evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

A június 18-i Evangélikus Életben megjelent olvasói levélhez szeretnék néhány gondolattal hozzászólni. Szilas Attila a konfirmációról ír. Azt a javaslatot veti fel, hogy a konfirmációi oktatást befejező konfirmációi ünnepi, templomi istentiszteletet meg kellene szüntetni. Szerinte ez az ünnepélyes alkalom a befejezettség érzését kelti a fiatalokban, és ez után már nem jönnek el a templomba.

Ezzel a javaslattal, azt hiszem, sokan nem értünk egyet. Igaz, hogy a konfirmáció után kevesen térnek vissza az ifjúsági órákra. De ez nem jelenti azt, hogy a konfirmációi oktatás alatt elhintett mag, az ige magva hiábavaló lett volna. Ígéretünk van Jézustól, hogy az ige soha nem tér vissza üresen… Meghozza gyümölcsét. (Ha volt ige!)

Hinnünk kell, hogy a „hamu alatt” ott van a parázs, és a Szentlélek szele azt bármikor lángra lobbanthatja. Lehet, hogy valamilyen krízishelyzetben, lehet, hogy idősödve, az ünnepélyes alkalomra gondolva vagy egy úrvacsorázás alkalmával, esetleg egy, a konfirmációkor készült fényképet nézve.

Nagy izgalommal, szeretettel készülnek a gyerekek, a szülők, keresztszülők a konfirmáció ünnepi alkalmára. Ne vegyük el ezt a lehetőséget fiataljainktól! Ne tegyük magunkévá azt a hazug nézetet, hogy majd ő döntse el, ha felnő, hogy akar-e vallásos nevelést. Használjunk ki minden alkalmat és lehetőséget, hogy az igéhez, Istenhez és az egyházhoz kössük őket. És ez ne csak a tanulásból álljon – próbáljuk megéreztetni az első úrvacsorázás nagyszerűségét, ünnepi voltát.

A július 9-i levél még inkább megrendített, és tiltakozást váltott ki belőlem. Az igaz, hogy egyes helyeken a gyülekezetek fogyása tapasztalható. Sajnos, hazánkat az elmúlt évtizedek megtépázták; az elszakított városok, a kitelepített nemzetiségek pedig leginkább egyházunknak jelentettek veszteséget. Sajnos igaz, hogy vannak roskadozó templomaink, tatarozásra szoruló parókiák; van, ahol üres a kassza…

Mégis úgy látom, hogy nem a tradícióban van a hiba, amely harcolna temploma megtartásáért. Hanem a hit hiányában. Ne adjuk fel olyan könnyen! Ne a buldózert várjuk, hanem a Szentlélek szelét, amely új életet hozhat. Olyan igényesek vagyunk ruhánkra, lakásunkra, autónkra – csak éppen a templomunkról mondunk le olyan könnyen? Beérjük egy kis szobával? Nem kell harang, nem kell orgona…

Úgy gondoljuk, Isten megöregedett, erőtlen, nem tud ébredést adni? Ne buldózerre várjunk, hanem ébredésre! Akkor lesz áldozatkészség, szeretet a templom iránt, amelyet nem akadálynak érzünk, amelytől szabadulni kell. Láttunk a mai szerény körülmények között csodákat, újjávarázsolt templomokat. Higygyünk abban, hogy Isten keze ma sem rövidült meg! Ne a csüggedés magját hintsük, hanem vegyük komolyan, hogy az egyházon a pokol kapui sem vesznek diadalt. Ez nem tradíció, hanem ez a ráció.

Gáncs Aladárné (Budapest)

::Nyomtatható változat::