Hozzászólás a cikkhez

Az Úti­társ I. évfolyamának 1. számából, 1957. hús­vét

Sok­szor va­gyok úton. Hol vo­na­ton, hol au­tó­busszal, hol re­pü­lő­vel. Csak­nem min­dig egye­dül, s né­ha na­gyon is tá­vo­li cé­lok fe­lé, is­me­ret­len tá­jé­kok­ra és or­szá­gok­ba. Ilyen­kor még az uta­zás­hoz szo­kott em­be­ren is erőt vesz egy kis bi­zony­ta­lan­ság. Mi vár rám? Ho­va me­gyek? Ta­lá­lok-e va­la­kit, aki­vel együt­te­sen utaz­va a cél fe­lé el­be­szél­get­he­tek, aki ta­lán ma­ga is se­gí­te­ni tud az úton, avagy az én se­gít­sé­gem­re szo­rul­hat?

El­né­ze­ge­tem sok­szor az uta­zó em­be­re­ket. Egye­se­ket bú­csúz­tat­nak, ba­rá­tok és is­me­rő­sök aján­dé­kok­kal lát­nak el, s bol­do­gan ki­ált­ják az el­uta­zó fe­lé a „vi­szont­lá­tás­ra” ör­ven­de­ző biz­ta­tá­sát. Má­sok ma­guk­ra ha­gyot­tan száll­nak be, s az­után meg­hú­zód­nak csend­ben, bi­zony­ta­la­nul. Tud­ják, hogy utaz­ni­ok kell, de még nem is­me­rik a célt, még nem tud­ják, hogy mi lesz ve­lük. Va­jon a leg­kö­ze­leb­bi ál­lo­má­suk vég­ál­lo­más lesz-e, avagy csak egy újabb át­me­net a kö­vet­ke­ző ál­lo­má­sig?

Az­tán el­in­du­lunk. Egy ide­ig csak né­ze­get­jük egy­mást. Ta­lál­gat­juk, hogy ki mi­fé­le nem­zet­ség le­het. Va­jon mi­ért uta­zik, és va­jon ho­va? Már kezd hosszú­ra nyúl­ni az idő, egye­sek unat­koz­nak, má­sok ol­vas­nak: új­sá­got, köny­ve­ket vagy üz­le­ti le­ve­le­zést. Az­tán meg­szó­lal az egyik. Ő a ta­pasz­talt utas, aki büsz­kén tud­ja fel­so­rol­ni, hogy már mi min­dent lá­tott eb­ben a vi­lág­ban, aki mind­járt meg­kér­de­zi tár­sát is, hogy mer­re­fe­lé vi­szi az út­ja, s azon­nal le tud­ja ír­ni a vá­rost, az em­be­re­ket. Ő a fon­tos­ko­dó, aki azt a be­nyo­mást kel­ti, hogy min­den na­gyon ér­dek­li, hogy min­den­ben na­gyon kész­sé­ges. De az­tán ki­száll, és el­tű­nik, mint­ha a por lep­te vol­na el. Ha vé­let­le­nül új­ra ta­lál­ko­zol ve­le, már nem is­mer meg, már nem is akar ró­lad tud­ni, mert kel­le­met­len vagy ne­ki. Fél, hogy az új­ra ta­lál­ko­zás ide­jét ve­szi, avagy eset­leg ígé­re­te­i­re em­lé­kez­te­ti. Nincs ben­ne sok örö­möd. Rá­jössz, hogy nem is volt iga­zi úti­tár­sad, mert őt csak ön­ma­ga ér­dek­li, csak azért szólt hoz­zád, mert ön­ma­ga unal­mát akar­ta el­űz­ni, s nem azért, mert ér­de­kel­te vol­na sor­sod, a cé­lod, a jö­vőd ál­ma.

Elő­for­dul­hat az is, hogy uta­don va­la­ki más­sal ta­lál­ko­zol. Csak rá­né­zel, s az az ér­zé­sed, hogy van va­la­mi kö­zös mind­ket­tő­tök­ben. Le­het, hogy mo­so­lyog­va is­me­red fel va­la­mi jel­vény­ből, hogy tu­laj­don­ké­pen egy­fe­lől jöt­tök, s ta­lán egy­azon cél fe­lé is tö­re­ked­tek. Más­kor azon­ban csak hosszas ta­po­ga­tó­zó be­szél­ge­té­sek után jöt­tök rá mind­ket­ten, hogy van va­la­mi, ami ben­ne­te­ket össze­kap­csol: ro­kon­ság, is­me­ret­ség, a né­ped, a szü­lő­föl­ded, a hi­va­tá­sod, avagy egyéb ér­dek­lő­dé­si kö­röd. Egy­szer­re könnyeb­bül­ten ve­szed ész­re, hogy nem vagy már egye­dül, van egy úti­tár­sad, aki­vel meg­oszt­ha­tod az utad min­den ter­hét, még a bi­zony­ta­lan jö­vő­ért va­ló ag­go­dal­mas­ko­dást is.

Nem tu­dom, hogy ami­kor ke­zed­be ve­szed e so­ro­kat, s el­ol­va­sod ezt a né­hány sort, ma­gad is úgy ér­zed-e, hogy ha­son­ló ta­pasz­ta­la­tok­ra tet­tél szert, s ta­lán még min­dig na­gyon ér­zed, hogy egye­dül vagy az úton. Egy azon­ban bi­zo­nyos: mind­azok, akik­hez ezek a so­rok el­jut­nak, igen ha­son­ló­ak az utas­em­be­rek­hez. Ma­gya­rok­hoz szól ez az új­ság. Olya­nok­hoz, akik ha­zá­juk ha­tá­ra­in kí­vül él­nek, s akik ily mó­don egy hosszú uta­zás ta­pasz­ta­la­ta­it hagy­ták ma­guk után. S ha meg­te­le­ped­tek is va­la­hol, még biz­to­san most is úgy ér­zik, hogy még min­dig nem ju­tot­tak cél­hoz, még min­dig hosszú út áll előt­tük. S ezen az úton jár­va, ide­gen föl­dön jö­ve­vény­ként él­ve tá­mad fel a kér­dés, hogy egye­dül va­gyunk-e. Az éle­tünk is­me­ret­len or­szág­út­ján meg­aján­dé­koz-e ben­nün­ket az előt­tünk ál­ló élet egy iga­zi úti­társ­sal, aki­vel könnyeb­ben le­het­ne az or­szág­út tö­rő­dés­sel te­li út­ját ró­ni?

Le­het ugyan, hogy van mel­let­ted va­la­ki, aki ve­led jött az el­múlt éle­ted­ből. Hit­ves­társ, ro­kon, ba­rát vagy is­me­rős. De még ha így len­ne is, ta­lán ak­kor is úgy já­rod ve­lünk az ide­gen­be té­ved­tek ván­dor­út­ját, hogy meg­szo­mo­rod­va együtt is csak azt kér­di­tek: mi­ért kel­lett egye­dül ma­rad­no­tok, mi­ért nem akad Va­la­ki, aki mel­lé­tek áll­na ta­nács­adó­ként, aki­nek ki­önt­het­né­tek a szí­ve­te­ket, aki meg tud­na ér­te­ni ben­ne­te­ket, aki haj­lan­dó len­ne ve­le­tek együtt men­ni, és a nap sok min­den gond­ja-ba­ja kö­zött is vi­gasz­tal­ni és erő­sí­te­ni.

Ez az új­ság, ame­lyet most elő­ször ve­szel ke­zed­be, ilyen úti­társ­hoz akar el­ve­zet­ni. Ve­le akar meg­is­mer­tet­ni mint olyant, akit már is­mer­nek, aki­re már gon­dol­nak és gon­dot vi­sel­nek. Ő már ed­dig is ve­led járt, még ha nem is is­mer­ted meg őt, még ha a sze­me­id­del nem is vol­tál ké­pes fel­is­mer­ni azt a ba­rá­tot, aki meg­oszt­ja ve­led az utad min­den gond­ját. (…)

A ke­resz­tyén élet ván­dor­út, amely­nek egy bi­zo­nyos­sá­ga van: az az Úti­társ, aki ve­lünk jár, aki­ben bí­zunk, re­mé­lünk és hi­szünk, s aki­ről tud­juk, hogy cél­hoz ve­zet. Úton vagy, s ez az Úti­társ oda­sze­gő­dik mel­léd. Ha más­kép­pen nem is, de ezen új­ság be­tű­in ke­resz­tül be fog hoz­zád ko­pog­tat­ni. De meg fo­god őt is­mer­ni más­ról is. Mert ha ha­zát­lan ma­gyar vagy is, nem olyan vi­lág­ba jöt­tél, ahol ő ne len­ne ugyan­az, mint ott­hon volt. Az ő egy­há­za hir­de­ti az ő be­szé­dét szer­te ezen a föl­dön, s az ige­hir­de­tés sza­ván ke­resz­tül ő jön hoz­zád. Az egy­ház ke­resz­tel is. S a ke­reszt­ség szent vi­zén ke­resz­tül ő sze­gő­dik mel­lénk élet­re szó­ló Úti­társ­ként. Temp­lo­mok csend­jé­ben, me­ne­kült­tá­bo­rok egy­sze­rű ol­tá­ra­i­nál a meg­tört ke­nyér­ben s a ke­hely bo­rá­ban ő van ve­lünk, aki teg­nap és ma és mind­örök­ké – Ma­gyar­or­szá­gon is, ide­gen föl­dön is – ugyan­az: az élet­úton ván­dor­ló em­be­rek Úti­tár­sa. Ha őt meg­is­me­red, meg fo­god egy­szer­re ta­lál­ni ál­ta­la és ben­ne az utad ér­tel­mét és cél­ját. Mert ő is itt ván­do­rolt em­be­ri for­má­ban kö­zöt­tünk, s is­me­ri a fe­jét hol le­haj­ta­ni nem tu­dót. De ugyan­ak­kor is­me­ri és ne­ked ad­ja, mint igaz Úti­társ, azt a má­sik ha­zát, ame­lyen ke­resz­tül fo­god to­váb­bi ván­dor­utad ér­tel­mét el­nyer­ni.

És még va­la­mit: Krisz­tus olyan úti­társ, aki be­ál­lít azok­nak a kö­zös­sé­gé­be, akik ve­led men­nek az úton, akik­ben meg­bíz­hatsz, akik­re rá­ha­gyat­ko­zol, akik­kel együtt ván­do­rol­hatsz, az ő ke­zét fog­va.

Krisz­tus, az Úti­társ je­len van, és hív té­ged.

Dr. Vaj­ta Vil­mos

::Nyomtatható változat::