A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 5. VASÁRNAP – 1Pt 3,8–15

Hozzászólás a cikkhez

Az elsõ intézményes keresztényüldözés Néró parancsára indult, miután Róma 64-ben a lángok martaléka lett, és a császár – igaztalanul – a keresztényeket tette felelõssé a város leégéséért. Péter apostol is ennek az elsõ üldözésnek esett áldozatul. Vértanúhalála a kutatók szerint 64 és 67 között következett be. Levelét valószínûleg az üldözés kirobbanása elõtt írta. De még ha 64-ben vagy azután keletkezett is a levél, figyelembe kell vennünk, hogy címzettjei a Pontus, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia területén élõ szórványgyülekezetek.

A Néró által elrendelt üldözés a keleti tartományokra nem terjedt ki. Itt egy-egy városi vezetõ túlkapása miatt szenvedhettek hátrányt a keresztények, és csak idõlegesen. Ezért a levél címzettjeiben semmiképpen sem kelt botránkozást az apostol kérdése: „De ki az, aki bántalmaz titeket, ha buzgón igyekeztek a jóra?” És a kérdést követõ bátorítása, vigasztalása is olyanoknak szól, akik számára a rágalmakon és a hátrányos megkülönböztetésen túlmenõ üldözés egyelõre puszta fenyegetés. „De még ha szenvednétek is az igazságért, akkor is boldogok vagytok; a fenyegetésüktõl pedig ne ijedjetek meg, se meg ne rettenjetek.” Péter olyanoknak írja ezt, akiknek még van lehetõségük sérelmeikre törvényes jogorvoslatot keresni. Az apostol nem vádolható cinizmussal, mert nem védtelen és kiszolgáltatott helyzetû embereknek ajánlja, hogy „aki szeretne örülni az életnek, és jó napokat látni, óvja nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot; forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót, keresse és kövesse a békességet”.

Noha perre mehetnének igazukért, az apostol arra inti õket, hogy ne tegyék. Inkább kövessék Krisztus példáját: „Ne fizessetek a gonoszért gonosszal vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezõleg: mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek.” Az apostol arra utal, amit a levél elején már megfogalmazott: „Mert kegyelem az, ha valaki Istenre nézõ lelkiismerettel tûr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. (…) Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az õ nyomdokait kövessétek: õ nem tett bûnt, álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetõzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél.” (1Pt 2,19–23)

A Málkusra egykor kardot rántó Péter most Mesterének a megaláztatás és szenvedés idején tanúsított magatartását idézi, amin annak idején – társaival együtt – megbotránkozott. Ám húsvétkor megértette: az Úr szeme az igazakon van, és füle az õ könyörgésükre figyel, és Isten éppen azokat tekinti igaznak, akik a maguk igazának bizonyításáért senki ellen sem szállnak harcba, hanem egyedül az Úrtól várják, hogy igazukra fényt derítsen. Péter húsvét óta tudja, hogy Mestere nem gyávaságból fogatta el magát ellenállás nélkül, és nem meghunyászkodott, amikor kihallgatásakor sem védekezett a hazug vádakkal szemben. Húsvétkor Péter megértette: nagypénteken Mestere annak tudatában alázta meg magát, és szenvedett szótlanul, hogy igazságát és tanítása hitelét Isten bizonyítja majd, amikor eljön az ideje. Húsvét óta Péternek nincs kétsége: nem rászedettek azok, akik a Mester példáját követve tûrnek el rágalmakat, és viselnek jogtalan szenvedést.

Péter – késedelmes szívvel, de – megértette mindezt. Az utána következõ kétszázötven esztendõben tíz véres üldözést viselt el hõsiesen és élt túl diadalmasan Krisztus tanítványi közössége. A hívõk száma azóta sem gyarapodott olyan ütemben, mint a vértanúság két és fél évszázada alatt.

A Nagy Konstantin türelmi rendeletét (313-ban) követõ lélekszám-növekedés a hitéletben inkább hígulást hozott, mint gyarapodást. A trón és oltár szövetségével fémjelzett középkorban az egyház infrastruktúrájában fejlõdött, ám a hatalmi szóval – külsõ látszat szerint – kereszténnyé tett népek pogányságán vékony zománcnak bizonyult az egyháziasság mindenkitõl elvárt minimuma. A karddal szemben kardot rántó lovagerény jelentette a virtust, az Ószövetség „szemet szemért, fogat fogért” elvét idézve Krisztus szava helyett: „Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felõl, tartsd oda másik arcodat is. Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsõt is. (…) Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket…” (Mt 5,39–44)

Péter húsvétkor mindezt megértette. Mi mikor értjük meg? Milyen a mi kereszténységünk? Péter apostol intelmeinek követése jellemzi, vagy napjaink egyházi életében – felekezeti különbség nélkül – újra a középkor kísért?

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::