Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Két és fél hónappal ezelőtt, böjt első vasárnapján kezdtük el együtt azt, amit sokan évtizedek óta tesznek. Naponta egy-egy gyülekezetért imádkozunk közösen. Nagy erő van az együttes imádságban. Már az is biztató, bátorító, amikor visszajelzésekből, kérésekből megbizonyosodom róla: együtt vagyunk, ugyanazt akarjuk. S ahol Jézus nevében ketten-hárman egy akaraton vannak, ott történik valami.

Egyre bizonyosabb vagyok a cím másik felében is: pünkösd előtt vagyunk. Jézus tanítványai vagyunk, de tele bizonytalansággal, félelmekkel. Veszekszünk gyülekezetben, egyházmegyében, talán magasabb szinten is, vitatkozunk, hogy ki a nagyobb. Közben átkokat szórnánk az egyházunk elképzeléseit be nem fogadó, nem toleráló világ, kormányzat ellen, mint hajdanán a tanítványok a samáriai falura. Elhivatottságunk, küldetésünk biztos tudata, elszántságunk egészében véve hiányzik. Nem tudunk határozottan megállni az Ékes kapukban ránk váró bénák előtt, továbbadva, amit mi is kaptunk a názáreti Jézustól. Nem tudjuk Fülöpként hirdetni az igét a mai samáriaikanak vagy etióp kincstárnokoknak, hogy megkeresztelkedésük, konfirmációjuk, esküvőjük vagy egyéb, egyházunkkal való találkozásuk életre szóló Krisztus-kapcsolatot is jelentsen. Hiányzik életünkből a Szentlélek ajándékának a megnyilvánulása, mely meggyőzné a ma Simon mágusait, jósok és más ezoterikus „hívők” sokaságát. Pünkösd előtt vagyunk! S nem csak azért, mert Rogate vasárnapja itt helyezkedik el az egyházi esztendőben.

Gyökössy Endre írja valahol, hogy fiatalkorában először felfedezték Istent, az Atyát, majd a ’40-es évek ébredése idején megtalálták Jézust, a Fiút; viszont egyházaink előtte vannak még a Szentlélek általi megújulásnak. De mit tettek a tanítványok pünkösdig? Lukács 24,53 szerint „mindig a templomban voltak, és áldották Istent”. Az Apostolok cselekedetei szerint „valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban” (1,14). Így jött el pünkösd. A mi egyházunkba, tanítványi közösségünkbe is így fog eljönni!

A fentieket azért írtam, azért vontam a párhuzamokat, hogy lássuk: mennyire fontos az imádság. S azért mutattam be kontrasztként a Szentlélek ereje által munkálkodó apostolokat a mi egyházi életünk nyomorúságaival szemben, hogy lássuk, mire erősíthet meg minket is az Isten. Mert meg akar erősíteni minket!

Ő adta a vágyat, hogy imádkozzunk. Ő adta a testvéreket, akik biztattak, hogy valósítsuk meg az egyéves imamozgalom tervét. Ő indított rá gyülekezeteket, lelkészeket, felügyelőket, hívő testvéreket, hogy istentiszteleteken hirdessék a gyülekezeteket, melyekért az aktuális héten imádkozunk. Ő formálta az imaközösségeket, hogy hétről hétre hordozzák a kéréseket. Örültem annak is, amikor többen kifejezték reményüket, hogy az ő gyülekezetük is sorra kerül. Voltak, akik konkrét gyülekezeti helyzeteket írtak le, imakéréseket fogalmaztak meg.

Nem valósítottam meg, pedig szívesen tenném, hogy a sorra kerülő gyülekezetek lelkészeit telefonon megkérdezzem gyülekezetük, szolgálatuk felől. Érdekel, hogy hol mi történik. De egymáshoz közel álló közösségek, hívek, lelkészek talán meg is tették ezt. Baráti kapcsolatban állók esetleg magánéleti problémákat is Isten elé vihetnek. A közös imádság szolgálja egymás terheinek, örömeinek jobb megismerését is! Tanuljuk meg jobban elfogadni egymást, és igyekezzünk irgalommal nézni a másik bűneire!

Arra is szeretnék bátorítani mindenkit, hogy osszuk meg egymással tapasztalatainkat. Mondjuk el, írjuk le, Isten hogyan hallgatta meg imádságunkat, hogyan változtatott meg minket, hogyan szólt bele az életünkbe! Ha Isten segít, erre egy országos csendesnapon is módunk lesz.

Végül azt kérem, hogy saját gyülekezetünkön kívül rendszeresen hordozzuk imádságban püspökeinket!

Rogate! Imádkozzatok, és pünkösd eljön!

Baranka György

::Nyomtatható változat::