A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 5. VASÁRNAP – 1Pt 3,8–15

Hozzászólás a cikkhez

Az első intézményes keresztényüldözés Néró parancsára indult, miután Róma 64-ben a lángok martaléka lett, és a császár – igaztalanul – a keresztényeket tette felelőssé a város leégéséért. Péter apostol is ennek az első üldözésnek esett áldozatul. Vértanúhalála a kutatók szerint 64 és 67 között következett be. Levelét valószínűleg az üldözés kirobbanása előtt írta. De még ha 64-ben vagy azután keletkezett is a levél, figyelembe kell vennünk, hogy címzettjei a Pontus, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia területén élő szórványgyülekezetek.

A Néró által elrendelt üldözés a keleti tartományokra nem terjedt ki. Itt egy-egy városi vezető túlkapása miatt szenvedhettek hátrányt a keresztények, és csak időlegesen. Ezért a levél címzettjeiben semmiképpen sem kelt botránkozást az apostol kérdése: „De ki az, aki bántalmaz titeket, ha buzgón igyekeztek a jóra?” És a kérdést követő bátorítása, vigasztalása is olyanoknak szól, akik számára a rágalmakon és a hátrányos megkülönböztetésen túlmenő üldözés egyelőre puszta fenyegetés. „De még ha szenvednétek is az igazságért, akkor is boldogok vagytok; a fenyegetésüktől pedig ne ijedjetek meg, se meg ne rettenjetek.” Péter olyanoknak írja ezt, akiknek még van lehetőségük sérelmeikre törvényes jogorvoslatot keresni. Az apostol nem vádolható cinizmussal, mert nem védtelen és kiszolgáltatott helyzetű embereknek ajánlja, hogy „aki szeretne örülni az életnek, és jó napokat látni, óvja nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot; forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót, keresse és kövesse a békességet”.

Noha perre mehetnének igazukért, az apostol arra inti őket, hogy ne tegyék. Inkább kövessék Krisztus példáját: „Ne fizessetek a gonoszért gonosszal vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek.” Az apostol arra utal, amit a levél elején már megfogalmazott: „Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. (…) Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél.” (1Pt 2,19–23)

A Málkusra egykor kardot rántó Péter most Mesterének a megaláztatás és szenvedés idején tanúsított magatartását idézi, amin annak idején – társaival együtt – megbotránkozott. Ám húsvétkor megértette: az Úr szeme az igazakon van, és füle az ő könyörgésükre figyel, és Isten éppen azokat tekinti igaznak, akik a maguk igazának bizonyításáért senki ellen sem szállnak harcba, hanem egyedül az Úrtól várják, hogy igazukra fényt derítsen. Péter húsvét óta tudja, hogy Mestere nem gyávaságból fogatta el magát ellenállás nélkül, és nem meghunyászkodott, amikor kihallgatásakor sem védekezett a hazug vádakkal szemben. Húsvétkor Péter megértette: nagypénteken Mestere annak tudatában alázta meg magát, és szenvedett szótlanul, hogy igazságát és tanítása hitelét Isten bizonyítja majd, amikor eljön az ideje. Húsvét óta Péternek nincs kétsége: nem rászedettek azok, akik a Mester példáját követve tűrnek el rágalmakat, és viselnek jogtalan szenvedést.

Péter – késedelmes szívvel, de – megértette mindezt. Az utána következő kétszázötven esztendőben tíz véres üldözést viselt el hősiesen és élt túl diadalmasan Krisztus tanítványi közössége. A hívők száma azóta sem gyarapodott olyan ütemben, mint a vértanúság két és fél évszázada alatt.

A Nagy Konstantin türelmi rendeletét (313-ban) követő lélekszám-növekedés a hitéletben inkább hígulást hozott, mint gyarapodást. A trón és oltár szövetségével fémjelzett középkorban az egyház infrastruktúrájában fejlődött, ám a hatalmi szóval – külső látszat szerint – kereszténnyé tett népek pogányságán vékony zománcnak bizonyult az egyháziasság mindenkitől elvárt minimuma. A karddal szemben kardot rántó lovagerény jelentette a virtust, az Ószövetség „szemet szemért, fogat fogért” elvét idézve Krisztus szava helyett: „Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is. Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is. (…) Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket…” (Mt 5,39–44)

Péter húsvétkor mindezt megértette. Mi mikor értjük meg? Milyen a mi kereszténységünk? Péter apostol intelmeinek követése jellemzi, vagy napjaink egyházi életében – felekezeti különbség nélkül – újra a középkor kísért?

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::