, úgy próbálta eltántorítani a szándékától. Nem sikerült. Elérkezett a keresztelõ napját megelõzõ este. Az apa mindent igyekezett elkövetni, hogy lánya ne jusson el másnap a templomba, de szombatról vasárnapra virradó éjjel hirtelen magas láza lett, borzasztóan megbetegedett. Nem tudta megakadályozni, hogy a lánya keresztény legyen. Ilyen csodákat gyakorta élünk át. Isten legyõz minden akadályt.

– Ilyen csodának tartják azt is, hogy – miközben Európában egyre többen lépnek ki az egyházból – Tanzániában, mint Afrika más országaiban is, növekszik a keresztények száma?

– Isten Lelke valóban növekedést ad közöttünk. Hálásak vagyunk az Úrnak érte. Úgy gondolom azonban, hogy azért is áldás van rajtunk, mert komolyan vesszük a családi életet. A szülõk tanítják a hitre a gyermekeiket. A kereszténység pedig a családdal kezdõdik.

– Számtalan problémával kell szembesülniük Tanzániában. Leprások, AIDS-es betegek, HIV-fertõzött gyermekek arcát mutatta meg nekünk vetített képeken. Megdöbbentett, hogy minden nyomorúság ellenére vidámság áradt a tekintetükbõl.

– Igen, mert Jézuséi vagyunk, és ez örömmel tölti el az embert… Mi, afrikaiak különben sem szoktunk panaszkodni. Egyik iskolájukban a gyerekek, mivel látták az Oroszlánkirály címû rajzfilmet, megkérdezték tõlem, hogy mit jelent a „hakuna matata” kifejezés. Mi Tanzániában másként mondjuk, de a jelentése azonos: „hamna shida”, azaz nincs semmi gond. Ezt így is gondoljuk. Egy afrikai, még ha bánata van is – beteg vagy gyászol –, sohasem fejezi ki az érzelmeit olyan egyenességgel, mint Önök itt Európában. Úgy érzékelteti a baját, ha megkérdezik, hogy van: „Kicsi örömöm van most csupán…”

A krónikás pedig, akinek módjában állt személyesen megismerni tanzániai testvérünket és a vele együtt érkezett Jens Porepet, csak így zárhatja e rövid beszélgetést: igen nagy öröm volt számunkra a találkozás.

B. Pintér Márta

::Nyomtatható változat::