A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 10. vasárnap – Róm 4,1–8**

Hozzászólás a cikkhez

„Tiéd vagyok, ments meg! Tiéd vagyok, ments meg!” – kiáltja kétségbeesetten cellájában az irgalmas Istent kereső ágostonos szerzetes. A Luther című film egyik jelenete ez, amely hűen tükrözi, hogy a késő középkor embere mennyire félt az isteni ítélettől, a kárhozat tüzétől. A reformátor hosszas tusakodás után lel rá a lelki békére, amikor rácsodálkozik arra a kegyelemre, amely Isten gyermekeinek része Jézus Krisztus által. A törvény szigora után erősíti és vigasztalja őt a szeretetről szóló evangélium és az a bizonyosság, hogy „az igaz ember pedig hitből fog élni” (Róm 1,17). Megigazulásának alapja a Megváltóba vetett hit.

A hit általi megigazulásról ír mai igénkben Pál apostol is. A Római levél negyedik fejezetének címe: Ábrahám hit által igazult meg. A Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap ószövetségi vonatkozása nem a véletlen műve. Az egyházi esztendőben ez a vasárnap emléknap: Jeruzsálem és a templom lerombolásának emléknapja. (A szent város templomát Titus hadai tették a földdel egyenlővé Kr. u. 70-ben.)

Ezek az események a kortárs keresztényeket Jézus próféciájára emlékeztették: „Amikor pedig látjátok, hogy Jeruzsálemet hadseregek kerítik be, akkor tudjátok meg, hogy elközelített annak a pusztulása. Akkor, akik Júdeában vannak, meneküljenek a hegyekbe, és akik a városban vannak, költözzenek ki onnan; akik pedig vidéken vannak, ne menjenek be oda. Ezek ugyanis a bosszúállás napjai, hogy beteljesedjék mindaz, ami meg van írva. (…) Kardélre hányják, és fogságba viszik őket mindenféle pogány nép közé; és pogányok tapossák Jeruzsálemet…” (Lk 21,20–22.24) A jövendölés beteljesedett. A zsidóság azóta nem rendelkezik az áldozat bemutatására szolgáló kultikus hellyel, hiszen a zsinagóga erre nem alkalmas.

Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az új szövetség népe is hasonló ítélet alá eshet, ha Krisztus követőinek istentisztelete az egykori jeruzsálemi templom kultuszához hasonlóan „gyümölcstelen”, vagyis nem terem a mennyei Atya akaratát cselekvő életet; ha az egyház és tagjai a maguk igazsága után futnak, és nem az Isten igazságát keresik!

Mit érhet el az egyház, a hívő ember a maga erejéből? Az apostol a feltett kérdésre Ábrahám példájával válaszol. Ő, aki test szerint a zsidóknak, de hite alapján minden hívőnek, így a keresztényeknek is atyja, nem a cselekedetei, hanem a hite által igazult meg. E kijelentés nyomatékosítására Pál a zsidó szokásokhoz igazodva – két ember erősítsen meg minden vallomást – Ábrahámra és Dávidra hivatkozik: „Hitt Ábrahám az Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul” (Róm 4,3 és 1Móz 15,6), valamint: „Boldogok, akiknek megbocsáttattak törvényszegéseik, és akiknek elfedeztettek bűneik.” (Róm 4,7; vö. Zsolt 32,1–2)

Úgy tűnhet, mintha az idézett zsoltár csak a zsidóknak ígérne boldogságot, a pogányoknak pedig nem. De ez nem így van. Ábrahámot Isten a körülmetélés előtt számította igaznak. Így az a boldogság, amelyről a zsoltár beszél, bárkire érvényes, aki Ábrahámhoz hasonlóan hitre törekszik, és nem jó cselekedeteinek érdemszerző voltában bizakodik.

Ábrahám több szempontból is a hit példája. Bízott Istenben, amikor az Úr szólt hozzá: „Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12,1–3) Bár nem tudta, mi vár rá, mégis útnak indult. És hitt Istenben akkor is, amikor gyermektelenül, gyermek nemzésére már alkalmatlan korban ezt az ígéretet kapta: „Emeld föl tekintetedet, és nézz szét… Azt az egész földet, amelyet látsz, neked és a te utódaidnak adom örökre. Hasonlóvá teszem utódaidat a föld porához: aki meg tudja számolni a föld porát, az tudja megszámolni a te utódaidat is.” (1Móz 13,14–16)

Ábrahám élete mutatja, hogy Isten az ember szemében vesztesnek tűnő helyzetet is meg tudja változtatni, jóra tudja fordítani. „Csak” hinnünk kell Isten szeretetében és gondviselésében. Ha megnyitjuk előtte szívünket és életünket, akkor ő elkezd formálni és alakítani minket, hogy alkalmassá váljunk szolgálatára. Mert akiket Isten elhívott, azokra fontos feladatot is bízott: az evangélium hirdetését, hogy Krisztus halálának és feltámadásának híre minden emberhez eljusson. Ez keresztségünknél fogva mindannyiunk feladata: nem csak azoké, akik az egyház nyilvános igeszolgálatára is elhívást kaptak. Vállaljuk?

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::