A vasárnap igéje

KARÁCSONY UTÁNI VASÁRNAP – Lk 2,33–40

Hozzászólás a cikkhez

Ez a vasárnap a karácsonyi ünnepkör Hamupipőkéje. Karácsony és szilveszterest, illetve újév között szerénykedik. Akkor is hangsúlytalan, köztes ünneppé válhat, ha a Krisztusban megjelent „új világosságot” nem tévesztjük össze a csillagszórók sziporkáival, és a szilveszteri papírtrombiták rikácsolása nem tesz süketté újév egymondatos evangéliumának meghallására.

Ne a környezetet vádoljuk, amelynek ennyi is elég az ünnephez! A környezethez szürkült kereszténységünkkel van baj, amely belefárad Krisztus születésének örömébe, a szilveszteri éjszakázás fáradalmaihoz gyűjt erőt, hogy az öngerjesztős vidámság fáradtságát Jézus neve ünnepén pihenje ki.

Lehet, hogy túl öreges vagy életidegen ez a látlelet. Egyoldalúnak is ítélhető. Biztos vagyok benne, hogy az ember csinálta műkarácsony és az óévi csinnadratta közegében is vannak, akik igazán ünnepelnek. Tudják, mi mire való. De ezért a köztes, ünnepek közé szorult vasárnapért mégis fáj a szívem, mert olyan üzenetet hordoz, amely karácsony és újév között sem szürkül el.

József és Mária ámulnak azon, amit Simeon szájából a Gyermekről hallanak. Mi jobban szeretünk vitázni Istenről is, Jézusról is. A csodálkozást a gyerekektől várjuk; felnőttként mintha szégyellnénk. Pedig Isten Jézus közénk jöttével nem vitatémát dobott az emberek közé, hanem magát adta nekünk. Nincsen türelmünk hallgatva, szemlélődve figyelni, így a csodálkozásból is kikoptunk. Az odafigyelésre való időt az ellenvélemény megfogalmazására szoktuk felhasználni.

Szabó Magda Freskó című regényében félelmetes pontossággal írja le ezt a magatartást. A megözvegyült lelkésznek nincs türelme hallgatni a feleségét temető lelkésztársa prédikációját. Azzal üti el az időt, hogy magában fogalmazni kezdi, mit mondana ő ezen a temetésen. A figyelemre, a meditálásra és így az Isten tettein való csodálkozásra is képtelen kereszténységünk látlelete ez.

Mária és József először azon csodálkozott, hogyan lehetséges ilyen apaság és ilyen anyaság. Csodálkozásuk csak folytatódott, hogy ezen a Gyermeken múlik sokak élete, üdvössége, halála, örök élete. Ők is a „sokak” közé tartoznak. Sem Mária, sem József nem azok fölött, hanem azok között van, akikért a Fiú megszületett. Ők is az egyházban, Isten népének a közösségében vannak. Ez a közösség az üdvösségesen csodálkozók népe.

A Gyermekből a „fájdalmak férfia” lesz, a boldog édesanyából „mater dolorosa”. Szívét a kereszt alatt érzett fájdalomig is sokszor átjárja Fia szavának a kardja, hogy az anyából tanítvány legyen. Hogy aki szülte a Fiút, imádja is mint Megváltóját. Mária az első gyülekezet közösségében így van jelen. Mária a csodálkozó tanítványi állapotban követendő és követhető példánk.

Csodálkozni való, hogy a csupa öreg és öregedő között Jézus növekszik. Többről van itt szó, mint a természetes, biológiai rendről: a Gyermek a keresztre nő fel. Úgy magasodik fölénk, hogy nem a nyakunkra nő, hanem a vállára vesz bennünket, a keresztre emeli a világ minden bűnét. Nem közénk süllyed, hanem magához emel minket. A lefelé tartóknak ő az egyetlen reménységük.

Csodálkozni való Anna „odaállása”. Ő a boldog, csendes hűség megtestesítője. Nevével együtt a névtelen csodálkozók közé tartozik. Imádságszöveg nem maradt utána. Örül, hogy a többiekkel együtt látja reménysége teljesülését, és a többiek közé állva imádkozhat. Isten a többiével együtt is hallja Anna csodálkozó hálaadását.

Az alázat is a Krisztus-hithez tartozik. Mi általában szeretnénk Istenről, Krisztusról olyat mondani, amit külön is érdemes megörökíteni. Sokkal jobb azt remélni, hogy Jézus Krisztus, aki a sokakért jött, a sokakból támasztott egyháza közösségében hallgat meg bennünket. Megéri a köztes vasárnap üzenetére hallgatni és kérni a Krisztusra csodálkozás kegyelmi ajándékát.

Imádkozzunk! Istenünk, te nem unsz meg szeretni bennünket. Tedd meg hát velünk is a csodát, és formálj bennünket olyan népeddé, mely egész életében irgalmad csodálatára tanítható. Ámen.

Fehér Károly

::Nyomtatható változat::