A vasárnap igéje

HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP (CANTATE) – Ézs 12,1–6

Hozzászólás a cikkhez

Cantate vasárnapja eredetileg nem a szent zene vagy az éneklés ünnepe volt. Csupán a kezdőzsoltár keretverse (Zsolt 98,1) adott lehetőséget az elnevezésre: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett, és jobbja szabadulást szerzett!” (LK) Húsvét ünnepének „vonzáskörében” vagyunk, s ezek a vasárnapok húsvét tartalmát bontják ki, hozzák közel.

Fontos ugyan, hogy a szent zenének meglegyen a helye egyházi életünkben, de ne engedjünk a kísértésnek, hogy tematizálva ezeket a tavaszi vasárnapokat, megfeledkezzünk a kiindulásról – a feltámadás ünnepéről –, és másról beszéljünk, másról gondolkodjunk, mint az üres sírról, a halált legyőző Krisztusról, az élet Uráról.

A vasárnap igéi az ősi rend szerint nem az éneklésről vagy a zenéről szóltak. Később került a perikóparendbe egy-egy zenei ünnepet sejtető textus. Mai ószövetségi igénk helyére teszi ezt a kérdést. Az éneket a maga rendeltetése szerint használja, s így biztatja Isten népét: „Énekeljetek az Úrnak…!”

Húsvét eseménye oly egyedi, oly nagyszerű és oly különleges, hogy kifejezésére kevés az egyszerű szó. A páratlan hírt bele kell kiáltani a világba, a túlcsorduló húsvéti örömöt kifejezésre kell juttatni, a világot rengető eseményt bele kell énekelni a világba!

Az éneklés életforma, gondolkodásmód. Életforma, amelyben tudatosan vagy nem, szervezetten vagy spontán, belülről feltörve szólal meg az, ami foglalkoztatja az embert, a közösséget. Az éneklés olyan „gondolkodásmód”, amelyben reagálunk a minket érintő eseményekre, a változásokra, ismerve vagy ismeretlenül, Isten tetteire.

Így énekelt minden korban Isten népe. Énekelt örömében és bánatában, akkor is, amikor jól ment sora, s akkor is, amikor bajban volt. Az énekkel kifejezte önmaga számára az érzéseket és élményeket, az énekkel elmondta a környezetének a tapasztalatait, az énekkel a világba sírta vagy kiáltotta istenélményeit.

Mai igénk is erről szól. A próféta bejelenti, hogy Isten népe majd elérkezik ahhoz a naphoz, amikor minden megváltozik, amikor a jelenlegi gondok, bajok megszűnnek, a nyomorúság véget ér. És akkor így folytatja: „Azon a napon ezt mondod majd…” És sorra jönnek a pozitív élmények, egymás után következnek a nagyszerű tapasztalatok. Isten hatalmasan cselekedett velük.

Fontos, hogy mielőtt belefeledkezünk az ujjongó felsorolásba, ne tévesszük szemünk elől a kiinduló mondatot: „…mert bár megharagudtál rám, elmúlt haragod, és megvigasztaltál.” A próféta nagyszerűen foglalja össze az alaphelyzetet. Az ember elfordult az Istentől, ezzel kiérdemelte a Mindenható haragját. Az emberi lét minden baja – kicsiben és nagyban – onnan ered, hogy ezáltal az élet forrásától szakadt el. Az ínséges időben való segélykiáltás, a megjavulásra irányuló próbálkozások, a változtatást célzó igyekezet és minden megújulási kísérlet kudarcra volt ítélve, hiszen az ember nem tudta, nem tudja megmenteni önmagát. A kiút, a menekülés Isten jóságából adódik: abból, hogy elmúlik haragja. Jogosan haragudott az emberre, de haragjánál nagyobb volt szeretete. Ahogy a másik nagy próféta énekelte: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk…” (JSir 3,22) Ezért mondhatja Ézsaiás: „…bár haragudtál rám, elmúlt haragod…”

Az emberiség s benne az egyes ember annak köszönheti a létét, hogy elmúlt Isten haragja. Miért, hogyan? Olyan az Isten, mint egy hangulatember? Csapong ide-oda? Néha megharagszik, néha megbékél, néha morog, néha kedves? Megtehetné, hiszen szuverén Ura mindeneknek. De nem erről van szó. Hanem arról, hogy Krisztusban megbékélt (2Kor 5,18).

Amikor a próféta a jövőbe tekint, erről beszél: eljön a Messiás, aki rendezi a helyzetet, rendezi a számlát, rendezi a múltat. S mi tudjuk: már eljött. Itt járt közöttünk, s húsvét óta itt él közöttünk. Benne velünk az Isten, benne ismét Istenhez, az Atyához tartozunk, általa kiálthatjuk: „Abbá”, azaz „Atyánk” (Gal 4,6) – és nem azt a megszólítást kell használnunk, hogy „haragvó Isten”!

Jézus Krisztusban békélt meg az emberrel Isten (Róm 5,10). Őbenne van a megbékélés alapja: a bűnbocsánat. Ő szabadított meg a bűnök elhordozhatatlan terhétől, őbenne és ővele van szabadulás minden fogva tartó erőből, őbenne van gazdagság a mulandó kincsek birtoklása helyett, őbenne van meg mindaz, ami elegendő ahhoz, hogy életünk, sőt bővelkedő életünk legyen (Jn 10,10).

Mindez számunkra egyértelműen húsvéttal kapcsolatos. Ezért hangzik most a húsvéti időben a biztatás az énekre: „Énekeljétek, hogy milyen fenséges tetteket vitt véghez az Úr…” (5. v.)

Érdemes ebből a szempontból meditálva végigolvasni igénket. A kulcsfogalmaknál ajánlatos megállnunk, s ha elkezdjük kóstolgatni, ízlelgetni őket, rögtön rájövünk, mennyire igaz ez személyes életünkben, gyülekezetünk közösségében, egyházunk egészében. Csak felsorolásként: Isten az erő. Isten a szabadító. Isten a cselekvő. Isten neve hatalmas, magasztos.

Énekeljünk, hogy bennünk éljen az élmény, erősödjön a tudat! Énekeljünk, hogy megtudja az egész világ! Hiszen ki adná hírül Isten nagy tetteit, nagy szeretetét, ha nem mi, gyermekei, akik megtapasztaltuk!

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::