Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

„És mondanák: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje…” – olvashatjuk Mózes első könyvének jól ismert történetét Bábel tornyáról (11,4; Károli-fordítás). Arról az épületről, melynek 19. század végi, 20. század eleji feltárása ismét bizonyította az ószövetségi leírások valós történelmi hátterét. Írásunkban az ókori Mezopotámia történeti keretébe helyezve végigvezetjük olvasóinkat Babilon városán, bemutatva az istentiszteletek helyszínén kívül csillagvizsgálóként is szolgáló Bábel tornyát.

A Tigris és az Eufrátesz termékeny folyamköze: ezen a már történelem előtti korokban is lakott földrajzi területen – a mai Irakban – ringott az emberi civilizáció bölcsője. A több mint ötezer évvel ezelőtt kialakult sumer társadalom, majd az őket követő, egymást elpusztító és egymással keveredő népek, a tündöklő, majd összeomló birodalmak néhány ezer éven át egyazon mezopotámiai tradíció hordozói voltak.

A Dél-Mezopotámiában Kr. e. 3300-tól felemelkedő sumer civilizáció legelső korszakát olyan városállamok (Ur, Uruk, Eridu és így tovább) felemelkedése és bukása jellemezte, amelyeket – a délnyugati szemitáktól és a Tigris túlpartján élő elámiaktól eltérően – europid népesség lakott. E városállamokat a mezőgazdasághoz kapcsolódó öntözési munkák szervezése nyomán kialakult közösségek hozták létre.

Kr. e. 2400 és 2350 között a sémi Akkád királya, I. Sarrukin – meghódítván a sumer városokat – létrehozta az egyes városállamok felett álló, egységes Akkád Birodalmat. Ezt az europid guti nép semmisítette meg, és létrejött a központját Ur városába helyező utolsó sumer hatalom. A rövid, kétszáz évig tartó korszakot a sémi amoriták és az elámiak támadása döntötte meg.

A zavaros időszakot az egyik amorita törzs hatalomra kerülése és – az addig jószerivel jelentéktelen – Babilon városából kiteljesedő Óbabiloni Birodalom megszületése zárta le. A birodalom legjelentősebb királya a Kr. e. 1728-tól 1686-ig uralkodó Hammurápi volt (neki köszönhetjük az első írott törvényeket). Hammurápi a Kr. e. 16. századig sikeresen egybetartotta a tetőpontján Sumertől és Asszíriától Felső-Mezopotámiáig terjedő birodalmat, ami a régióban valaha létezett legnagyobb államalakulat volt. Az Óbabiloni Birodalom virágzásának végét a kis-ázsiai hettiták betörése, majd a kaukázusi eredetű kasszita királyok Kr. e. 12. századig tartó uralma jelentette.

Babilon a Kr. e. 9–7. században a központját Assurból Ninivébe helyező, a termékeny félhold népeit rettegésben tartó, Izrael tíz törzsét deportáló Asszír Birodalom részévé vált. Korábbi dicsőségét csak az asszírokat legyőző káld királyok – Nabú-apal-uszur és fia, Nabú-kudurri-uszur, az ószövetségi Nebukadneccar (hagyományos alakban Nabukodonozor) – által létrehozott, a csúcspontján Asszíriát, Szíriát és Palesztinát is magában foglaló Újbabiloni Birodalom állította helyre. Kr. e. 539-ben azonban kelet felől új hódítók érkeztek: Babilon a Perzsa Birodalom része lett, és a sumerokig visszavezethető mezopotámiai tradíció véget ért.

A hanyatló Babilon ezt követően a perzsák felett győztes makedón Nagy Sándor, majd a szeleukida királyok uralma alá került. A város teljes pusztulása a Mezopotámiát a Kr. u. 226-ig irányító iráni párthusok hatalma – melyet néhány évnyi római tartományi lét szakított meg – alatt következett be.

Az ókori Mezopotámia legmonumentálisabb építészeti alkotásai a csillagászati megfigyelőhelyként is szolgáló lépcsős templomok, a zikkuratok voltak. Négyzetes alaprajzú teraszokból, valamint három, egymást derékszögben metsző és a felső szentélyhez vezető lépcsőből álltak. A legelső zikkuratok a Kr. e. 21. század körül épültek; maradványaikat tizenhat helyen tárták fel, de írott forrásokból és az általuk jelzett dombok alakjából következően jóval több ismeretes.

A vastag fallal körülvett Babilon városát az Eufrátesz két részre osztotta. A folyó keleti partján állt a Marduk isten kultuszának szentelt templom, valamint zikkurat, a Bibliából is jól ismert Bábel tornya. A kilencven méter magas, hétemeletes, kilencvenszer kilencven méter alapterületű, a felső szinten tizenöt méter magas és huszonegyszer huszonnégy méteres szentéllyel bíró épület első változata a Kr. e. 18. században épült, míg a Kr. e. 6. századi újjáépítésének történetét őrizte meg a bibliai leírás. Neve – Étemenanki – azt jelentette: „az ég és a föld alapjainak temploma” vagy „ég és föld oszlopa”.

Mivel a templom a város dombján emelkedett, százhúsz méterre magasodott a síkság fölé. Minden emelete más-más színben pompázott, és amint Nebukadneccar egyik okiratából megtudhatjuk, „Étemenanki csúcsát égetett téglákkal felemeltem, és fényes kék kövekkel felékesítettem, tetejét bronzzal burkolt cédrussal befedtem”. A templom legfelső szintjén őrizék a helyi istenség szobrát. Innen, a toronyteraszról végezték a babiloni csillagász papok, a kaldeusok – későbbi elnevezéssel mágusok – megfigyeléseiket, számításaikat az égitestek keltének és nyugtának pontos helyéről és idejéről.

A város főútja, a felvonulási út Marduk templomától a 14,3 méteresként rekonstruált, mázas téglákból rakott domborművekkel díszített Istár-kapuhoz vezetett. A különböző szárnyakból, belső udvarokból, bástyákból és trónteremből álló királyi palotában halt meg a világhódító Nagy Sándor, és itt kaptak helyet az ókor hét csodája között számon tartott függőkertek is. A nyári napforduló időpontjában ünnepelték Marduknak a magas szentélyébe való bevonulását: ekkor a felkelő nap a másik főút, a Marduk út vonalán haladt, és délben Bábel tornya felett állt.

Rezsabek Nándor

::Nyomtatható változat::