Hozzászólás a cikkhez

Öt­ven­egy év telt el Vaj­ta Vil­mos cik­ké­nek meg­je­le­né­se óta. A nyom­ta­tott Úti­társ a leg­ne­he­zebb idők­ben is hű­en kí­sér­te mind­azo­kat, akik így akar­tak kö­ze­lebb ke­rül­ni a lel­ki úti­társ­hoz, anya­nyel­vü­kön akar­ták ol­vas­ni az ige­ma­gya­rá­za­to­kat, ta­nul­má­nyo­kat, a ke­resz­tyén kö­zös­ség hí­re­it. Egy lé­nye­ge­sen fi­a­ta­labb nem­ze­dék tag­ja­ként nem tu­dok elég­gé kö­szö­ne­tet mon­da­ni a szer­zők­nek, szer­kesz­tők­nek, kü­lö­nö­sen is Gé­mes Ist­ván lel­kész úr­nak, to­váb­bá mind­azok­nak, akik fá­rad­sá­got nem kí­mél­ve mun­kál­kod­tak a lap rend­sze­res meg­je­le­né­sén ket­tős – nyel­vi és val­lá­si – di­asz­pó­rá­ban, szer­te a vi­lág­ban.

Ennyi év után az Úti­társ ha­za­tért. Stutt­gart he­lyett im­má­ron Bu­da­pes­ten igyek­szünk össze­gyűj­te­ni a hí­re­ket, gon­doz­ni az írá­so­kat. Köz­hely, hogy a vi­lág egy­re in­kább össze­zsu­go­ro­dik, az in­for­má­ci­ók fé­lel­me­tes se­bes­ség­gel jut­nak el több ezer ki­lo­mé­ter tá­vol­ság­ra. So­kan már azt is ál­lít­ják, hogy a nagy elekt­ro­ni­kus „vi­lág­fa­lu­ban” szin­te mind­egy, hogy fi­zi­ka­i­lag hol is tar­tóz­ko­dik az em­ber, az össze­köt­te­tés, az in­for­má­ci­ók továbbításának mi­nő­sé­ge le­győ­zi a tá­vol­sá­got. Be­val­lom, erős két­sé­ge­im van­nak ez­zel kap­cso­lat­ban.

A rend­szer­vál­to­zást kö­ve­tő­en je­len­tő­sen fel­élén­kült a ha­zai és a tá­vol­ba sza­kadt ma­gyar­ság vi­szo­nya. A fel­élén­kü­lést azon­ban gyak­ran né­mi ki­áb­rán­dult­ság vagy sze­rep­za­var kö­vet­te. Mint oly sok vo­nat­ko­zás­ban, a vál­to­zás­sal egy idő­ben itt is fel­bom­lott a gyű­lölt, de vi­lá­gos ré­gi „rend”: mi itt, ti ott. Sok olyan ma­gyar emig­ránst is­me­rek, aki ar­ra szá­mí­tott, hogy majd a sza­bad Ma­gyar­or­szá­gon nagy szük­ség lesz a meg­szer­zett ta­pasz­ta­la­tok­ra és ta­ná­csok­ra, de az ilyen em­be­rek­nek leg­több­ször csa­lód­ni­uk kel­lett. Olya­no­kat is is­me­rek szép szám­mal, akik – bár jól él­tek vá­lasz­tott új ha­zá­juk­ban – nem tud­ták to­vább az okát ad­ni sa­ját ma­guk szá­má­ra an­nak, hogy mi­ért is él­nek ide­gen nyel­vi kör­nye­zet­ben, majd né­mi ví­vó­dás után ha­za­te­le­pül­tek.

Dip­lo­má­ci­ai szol­gá­la­tom so­rán ugyan­ak­kor meg­is­mer­tem olyan kö­zös­sé­ge­ket, ame­lyek­ben ren­ge­teg fi­a­tal, jól kép­zett er­dé­lyi, kár­pát­al­jai ma­gyar fi­a­tal nyüzs­gött. Át­lép­tek az „anya­or­szá­gon”, a jobb élet­mi­nő­ség re­mé­nyé­ben Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban ta­lál­tak ma­guk­nak új ha­zát, míg a ma­gyar­or­szá­gi po­li­ti­kai szó­la­mok a szü­lő­föl­dön ma­ra­dás szük­sé­ges­sé­gét hir­det­ték. Mos­tan­ság pe­dig már oda ju­tot­tunk, hogy ma­gyar­or­szá­gi or­vo­sok, nő­vé­rek, mes­ter­em­be­rek in­dul­nak nagy szám­ban sze­ren­csét pró­bál­ni Észak- és Nyu­gat-Eu­ró­pa or­szá­ga­i­ba. Igen ku­szá­vá vált te­hát a hely­zet a ma­gyar kö­zös­sé­ge­ket il­le­tő­en.

A ’60-as, ’70-es évek Ma­gyar­or­szá­gán köz­hely­szám­ba ment az a ki­je­len­tés, hogy bár so­kan el­hagy­ták az or­szá­got, az iga­zi ka­lan­dok azok­ra vár­tak, akik itt­hon ma­rad­tak. Szü­le­im ge­ne­rá­ci­ó­já­nak, a mai hat­van-, het­ven­éve­sek­nek a sor­sát te­kint­ve meg­ér­tem a fá­radt hu­mort. Itt­hon él­ni – s ezt nem gon­dol­tuk vol­na a ’90-es évek ele­jén – még ti­zen­nyolc év­vel a rend­szer­vál­to­zás után is ka­lan­dos. A kon­szo­li­dá­lat­lan­ság, az em­be­ri vi­szo­nyok zűr­za­va­ra, az em­pi­ri­ku­san is ki­mu­tat­ha­tó bi­za­lom­hi­ány egy cél­ját vesz­tett kö­zös­ség ké­pét mu­tat­ja. Mint­ha Vaj­ta Vil­mos uta­zói él­mé­nyei ele­ve­ned­né­nek föl: bi­zony­ta­la­nul ke­res­sük a kö­zös pon­to­kat, ér­de­ke­ket és ér­té­ke­ket, me­lyek össze­köt­nek. Bennünk ha­zai föl­dön jö­ve­vény­ként él­ve tá­mad fel a kér­dés, hogy egye­dül va­gyunk-e.

Ke­resz­tyén kö­zös­sé­ge­in­ket itt­hon is pró­bá­ra tet­te az el­múlt öt­ven év. Könnyű len­ne a rend­szert szid­ni, de ha ezt ten­nénk, ki­csit el is me­ne­kül­nénk a fe­le­lős­ség elől. A rend­szer­vál­to­zás óta meg­nyílt le­he­tő­sé­gek az egy­há­zak szá­má­ra is csak fél­si­kert hoz­tak. A na­gyobb, po­li­ti­kai el­nyo­más ál­tal nem súj­tott in­téz­mény­rend­szert nem min­dig si­ke­rült meg­töl­te­ni friss, hí­vő lel­kü­let­tel, a bel­vi­szály sok eset­ben pusz­tí­tó ha­tá­sú volt, s gyak­ran ma is az. Nem mond­hat­juk te­hát, hogy mi, akik itt­hon él­tünk-élünk, job­ban tud­nánk bár­mit is, ér­té­ke­sebb ta­pasz­ta­la­tok­kal ren­del­kez­nénk, mint mind­azok, akik tá­vo­li kis kö­zös­sé­gek­ben vagy csak az Úti­társ se­gít­sé­gé­vel ta­pasz­tal­hat­ták meg az Úti­társ je­len­lé­tét.

Fon­tos te­hát meg­ten­nünk min­dent azért, hogy az Úti­társ, Jé­zus Krisz­tus je­len­lé­té­nek kö­zös meg­ta­pasz­ta­lá­sa ál­tal meg­erő­söd­jön pro­tes­táns kö­zös­sé­günk, akár ha­tá­ro­kat, óce­á­no­kat is át­ível­ve. Ha töb­bet tu­dunk egy­más­ról, osz­to­zunk egy­más örö­mé­ben, bá­na­tá­ban, ak­kor ta­lán mi, Ma­gyar­or­szá­gon élő ma­gya­rok is más meg­vi­lá­gí­tás­ban lát­juk a sa­ját, ál­ta­lá­ban min­den­nél na­gyobb­nak és lé­nye­ge­sebb­nek gon­dolt prob­lé­má­in­kat. Ta­lán ta­nul­ha­tunk va­la­mit a kül­föl­di ma­gyar kö­zös­sé­gek ra­gasz­ko­dá­sá­ból, gya­kor­la­ti­as­sá­gá­ból, se­gí­tő­kész­sé­gé­ből. Akik pe­dig ha­zá­juk­tól tá­vol ol­vas­nak min­ket, azok­hoz el tud­juk jut­tat­ni a ma­gyar nyel­vi kö­zeg mik­ro­koz­mo­szát, se­gít­he­tünk ab­ban, hogy a ha­zai, ha­tá­ron tú­li ma­gyar hí­rek el­jus­sa­nak hoz­zá­juk.

A sze­mé­lyes test­vé­ri kö­zös­sé­get per­sze nem pó­tol­ja sem­mi, sem nyom­ta­tott pa­pír, sem in­ter­ne­tes ol­dal. Le­gyen te­hát az Úti­társ ál­lan­dó meg­hí­vó is egy­más kö­zös­sé­ge­i­be itt­hon és kül­föl­dön, hogy se­hol se kell­jen ha­zát­lan­nak érez­nünk ma­gun­kat! Min­ket, ha­zai vagy tá­vo­li föl­dön ván­dor­ló em­be­re­ket ve­zes­sen egy­más­hoz, ta­nít­son oda­fi­gyel­ni, el­fo­gad­ni, meg­ér­te­ni a csak nagy kez­dő­be­tű­vel ír­ha­tó ál­lan­dó és hű Úti­társ; le­gyen a mi kö­zös, Kár­pát-me­den­cei és azon tú­li éle­tünk egy ha­tá­ro­zott útvonalon ha­la­dó tár­sas uta­zás.

Prőh­le Ger­gely

::Nyomtatható változat::