Úti­tár­sunk, a Bib­lia

Hozzászólás a cikkhez

Nem min­den­ki sze­re­ti ol­vas­ni az Ótes­tá­men­tum leg­fur­csább és leg­ne­he­zebb ira­tát, a Pré­di­ká­tor köny­vét. So­kan és sok­szor kér­dez­ték is már, hogy egy­ál­ta­lán va­ló-e a Szent­írás­ba.

A kér­dést nem sza­bad fél­váll­ról ven­nünk, hi­szen en­nek a ti­zen­két fe­je­ze­tes könyv­nek a leg­fon­to­sabb sza­va a har­minc­öt­ször elő­for­du­ló hi­á­ba­va­ló­ság, fá­ra­do­zás, szél­ker­ge­tés. (Gon­dol­ha­tunk itt a mi bo­ron­gós Köl­csey Fe­ren­cünk sza­ti­ri­kus ver­sé­re, amely­nek Van­ita­tum va­ni­t­as, az­az hi­á­ba­va­ló­sá­gok hi­á­ba­va­ló­sá­ga a cí­me.) És va­jon nyer­het-e az ol­va­só va­la­mit is az ilyen, min­dent hi­á­ba­va­ló­ság­nak tar­tó szer­ző köny­vé­ből? A kér­dés­re adan­dó fe­le­le­tün­ket jól meg kell gon­dol­nunk. Még­pe­dig há­rom ok­ból.

Az el­ső: eb­ben a könyv­ben leg­alább két­tu­cat­nyi he­lyen Is­ten áll a kö­zép­pont­ban. Ő ad­ja a jó éle­tet, a kutatás és az al­ko­tás vá­gyát, min­dent, amit bir­to­kol az em­ber, a ha­lál gon­do­la­tá­tól el­te­re­lő örö­möt s a min­den ha­ta­lom­nál töb­bet érő böl­cses­sé­get. Az em­bert ő te­rem­tet­te bölcs­nek, a mun­kát is ő ad­ta. Ne­héz len­ne most már úgy be­ál­lí­ta­ni a szer­zőt, mint­ha nem len­ne is­ten­hí­vő! És hogy va­lós ké­pet ad­jon az em­ber­ről is, be­vall­ja, hogy az em­ber nem fog­hat­ja föl Is­ten tet­te­it, sőt úgy tesz, mint­ha nem Is­ten ru­ház­ta vol­na fel őt aján­dé­ka­i­val.

A má­so­dik: Is­ten egye­nes­nek, be­csü­le­tes­nek te­rem­tet­te ugyan az em­be­re­ket, de ők új­ra meg új­ra esz­te­len és vég­te­len bo­nyo­dal­mak­ba ke­ve­red­nek. Nem is le­het tő­lük csu­pán jót vár­ni, mert mind vét­kez­nek is. A Pré­di­ká­tor köny­ve olyan idő­ből va­ló, ami­kor a zsi­dó­ság még nem so­kat gon­dol­ko­zott az örök élet­ről. Is­ten­nel most kell szá­mol­ni, és most kell rá hall­gat­ni, ez volt az ál­ta­lá­nos vé­le­mény és ta­ní­tás. Mit hoz a jö­vő? – az mind bi­zony­ta­lan. Ez­zel szem­ben szer­zőnk szi­lár­dan hisz ab­ban az Is­ten­ben, aki­hez vé­gül még az élet le­he­le­te is vissza­tér. És hogy amit Is­ten tesz, az örök­re meg­ma­rad, ah­hoz nem kell sem­mit hoz­zá­ten­ni, de el­ven­ni sem be­lő­le. Ugyan­ak­kor fá­rad­ha­tat­la­nul biz­tat is: az is­ten­fé­lők­nek jó dol­guk lesz, s en­nek fel­is­me­ré­se vé­gett is men­je­nek el „meg­fon­tol­tan” Is­ten há­zá­ba. Ott rá­jö­het­nek, hogy Is­ten irá­nyít min­dent, s nem az em­ber.

A har­ma­dik: akár­csak Jób vagy a Pél­da­be­szé­dek köny­ve, a Pré­di­ká­tor is te­le van mély ér­tel­mű, „bölcs” mon­dá­sok­kal, ame­lyek mai éle­tünk­ben is ér­vénnyel ta­ná­csol­hat­nak. Ilye­nek pél­dá­ul: „…nincs jobb, mint ha örül az em­ber a mun­ká­já­nak…” (3,22); „Él­het va­la­ki két­ezer évig is, ha nem tud gyö­nyör­köd­ni a jó­ban!” (6,6); „Aki ver­met ás, be­le­esik ab­ba…” (10,8) – és a sort foly­tat­ni le­het­ne.

Mind­ez per­sze csak ne­he­zen tud­ja a pré­di­ká­tor fa­nyar, sőt meg­ke­se­re­dett élet­szem­lé­le­tét el­len­sú­lyoz­ni. Aki har­minc­öt szán­dék­ra, gon­do­lat­ra, el­kép­ze­lés­re, terv­re és tett­re har­minc­öt­ször üti rá a „hi­á­ba­va­ló­ság” sö­tét bé­lye­gét, azt bi­zony igen ne­héz nem pesszi­mis­tá­nak, sőt in­kább ta­lán ni­hi­lis­tá­nak ne­vez­ni! Ku­ta­tók is úgy íté­lik meg, hogy köny­vünk az ak­ko­ri­ban igen el­ter­jedt böl­cses­ség­iro­da­lom „ke­se­rű láb­jegy­ze­te”. A szél­té­ben el­ter­jedt val­lá­si el­bi­zony­ta­la­no­dás ide­jé­nek nem ép­pen szív­de­rí­tő em­lé­ke.

Még­se té­vesszen meg ben­nün­ket az, ahogy szer­zőnk kí­mé­let­len kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel kér­dez, és nem elég­szik meg fel­szí­nes, „be­szaj­kó­zott val­lá­sos” fe­le­le­tek­kel. Nyu­god­tan mond­hat­juk, hogy szin­te a mai, ha­son­ló hely­ze­tünk­ből kér­dez. Ku­tat, és nyílt, igaz fe­le­le­tek­re vár. Igaz, ne­ki sincs re­cept­je a kér­dé­sek ál­tal fel­ve­tett gon­dok­ra, de ta­gad­ha­tat­lan, hogy ami­lyen szen­ve­dé­lye­sen kér­dez, ugyan­úgy ke­re­si ko­ra szel­le­mi-lel­ki zűr­za­va­rá­ban Is­tent – és az em­be­ri lét ér­tel­mét. Hisz Is­ten igaz vol­tá­ban, ha nem tud­ja is min­dig össze­egyez­tet­ni a lé­pé­se­it sa­ját vé­le­mé­nyé­vel. He­ve­sen vé­di Is­ten fel­tét­len ha­tal­mát, füg­get­len­sé­gét a dön­té­se­i­ben, de nem mél­tat­lan­ko­dik, nem lá­zít Is­ten el­len. Csak utat sem mu­tat a kér­dé­sek töm­ke­le­gé­ben!

Nem cso­dál­koz­ha­tunk ezek után, hogy ira­tunk azok kö­zé az ótes­tá­men­tu­mi köny­vek kö­zé tar­to­zik, amely­ből új­tes­tá­men­tu­mi köny­ve­ink egyet­lenegy mon­da­tot nem idéz­nek! Van­nak át­fe­dé­sek, ha­son­ló sza­vak, a szó­hasz­ná­lat­ban azo­nos­sá­gok, de ez a leg­több, ami­re az Új­tes­tá­men­tum szer­zői a Pré­di­ká­tor könyvét mél­tat­ják. Sőt ha ko­moly össze­ha­son­lí­tást vég­zünk, Pál apos­tol leg­alább két­szer ki­mon­dot­tan ki­ja­vít­ja a pré­di­ká­tor „böl­cses­sé­gét”. Ér­de­mes össze­ha­son­lí­ta­ni Préd 1,2-t Róm 8,20-szal vagy 7,20-at Róm 3,10-zel! Ez a Kr. e. 3. szá­zad­ból szár­ma­zó fur­csa köny­vecs­ke azon­ban – meg­le­pő mó­don – még­is min­dig igen ke­re­sett ol­vas­mány volt. Egy pél­dá­nyát még a kum­rá­ni ira­tok kö­zött is meg­ta­lál­ták, te­hát a „pusz­tai szer­ze­te­sek­nél” is sze­re­pe volt. Ke­resz­tény kö­rök­ben in­kább há­rom, köl­tői szár­nya­lá­sú és mély ér­tel­mű rész­le­te mi­att ör­ven­d ma is nagy nép­sze­rű­ség­nek.

Préd 3,1–8 cso­dá­la­tos val­lo­más ar­ról, hogy minden­nek ren­delt ide­je van. A könyv mély hi­té­re vall, hogy pél­dá­ul az idő­re nem mond­ja azt, hogy az is hi­á­ba­va­ló len­ne. De aki a szü­le­tést és a ha­lált, az ül­te­tést és az ir­tást, a sí­rást és a ne­ve­tést, a gyászt és a tán­co­lást stb. el­fo­gad­ja az idő­ben, an­nak hin­nie kell ab­ban, aki az idő szu­ve­rén Ura is!

Meg­ra­ga­dó és el­gon­dol­kod­ta­tó a társ­ta­lan­ság nyo­mo­rá­nak és a köl­csö­nös tá­mo­ga­tás szép­sé­gé­nek a meg­raj­zo­lá­sa Préd 4,7–12-ben. Tud­juk, hogy utol­só mon­da­ta – „A hár­mas fo­nál nem sza­kad el egy­ha­mar” – ak­ko­ri, köz­is­mert köz­mon­dás volt, és a zsi­dó ma­gya­rá­zók a tó­ra, an­nak ma­gya­rá­za­ta és az ál­ta­lá­nos er­kölcs hár­mas­sá­gá­ra gon­dol­tak itt. Nem ke­vés ke­resz­tény es­kü­vőn hang­zott már el azon­ban, hogy jó, ha a há­za­su­lan­dó két fél nem csu­pán a köl­csö­nös hű­ség­re épí­ti föl kö­zös éle­tét, ha­nem az azt tar­tó­sí­tó, meg­erő­sí­tő is­te­ni hű­ség­re is. Té­ves ma­gya­rá­zat len­ne ez?

Vé­gül utol­ér­he­tet­len az, ahogy a pré­di­ká­tor a jö­vő nem­ze­dé­ke­it em­lé­kez­te­ti az öreg­kor és az el­mú­lás „nemsze­re­tem” té­má­já­ra 12,1–7-ben. Ezek­kel a hát­tér­ben biz­tat­ja őket az élet jó­ked­vű, szí­vük vá­gya sze­rin­ti él­ve­zé­sé­re. De ha csu­pán ez len­ne az egyet­len élet­cél­juk, bi­zony igen ha­mar csa­lód­ni­uk kel­le­ne. Mert min­den oda tor­kol­lik, ahon­nan jött: a por­ba. Sőt vissza is tér an­nak ke­zé­be, aki­től eredt.

Már csak ezért sem le­het az egész élet hi­á­ba­va­ló­ság. A pré­di­ká­tor még nem tud­hat­ta, amit Krisz­tus kö­ve­tői már bi­za­lom­mal vall­hat­nak: „Ha­lál, hol a te ful­lán­kod? (…) De há­la az Is­ten­nek, aki a di­a­dalt ad­ja ne­künk a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus ál­tal.” (1Kor 15,55–57) Ez ad minden­nek ér­tel­met az éle­tünk­ben. S mi ezt Jé­zus Krisz­tus Urunk fel­tá­ma­dá­sa óta hi­het­jük és hisszük is.

Gé­mes Ist­ván

::Nyomtatható változat::