Evangélikusok

DECEMBER 4.: A BÁNYÁSZOK ÉS KOHÁSZOK ÜNNEPE

Hozzászólás a cikkhez

„Nem is tudom, hol kezdjem, melyik fonalát ragadjam meg, hisz oly gazdag, érdemekben, erényekben dús a te életed!” – mondta száz évvel ezelőtt Kerpely Antal koporsója felett Zsámbor Pál selmecbányai evangélikus lelkész, majd így folytatta: „Mint a csendes csermely kicsiny forrásból fakad, s tér-, időben lesz hömpölygő folyammá, s áldását kiterjeszti messzi tájakra, úgy Te is kicsiny körből léptél ki az élet mezőre, s küzdelemben, folytonos munkában, lankadatlan törekvéssel lettél naggyá – azzá, ami voltál és leszel. Mint kicsiny hivatalnok, mint főiskolánk lelkes hallgatója, később mint annak buzgó rendes tanára, mint »méltóságos úr«, mint ünnepelt tudós, az élet minden porondján hű sáfár voltál, ki a reád bízott talentumokkal példásan sáfárkodtál. Páratlan szaktudásod ismeretes volt nemcsak hazánkban, hanem annak fénye átrepült messze tengereken, idegen földrészeken is dicsőséget szerzett a magyar névnek.” (Bányászati és Kohászati Lapok, XL. évfolyam II. kötet, 1907. augusztus 15., 201. oldal)

Talán már e néhány sor is érzékelteti, honnan hová, milyen mélységből milyen magasságba, a ranglétrán fokról fokra feljebb és feljebb haladva vezetett Kerpely Antal életútja, amely százhetven évvel ezelőtt, 1837. február 5-én az Arad vármegyei Kürtösön kezdődött. Korán árvaságra jutott, szegény rokonoknál nevelkedett, és – egyes életrajzírói szerint – még a középiskolát sem fejezte be. Írnokként helyezkedett el, előbb a dognácskai bányahivatalnál, majd az osztrák–magyar államvasút-társaságnál. Itt figyeltek fel tehetségére és szorgalmára, s innen küldték el ösztöndíjasként a selmecbányai bányászati akadémiára. 1862-ben szerzett bányamérnöki oklevelet.

Az elkövetkező években szabadalmaztatta például a nyersvas kéntől, foszfortól és réztől való megtisztításának technológiáját, illetve megjárta Szászországot, majd 1868-ban újra az akadémián találta magát, immár a vas- és fémkohászati tanszék vezetőjeként. Amikor a kiegyezést követően az oktatás nyelve – a németet felváltva – a magyar lett, az intézmény professzorai közül elsőként Kerpely dolgozott ki magyar nyelvű tananyagot, és állított össze magyar nyelvű tankönyvet a hallgatóinak. 1872-től – bányatanácsossá való kinevezése után – ő állt az önálló vaskohászati tanszék élén.

Az elméleti oktatáson kívül nagy hangsúlyt fektetett a gyakorlati ismeretek elsajátíttatására; maga is sok szakmai tanulmányutat tett Európa fejlett vaskohászattal rendelkező országaiba. Mindeközben 1871 és 1881 között a Bányászati és Kohászati Lapok főszerkesztői feladatait is ő látta el, és német szakfolyóiratokban is publikált.

1. elején a katedrát pénzügyminisztériumi állásra cserélte, és a magyar állami vasgyárak központi igazgatója lett. Az elkövetkező másfél évtizedben az elhanyagolt üzemeket korszerű – és pénzügyileg is nyereséges – gyárakká fejlesztette; új gyártási ágazatokat vezetett be, csökkentette az adminisztrációt, és fokozta a termelést. Hatvanévesen vonult nyugállományba.

Érdemei elismeréseként Ferenc József 1874-ben a Vaskorona-rend keresztjével, egy évvel később krassai lovagi címmel, 1895-ben a Lipót-rend lovagkeresztjével tüntette ki. A Magyar Tudományos Akadémia negyvenévesen – első kohász szakemberként – vette fel levelező tagjai sorába.

Kerpely Antal 1907. július 22-én hunyt el Selmecbányán; az evangélikus öregtemetőben, a bányászokat munkába hívó – és utolsó földi útjukra is elkísérő – klopacska (kopogó, lármafa) hangjának és a hallgatók fáklyásmenetének a kíséretében helyezték örök nyugalomra. Tizenhét gyermeke közül kilenc élte túl őt. A legkiemelkedőbb ifj. Kerpely Antal volt, aki az általa szabadalmaztatott forgórostélyos gőzgenerátornak köszönhette hírnevét, és aki napra pontosan tíz évvel édesapja halála után halt meg Bécsben.

Vitális Judit

::Nyomtatható változat::