Úti-tár­sal­gó

Hozzászólás a cikkhez

Va­jon össze­kö­ti-e a cím­ben ol­vas­ha­tó két he­lyet az azo­nos kez­dő­be­tűn kí­vül más is? Er­ről és sok más­ról vall Gé­mes Ist­ván Stutt­gart­ban élő evan­gé­li­kus lel­kész, aki har­minc­hat éven át, egé­szen az el­múlt év de­cem­be­ré­ig szer­kesz­tet­te a ha­tá­ron túl élő evan­gé­li­ku­sok, majd pro­tes­tán­sok lap­ját, az Úti­tár­sat.

– Pis­ta bá­csi, ho­gyan ke­rült el Ma­gyar­or­szág­ról?

– Bé­kés­csa­bai, Bu­da­pest-De­ák té­ri és pé­csi se­géd­lel­kész­ke­dés után egyi­ke vol­tam an­nak a két­száz­-egy­né­hány ezer ma­gyar­nak, akik az ’56-os sza­bad­ság­harc után ke­res­tek új élet­le­he­tő­sé­get a nyu­ga­ti vi­lág­ban. 1956. no­vem­ber 24-én lép­tem át az oszt­rák–ma­gyar ha­tárt, hogy de­cem­ber el­se­jé­re már két­ezer me­ne­kült lel­ké­szi kí­sé­rő­je­ként Dá­ni­á­ba ér­kez­zem. Az ot­ta­ni evan­gé­li­kus egy­ház meg­bí­zá­sá­ból a me­ne­kült ma­gyar pro­tes­tán­sok lel­ki­gon­do­zó­ja let­tem, és 1956 szent­es­té­jén az el­ső ma­gyar­ként tart­hat­tam ma­gyar nyel­vű áhí­ta­tot a dán rá­di­ó­ban.

– Mi­kor kérték föl, hogy legyen az Úti­tár­s szerkesztője?

– 1957 már­ci­u­sá­ra hív­ta össze a Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség a nyu­ga­ton dol­go­zó ma­gyar evan­gé­li­kus lel­ké­sze­ket, hogy a nagy­ra duz­zadt ma­gyar vi­lág­di­asz­pó­ra gon­do­zá­sá­nak kér­dé­se­it tár­gyal­ja meg ve­lük. Az össze­jött hu­szon­há­rom lel­kész és teo­ló­gi­ai hall­ga­tó itt szer­vez­te meg a Kül­föl­dön Élő Ma­gyar Evan­gé­li­kus Lel­ki­gon­do­zók (KÉ­MELM) test­vé­ri kö­zös­sé­gét. En­nek az el­ső dön­té­sei kö­zé tar­to­zott, hogy az írott igé­vel is sze­ret­ne hoz­zá­já­rul­ni eh­hez a kon­ti­nen­se­ken át­íve­lő mun­ká­hoz. Így szü­le­tett meg az Úti­társ, Ter­ray Lász­ló – ak­kor os­lói lel­kész – szer­kesz­té­sé­ben. En­gem fe­le­lős szer­kesz­tő­nek kér­tek fel, mi­vel a dán fő­vá­ros­ban lak­tam, s a lap nyom­ta­tá­sát egy ot­ta­ni nyom­dá­ra bíz­tuk. Meg­hök­ken­tem a meg­bí­za­tás hal­la­tán, hi­szen én ad­dig még so­ha nem fog­lal­koz­tam szer­kesz­tés­sel. Mi­u­tán azon­ban ha­ma­ro­san a vi­lág­szö­vet­ség szer­ző­dé­sé­vel Bra­zí­li­á­ba ke­rül­tem, on­nan csak mint mun­ka­társ ír­tam a lap­ba.

– És mi tör­tént har­minc­hat év­vel ez­előtt?

– Tíz­évi bra­zí­li­ai szol­gá­lat után Észak-Né­met­or­szág­ba ke­rül­tünk. Ez­után vet­tem át Gla­tz Jó­zsef­től, Ter­ray utód­já­tól a lap szer­kesz­té­sét.

– Mi­lyen szem­pon­to­kat tar­tott fon­tos­nak a szer­kesz­tés­ben, mi­lyen ér­té­kek men­tén moz­gott a fo­lyó­irat?

– Fi­gye­lem­be kel­lett ven­ni azt, hogy ol­va­só­ink vagy két­tu­cat­nyi or­szág­ban, tel­je­sen kü­lön­bö­ző tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai és val­lá­si kö­rül­mé­nyek kö­zött él­nek. Nem ra­gad­hat­tunk le te­hát egy­faj­ta hely­zet­nél sem. Ta­pasz­ta­lat­ból tud­tuk, hogy ten­nie kell va­la­mit a lap­nak a hi­he­tet­len mér­té­kű­re nőtt, ott­hon­ról ho­zott „val­lá­si anal­fa­be­tiz­mus” le­küz­dé­sé­re. ’56-os el­szár­ma­zott­ja­ink kö­zött nem ke­ve­sen vol­tak olya­nok, akik­nek fo­gal­muk nem volt fe­le­ke­ze­ti ho­va­tar­to­zá­suk­ról, ar­ról nem is be­szél­ve, hogy a leg­ele­mibb val­lá­si is­me­re­te­ik is hi­á­nyoz­tak. Sze­ret­tem vol­na ve­lük meg­is­mer­tet­ni a Bib­li­át és an­nak az üze­ne­tét. Nem „val­lá­sos”, ha­nem hit­ter­jesz­tő, hit­éb­resz­tő és hit­val­ló írá­so­kat kér­tem, a szó leg­jobb ér­tel­mé­ben.

La­punk nem „ma­gyar­ko­dott”, de tu­da­to­san és szé­pen ma­gya­rul írt – csak így le­he­tett egy nyu­ga­ti egye­tem ma­gyar sze­mi­ná­ri­u­má­nak „új ma­gyar pró­za” anya­ga! Nem en­ged­tem meg, hogy más né­pek, or­szá­gok ér­té­ke­it le­be­csül­jük, hogy a mi­e­in­ket fö­lé­jük he­lyez­zük, mint ahogy azt sem, hogy a „sa­ját fész­künk­be pisz­kol­junk”. Pisz­ká­ló­dó, le­do­ron­go­ló, ter­mé­ket­le­nül kri­ti­zá­ló írá­sok nem ju­tot­tak szó­hoz.

Ka­pocs akart len­ni a lap a szét­szó­ró­dot­tan élő ma­gyar gyü­le­ke­ze­tek kö­zött, mint ahogy a he­lyi – an­gol, né­met, ame­ri­kai, olasz, és így to­vább – egy­há­zak fe­lé is híd­épí­tés­re vál­lal­koz­tunk.

– Meg­osz­ta­ná-e ve­lünk az új­ság tör­té­ne­té­nek egy olyan epi­zód­ját, amely ki­fe­je­zet­ten em­lé­ke­ze­tes az Ön szá­má­ra?

– So­ha nem fo­gom el­fe­lej­te­ni azt a pil­la­na­tot, ami­kor 1957 áp­ri­li­sá­ban ke­zem­be ve­het­tem a nyom­dá­ban az el­ső szám el­ső pél­dá­nyát. Ke­vés hí­ja volt, hogy nem fa­kad­tam sí­rás­ra a meg­ha­tó­dott­ság­tól… Ras­mus­sen úr, a nyom­da­tu­laj­do­nos re­mek­mű­vet nyúj­tott át: olyan dán mun­ka­tár­sak szed­ték, nyom­ták, akik egy szót sem ér­tet­tek ma­gya­rul!

A „be­fe­je­zés” is há­lá­ra kö­te­lez: ami­kor ta­valy kö­zöl­tem, hogy a lap­nak egy bi­zo­nyos összeg­re van szük­sé­ge, a kért sum­ma több­szö­rö­se jött össze vagy egy tu­cat­nyi or­szág­ból. De óri­á­si él­mény volt az is, ha Ka­na­dá­ból, az ama­zo­na­si ős­er­dő­ből, az af­ri­kai Li­bé­ri­á­ból, a dél­vi­dé­ki pré­di­ká­tor­tól, a lapp­föl­di ku­ta­tó­tól vagy a bu­ga­ci plé­bá­nos­tól jött ké­rő le­vél: „Küld­jék ne­kem ezt az ér­té­kes la­pot!” Vagy ha meg­tud­tuk, hogy a Ma­gyar­or­szág­ra be­csem­pé­szett la­pun­kat a Szé­ché­nyi-könyv­tár­ban ol­vas­ták… Kell en­nél na­gyobb szer­kesz­tői él­mény?

– Ér­kez­tek-e vissza­jel­zé­sek az ol­va­só­tá­bor­ból?

– Ol­va­só­ink nem ké­nyez­tet­tek el ben­nün­ket ezen a té­ren. De úgy gon­do­lom, hogy ez ti­pi­kus ma­gyar sa­já­tos­ság. Most, hogy már nem kül­föl­dön je­le­nik meg a lap, egy­szer­re el­árasz­tot­tak ben­nün­ket ké­rő, kö­szö­nő, saj­nál­ko­zó és a dön­tés­be be­le­nyu­god­ni nem tu­dó so­rok­kal…

– Mi­vel ad­ja át a sta­fé­ta­bo­tot, és mit üzen az Úti­társ ré­gi és új ol­va­só­i­nak?

– Ahogy a la­pot min­den ügyet­len­sé­günk, hi­bánk, mel­lé­fo­gá­­sunk és vét­sé­günk el­le­né­re öt­ven­egy éven át – szó sze­rint! – meg­tar­tot­ta és hor­doz­ta Is­ten, ugyan­er­re ké­rem őt az „új” in­du­lá­sá­nál is. Ol­va­só­in­kat pe­dig biz­ta­tom az új­sá­gért va­ló imád­ko­zás­ra. No és az anya­gi fenn­tar­tá­sá­ra.

Sz. P.

::Nyomtatható változat::