A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A Magyarországi Evangélikus Egyház 1999 óta évente Péterfy Sándor-díjat adományoz egy, az egyházunk valamely nevelési-oktatási intézményében kimagasló szakmai munkát végző pedagógusnak. 2007-ben Gaál Jánosné, a Magyarországi Evangélikus Egyház Budapesti Kollégiumainak igazgatója vehette át az elismerést. A kitüntetett 1982-ben végzett az egri tanárképző főiskolán. 1989-től részt vett a Németh László Gimnáziumban elindított, a nyolcosztályos képzés programjának kidolgozását célzó kísérleti programban. 1995-ben pályázta meg az MEE Budapesti Kollégiumai igazgatói állását, melyet napjainkban is betölt. Két alapítvány képviselője.

– Hogyan értesült a kitüntetésről? Odaítélői nagy titokban akarták tartani, sikerült-e?

– Nagy meglepetés volt számomra, annak ellenére, hogy a díjátadás előtt két nappal megtudtam; egy óvatlan kolléganőm gratulált… Révfülöpön csodálatos ünnepség keretében vehettem át. Ezúton is szeretném megköszönni, hogy rám gondoltak.

– Kérem, meséljen az indulásáról, eddigi szakmai pályafutásáról!

– Eredetileg könyvtáros és pedagógia szakos tanár vagyok. Először könyvtárosként helyezkedtem el, később kezdtem általános iskolában tanítani. Megszerettem, hét évig igazgatóhelyettes voltam. Majd a Németh László Gimnáziumban a nyolcosztályos képzés indításánál szorgoskodtam. Ott egy ötezer kötetes könyvtár negyvenezer kötetesre való felfejlesztése volt a feladatom. Nemcsak könyvtárosi, hanem pedagógiai munka is volt ez: mindennapos volt a gyerekek sokasága az olvasóteremben. Rengeteg országos pályázatot nyertünk a diákjaimmal. Már „kínos volt”, hogy mindig mi hoztuk el a helyezéseket… Nagyon szép évek voltak. De a későbbi kollégiumi évekről is ezt mondhatom. Sok olyan visszatérő kollégiumi diákunk van, aki elmondja: amikor hozzánk járt, azt gondolta, szigorúak vagyunk, de most, pár év múltán belátja, erre volt szükség…

– Hogyan került a könyvtárból a kollégiumigazgatói székbe?

– 1995-ben hirdetett pályázatot az egyház, a feladat az volt, hogy Budapesten kell szervezni egy középiskolai kollégiumot. Kicsit félve pályáztam. Látva a körülményeket – a fiúk a Vizafogó utcában, a lányok a Rózsák terén laktak –, javasoltam, legyen egy összevont kollégium. Ez száz fővel meg is alakult a Rózsák terén. A gyerekek mind a Deák térre vagy a Fasorba jártak. Igen kiváló tanulmányi átlaggal – 4,75 század – zártuk az első tanévet.

– A Vizafogó utcai Luther Márton-kollégium, ahol a felsőoktatásban tanuló diákok találnak otthonra, nem csupán diákszálló. 2000-ben beindult a szakkollégiumi rendszer – mit jelent ez?

– A nyolcvanfős otthont 1995-ben kezdtük el szervezni. Nagyon jó segítőt kaptam Hafenscher Károly akkori otthonlelkész személyében. Az első időben „tanultuk”, miként kell bánni az egyetemistákkal. Volt áhítat, agora, ám úgy éreztük, ez kevés. Győri Gábor, a következő otthonlelkész közreműködésével indult el a szakkollégium. Ez azt jelenti, hogy valóban nemcsak szállást, étkezést kapnak, hanem különféle kurzusok is vannak.

– Melyeket prominens közéleti személyiségek neve fémjelez…

– A diákpresbitérium vezetésével ma már maguk a hallgatóink szervezik a kurzusokat. Van művészeti, jogi, vallás- és egyháztörténeti kurzus, filmklub, és persze a sport sem maradhat ki. Színház- és tárlatlátogatásokat is szerveznek. A közösségépítést és a szemléletformálást egyaránt szolgálja a kollégium.

– Térjünk vissza a Rózsák terére, a középiskolásokhoz. Itt hogyan szerveződik a diákélet?

– Immár hagyományuk van az alkalmainknak. Nagy dolog, hogy a diákok is igénylik a nívós programokat. Neves előadók jönnek hozzánk, vendégünk volt például a nyelvész Grétsy László, Balázs Géza, járt nálunk Szabó Magda – a vele való találkozás után a gyerekek számtalanszor kérték, vetítsük le az Abigélt, és kérték a könyveit. De keresztény zenekarokat is meghívunk. És nagyon szeretünk kirándulni is. Voltunk a Felvidéken, bejártuk a Velencei-tó környékét. Mindez igen fontos, hiszen ha egy fiatal a gimnáziumi évek alatt nem szívja magába a kultúra szeretetét, akkor voltaképpen elvesztegeti ezt az időszakot, s valami olyat szalaszt el, amire egész életében szüksége lenne. Természetesen fontos a kollégiumban zajló hitélet is; a hittanórákkal, áhítatokkal az a célunk, hogy elültessük bennük a hit magját, amelyből később a felnőtt hit kisarjadhat.

– „Az iskolának a lelke a tanító. Az ő képzettségétől, buzgalmától függ minden. A jó tanító teszi a jó iskolát” – mondta Péterfy Sándor. Ezek után egyértelmű, hogy egyetért szavaival.

– Teljes mértékben azonosulni tudok a gondolataival! Ezért is törekedtünk arra, hogy stabil tanári gárdánk legyen: van, aki a kezdetektől fogva kollégánk. Ez biztosítja az oktató-nevelő munka folyamatosságát.

– Ne feledkezzünk meg az Ön evangélikus identitásáról sem: csöngei evangélikus család szülötte, aktív gyülekezeti életet él Angyalföldön, második ciklusban felügyelő.

– Kislánykoromban a tanító bácsi megkérdezte: „Tudod-e, hogy itt élt a faluban Weöres Sándor? Most Pesten lakik. Tudsz tőle verset?” Nem tudtam… Másnapra hozott egy könyvet, elolvastam. Nagyon megtetszett, a szavak csilingeltek! Persze gyermekként arra gondoltam: „Istenem, ha én is ilyen híres lehetnék…” A tanító bácsi azt mondta, ehhez csak egyet kell: tanulni, olvasni.

A szüleim mindkét ágon evangélikusok. Vasárnaponként édesapámmal, a testvéreimmel együtt mentünk a templomba. Azokban az években is, amikor a hittantanítás szünetelt, „el kellett mennünk”. Ez a kellett jó volt, mert megtanultam, hogy a hitet nem szabad elfelejteni, meg kell őrizni. Pestre kerülve az angyalföldi gyülekezet életébe kapcsolódtam be. Pici gyülekezet; a szekularizáció sajnos felmorzsolta; a külső körülmények sem ideálisak, nem könnyű az evangélikus lelkiséget terjeszteni a kerületben. De a magunk módján igyekszünk.

– kőháti –

::Nyomtatható változat::