Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A gyászjelentés arról adott hírt, hogy a szekszárdi evangélikus gyülekezet évtizedeken át szolgáló lelkipásztora néma méltósággal hordozott szenvedés után, életének 79. évében, március 9-én hazatért Istenéhez. Mint testvére és végig mellette szolgáló orgonista kántora emlékezem meg életútjáról.

Németh István lelkészcsaládban nőtt fel, édesapja a szekszárdi gyülekezet szervező és templomépítő lelkésze volt. Négy testvérbátyjával együtt már korán részt vett a gyülekezeti szolgálatban. Mint diák Klotildligetre, az ifjúsági konferenciákra is eljutott. Az egyik ilyen alkalmon tért meg, és ekkor mondta először Isten hívására, hogy „Igen, Atyám!” Ez a válasz további életében – öröm vagy szomorúság idején – még sokszor elhangzott.

A gimnáziumi érettségi után 1944 szeptemberében Sopronban kezdte el teológiai tanulmányait. Isten hívására akkor tette ezt, amikor már hazánkban is dúlt a háború: egy testvérünk már elesett a Kárpátokban, a másik megsebesült, a lelkészi pálya „kilátásai” pedig nagyon kétségesek voltak. S jött az utolsó hónapokban a családtól való elszakadás, a bombázások átélése. A fiatal teológusnak mindezt Istentől kellett elfogadnia: „Igen, Atyám!”

1. október 3-án Kapi Béla püspök a szekszárdi templomban lelkésszé avatta Jeremiás próféta szavaival: „Az Úr választott és rendelt téged… Igémet adom szádba, beszélj…” S a liturgikus rend szerinti szokásos kérdésre Németh István válasza ez volt: „Igen, Atyám, vállalom!” Először Körmenden, majd 1949. július 16-ától Szekszárdon volt segédlelkész. 1951 őszén a közel hetvenéves lelkész apa nyugdíjba vonult. A gyülekezet egyhangúlag Németh Istvánt választotta utódjául. December 9-én tartott beiktatásán Isten előtt ismét válaszolnia kellett: „Igen, Atyám!”

Ez az időszak hazánkban az elnyomás, a megfélemlítés időszaka volt; lelkészi, gyülekezeti szolgálatot vállalni csak hitből lehetett. De hála az Úrnak, egyben az ébredés időszaka is volt! Évek óta tapasztalható volt, hogy mind a felnőttek, mind az ifjúság körében megnőtt az ige utáni vágy. És a fiatal lelkész – evangélizációs igehirdetési adottságával – különösen az ifjúságot vonzotta. Az �50-es, sőt a �60-as években is számottevő csoport vette körül minden külső befolyásolás ellenére. Az ökumenikus imaheteken végzett szolgálatai a más felekezetekhez tartozó hívek számára is áldást jelentettek.

Németh István szépírói munkássága közismert volt. Nemcsak egyházi, hanem világi lapokban, folyóiratokban is jelentek meg írásai. Ezzel szolgált a nem hívőknek is.

A szorítás erősödött az egyház körül; sokan elmaradtak a gyülekezetből, az ifjúság létszáma is csökkent. Fájdalmas volt ez a lelkész számára, de elfogadta az Úrtól ezt a próbatételt. A megmaradt hűséges kevesek az örömöt és a gyülekezet továbbélését jelentették.

1. szomorú, súlyos próbával terhelt év volt a lelkész életében. Felesége súlyos betegsége, majd halála eleinte szinte elfogadhatatlannak tűnt a számára. Mi, akik körülötte voltunk, tapasztaltuk, hogy a betegágynál és a szolgálatok végzése során végül elfogadta Isten akaratát. Nagyon kedves éneke szerint: „Igen, Atyám… Kezed megáld mosolyt, borút vagy könnyet…” (EÉ 356,1) Betegséggel küzdött ő maga is. 1987-ben nyugdíjba ment, de a továbbiakban is besegített a fiatal lelkészeknek. Az énekkel együtt vallotta: „Igen, Atyám, az évek úgy sietnek… Te társz kaput megfáradt gyermekednek, / A boldog óra ha elérkezett.” (EÉ 356,4)
2. februárjában súlyos betegség támadta meg. Az eszméletlenség utáni felébredéskor szomorúan tapasztalta, hogy nem tud beszélni. Ő, aki hivatása szerint évtizedeken keresztül hirdette Isten igéjét, a feltámadás evangéliumát, most a némák sorsára jutott. Két évig tartott ez az állapot. Szájmozgásából, leírt mondataiból, megnyugodott arcából tudtuk, hogy felkészült az életből való eltávozásra.

Halála előtt néhány nappal látogattam meg a kórházban. Derűs volt az arca, amikor a múltról beszéltem neki, de fáradt szemein már látszott az „eltávozás” közeledte. Mintha azt mondta volna: „Megyek, amerre utam kijelölted. / Úgy hív, úgy vár a szent, atyai ház. / Igen, Atyám, mert így kedves előtted. / A lelkem békén, csendben rád vigyáz.” (EÉ 356,5)

Március 14-én a szekszárdi templomban tartott gyászistentiszteleten Sefcsik Zoltán igehirdetésével, Krähling Dániel esperes liturgiai szolgálatával és Németh Pál mohácsi lelkész személyes hangvételű imádságával vettünk búcsút tőle.

Dr. Németh Pál

::Nyomtatható változat::