Keresztutak

Hamna shida

Hozzászólás a cikkhez

A Bajor Missziói Intézet (Bayerische Missionswerk) munkatársa, Jens Porep kísérte el hazánkba a tanzániai lelkipásztort, Richard Hermast, hogy április 2-ától 13-áig, tíz napon keresztül egyházunk különböző fórumain együtt népszerűsítsék a külmisszió ügyét. Igehirdetéssel, előadással szolgáltak számos gyülekezetünkben; evangélikus iskoláink közül többet is meglátogattak, ahol hittanóra vagy éppen nyelvóra keretében beszámoltak munkájukról. Útjuk végéhez közeledve elsőként Jens Porepet kérdeztem tapasztalatairól.

– Először is szeretném megköszönni, hogy elfogadták az Evangélikus Külmissziói Egyesület meghívását. Ilyennek képzelték el ezt a látogatást?

– Örömmel jártunk itt Magyarországon. Jó volt megtapasztalni azt a szeretetet, amellyel a fiatalok és az idősek egyaránt fogadtak bennünket, és azt az érdeklődést, amely végigkísérte tíznapos ittlétünket. Személy szerint is fontosnak tartottam ezt az utat. Intézetünk egyrészt ily módon is támogatni kívánta az EKME munkáját, másrészt lehetőséget szerettünk volna adni arra, hogy testvéregyházaink megismerhessék egymást.

– Előadásaiban előszeretettel használta a „partnerség” kifejezést. Ezek szerint nem úgy tekintenek a testvéregyházakra, mint támogatandó kistestvérekre?

– Változás történt missziói szemléletünkben. A harmadik világban élő egyházakat nem tekintjük (többé) kiskorúaknak, éppen ellenkezőleg: be kívánjuk vonni őket a szolgálatunkba, figyelni akarunk szükségleteikre, számítunk elképzeléseikre, ötleteikre. A német nyelvben szójátékkal fejezhetjük ki szándékunkat, új szemléletünket. Nem Paten-eltern (keresztszülők), hanem Partner-eltern (társszülők) kívánunk lenni a testvéregyházak missziói munkájában. Afrikára úgy kell tekintenünk, mint az egyik legkreatívabb kontinensre. Természetesen sok nyomorúság – szegénység, betegség – van ezen a földön, de milyen gazdag a kultúrája!

A következő kéréssel Richard Hermashoz fordultam.

– Kérem, mutassa be röviden az országát!

– Az olvasóknak bizonyára vannak ismereteik Tanzániáról. Ha másról nem is, de a Kilimandzsáró hegyéről vagy a Tanganyika-tóról már mindenki hallhatott. Talán még a Dar es-Salaam név sem ismeretlen a számukra. Sokan úgy hiszik, hogy ez a fővárosunk, de tévednek; néhány éve Dodoma tölti be ezt a szerepet. Hazámnak harminchárommillió lakója van. Az itt élők 40%-a keresztény, 30%-a mohamedán. Vannak hinduk is az országban, és sokan a helyi, törzsi vallásokat követik.

– Van feszültség a különböző csoportok között?

– „Egy kormányzat sosem vallásos, ám az egyes emberek azok” – ez a mondat országunk vezető politikusainak szájából hangzott el. Azt fejezték ki vele, hogy a vallásosság az emberek magánügye. Éppen ezért tudnunk kell tolerálni egymás hitét. Tanzániában békésen együtt élnek a mohamedánok és a keresztények. Példa erre, hogy a gyermekeink egy iskolába járnak, és közös vallásórán vesznek részt.

Feszültség akkor adódhat, ha egy mohamedán kereszténnyé akar lenni. Magyarországi utunk során többször elmeséltem egy kislány megtérését. Muszlim volt, de úgy megragadta az evangélium, hogy meg akart keresztelkedni. Amikor ezt az apja – aki a helyi közösség imámja volt – megtudta, többször megverte a lányt, úgy próbálta eltántorítani a szándékától. Nem sikerült. Elérkezett a keresztelő napját megelőző este. Az apa mindent igyekezett elkövetni, hogy lánya ne jusson el másnap a templomba, de szombatról vasárnapra virradó éjjel hirtelen magas láza lett, borzasztóan megbetegedett. Nem tudta megakadályozni, hogy a lánya keresztény legyen. Ilyen csodákat gyakorta élünk át. Isten legyőz minden akadályt.

– Ilyen csodának tartják azt is, hogy – miközben Európában egyre többen lépnek ki az egyházból – Tanzániában, mint Afrika más országaiban is, növekszik a keresztények száma?

– Isten Lelke valóban növekedést ad közöttünk. Hálásak vagyunk az Úrnak érte. Úgy gondolom azonban, hogy azért is áldás van rajtunk, mert komolyan vesszük a családi életet. A szülők tanítják a hitre a gyermekeiket. A kereszténység pedig a családdal kezdődik.

– Számtalan problémával kell szembesülniük Tanzániában. Leprások, AIDS-es betegek, HIV-fertőzött gyermekek arcát mutatta meg nekünk vetített képeken. Megdöbbentett, hogy minden nyomorúság ellenére vidámság áradt a tekintetükből.

– Igen, mert Jézuséi vagyunk, és ez örömmel tölti el az embert… Mi, afrikaiak különben sem szoktunk panaszkodni. Egyik iskolájukban a gyerekek, mivel látták az Oroszlánkirály című rajzfilmet, megkérdezték tőlem, hogy mit jelent a „hakuna matata” kifejezés. Mi Tanzániában másként mondjuk, de a jelentése azonos: „hamna shida”, azaz nincs semmi gond. Ezt így is gondoljuk. Egy afrikai, még ha bánata van is – beteg vagy gyászol –, sohasem fejezi ki az érzelmeit olyan egyenességgel, mint Önök itt Európában. Úgy érzékelteti a baját, ha megkérdezik, hogy van: „Kicsi örömöm van most csupán…”

A krónikás pedig, akinek módjában állt személyesen megismerni tanzániai testvérünket és a vele együtt érkezett Jens Porepet, csak így zárhatja e rövid beszélgetést: igen nagy öröm volt számunkra a találkozás.

B. Pintér Márta

::Nyomtatható változat::