Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

A középkorú férfi idős édesapja temetését jött bejelenteni egyik délelőtt. Fel volt háborodva, amikor a hivatalban közölték vele, hogy a lelkész éppen Révfülöpön van hivatalos elfoglaltság miatt, de mihelyt hazaér, telefonon keresni fogja. Hangot is adott elégedetlenségének, amiért ismét be kell majd jönnie a temetés miatt. Éreztette, hogy az egyház bizony nem végzi jól szolgáltatói feladatát. Mentorommal végül megegyeztek egy másnapi, közvetlenül a presbiteri gyűlés utáni, kora esti időpontban, mely mindkettejük számára megfelelő volt. Mivel azonban a gyűlés a tervezettnél néhány perccel tovább tartott, én fogadtam az illetőt. Mikor kis türelmét kérve hellyel kínáltam, pillantásával jelezte újbóli elégedetlenségét.

Jobb ötletem nem lévén átnyújtottam neki gyülekezeti hírlevelünket, s miután furcsán nézett rám, hozzátettem, hogy ez a kis nyomtatvány nem csupán közösségünk tagjainak szól, hanem szeretettel adjuk mindazoknak, akik csak egyszer is kapcsolatba kerülnek egyházunkkal. Tekintete ekkor már kezdett enyhülni, és sietve jegyezte meg, hogy ő tulajdonképpen evangélikus, sőt itt konfirmált, de erre már csak halványan emlékszik; arra a kérdésemre, hogy esetleg itt is keresztelték-e, már nem tudott felelni. „Nézzük meg!” – javasoltam. A jelenlegi, 1954 óta használt anyakönyv legelső oldalán találtam meg a nevét. Néhány hónapos korában, több mint ötven évvel ezelőtt keresztelték gyülekezetünkben. Ezen eltűnődött. Milyen különös is az, hogy itt őriznek róla egy bejegyzést élete kezdeti időszakából! Egy eseményről, amelyre már senki sem emlékszik; egy emberről, akit e közösségben senki sem ismer.

„Tulajdonképpen evangélikus vagyok” – ismételgeti rövid beszélgetésünk során többször is. Kiemel egy-egy momentumot az életéből. Hitvesi gyászát, amikor feleségétől kellett búcsút vennie. Örömét, hogy később új társat talált. „Tulajdonképpen evangélikus vagyok” – mondja, mintha nem is engem, hanem önmagát győzködné. „Mondtam is a páromnak – folytatja –, hogy egyszer érdemes lenne elmenni a templomba, de hát ez nem olyan egyszerű, hiszen ott idegenek lennénk, és nem is ismerjük a szokásokat…” Buzdítom, hívogatom: jöjjenek el, ismerkedjenek meg azokkal a bizonyos ismeretlen szokásokkal, a gyülekezettel és Istennel is.

A beszélgetésünk közben megérkező lelkészt már sokkal szelídebben fogadja, s miután lopva belepillant a lelkészi naplóban sorakozó bejegyzésekre, hangot is ad csodálkozásának. Hiszen ő nem is sejtette, hogy itt az egyháznál ilyen sok és sokféle feladata van egy lelkésznek!

Egy ismeretlen, megsárgult anyakönyvi bejegyzés arcot öltött számomra azon az estén, s egy elégedetlen férfi megtudott valamit egyházáról. Remélem, lesz még alkalmam Isten áldását kívánva köszönni el tőle. Talán az édesapja temetése utáni vasárnapon eljön gyülekezetünkbe feleségével együtt, ahol imádságban visszük az elhunytat és a gyászolókat Isten elé. S talán nem ekkor látjuk majd őt utoljára…

Hulej Enikő

::Nyomtatható változat::