e-világ

Hozzászólás a cikkhez

Furcsának tartom, sőt nagyon elszomorít, ha azt tapasztalom, hogy kereszténységünk elszakad a mindennapoktól. Sokszor részesei vagyunk annak, hogy vannak külön vallásos vagy „vasárnapi” és „profán”, azaz hétköznapi szakaszai az életünknek, s ezek közt nincs átjárás. Pedig Krisztus világra születésével végképp nyilvánvalóvá lett, hogy nem profán, hanem szent az a hely, ahol állunk: a föld. Hiszen ez Isten melletti, örök életre szóló elköteleződésünk terepe. S arról is döbbenten tanúskodhatunk: az örök élet „előterével” kapcsolatban egyre nagyobb bajok tapasztalhatók.

Ha széles távlatokban gondolkodunk, és a mindennapoknál kicsit messzebbre vetjük tekintetünket, akkor ökológiai válságról, fenntartható fejlődésről, környezetvédelemről beszélhetünk. Ha közelebbre – az egyszerűség kedvéért mondjuk a lábunk elé – nézünk, akkor például a kocsiablakon kidobott üdítősüveg, a tobzódó nejlonzacskó-használat, a szemét, a pazarlás, azaz a világméretű helyi felelőtlenség példáit látjuk.

Az ökológiai rendszerek mind súlyosabbá váló sérülései, működésük ebből fakadó, napról napra tapasztalható zavarai – vagyis mindaz, amit a szakemberek összefoglalóan ökológiai válságként szoktak emlegetni – egyre sürgetőbb feladat elé állítják társadalmunkat. És fontos tudatosítanunk magunkban: nem csak technikai, jogi vagy gazdasági kérdésekről van szó. A válság természetének megértéséhez és a gondok orvoslásához egészen mélyre kell ásnunk, és át kell gondolnunk az emberi társadalom belső szerkezetére, a szociális igazságosságra vonatkozó elképzeléseinket, valamint az ember és a természeti környezet, a teremtett világ kapcsolatáról alkotott felfogásunkat is. Tehát nem egy „újabb akciót” akarnak ránk erőltetni buzgó aktivisták, hanem az egész életünket érintő kérdések állnak előttünk. Elevenünkbe vágó vallási, teológiai témáról.

A világ megalkotásának azon a pontján, amelyen megjelent az ember, a Teremtő hasonmására bízta az egész világot, hozzátéve: vonjátok uralmatok alá a földet. Ha kicsit is önkritikusan belegondolunk, ez az uralom erőteljesebben sikerült a kelleténél, még akkor is, ha a Biblia magyar fordítása vétkesen leegyszerűsíti az eredeti szöveg árnyalatokban gazdag jelentését. Ugyanis az a héber szó, amely ebben a részben szerepel, nem erővel, kényszerrel gyakorolt uralmat jelent (erre a bibliai nyelvnek külön kifejezése létezik), hanem gondoskodó kormányzást, azaz csupa olyasmit, amitől története során a „keresztény” Európa (és megannyi gyermeke) fokozatosan gyorsuló ütemben elszakadt.

A 20. század története nem egy esetben ráébresztette a „civilizált” emberiséget, hogy sok tekintetben nagyon rossz úton jár. Ezt az ébredést azonban nem követte jelentős fordulat (hacsak nem a félálmos ember másik oldalára fordulása). A helyzet inkább arra hasonlít, amikor valaki reggel még heverészik az ágyban, tolva maga előtt a felkeléssel kezdődő cselekvés időpontját.

A zsidó-keresztény kultúrát képviselő vallások követői – mondhatni: genezisük miatt – különösen is egyre kevésbé kerülhetik meg a teremtett világ iránti felelősségüket, ha eddig ezt tették. A 20. század e tekintetben is hozott fejleményt. Az egyre romló ökológiai helyzettel kapcsolatban több egyházi, illetve felekezeti nyilatkozat is született az elmúlt évtizedekben. A mind nyilvánvalóbb problémát jelentő környezeti kérdésekre Nyugaton további lépések is születtek: ott nem egy helyen például egyházi szakértői hálózat is foglalkozik a környezeti kérdésekkel, azaz tettek is követték az elvi állásfoglalásokat. Hazánkban az ökológiával kapcsolatos szervezett egyházi cselekvés sajnos még a gyerekcipő felhúzásáig sem igen jutott el.

A témának nemzetközi szinten immár kiterjedt teológiai reflexiója is olvasható, de az ökoteológia irodalma hazánkban csaknem teljesen ismeretlen. A gyakorlati lépések, a szervezett cselekvés szintén elenyésző. Pedig ízig-vérig keresztény létünkből fakadó feladatról van szó.

Mint mondtuk, a környezeti krízis nem pusztán technikai kérdés, hanem legalább annyira erkölcsi válság is – s megoldásának (egyfajta megtérésként) az egyes ember szívében kell kezdődnie. A túlterhelt papok, lelkészek segítségére siethetne a szükséges ébresztgetésben az egyházi vagy keresztény szellemű média is. A közös érintettség okán az ökumené egyik nagyszerű lehetősége volna, ha a földért viselt felelősségünk ügyéért öszszefogózva cselekednénk, hogy a jövő generációk számára is mind jobban biztosítsuk az élet feltételeit.

A lehetőségek elmúlt hazai másfél évtizedében sajnos nem sok jele mutatkozott annak, hogy képesek lennénk felelős, komoly és közös üzenettel megszólítani a kereszténységtől elszakadt-elidegenített társadalmat. Jó alkalom volna erre, ha az egyházi médiában összehangoltan is megjelenhetne – s nem csak az elmélet szintjén: mi, keresztények tudunk és akarunk is tenni azért a világért, amelyet hitünk szerint a Teremtőtől kaptunk, hogy gondos sáfárként őrizzük és gondozzuk ezt az egyszeri ajándékot.

Nagy a felelősségünk. Legalább a felismeréséig el kellene jutnunk. S akkor talán az ebből fakadó szent nyugtalanság végre tettekre is sarkallna. Fogjunk össze, s kezdjünk munkához!

Szigeti László, az Új Ember szerkesztője

::Nyomtatható változat::