Hozzászólás a cikkhez

A né­met nyel­vű or­szá­gok kul­tu­rá­lis te­le­ví­zi­ó­ja, a 3SAT nem­ré­gi­ben egy egész so­ro­zat­ban fog­lal­ko­zott a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú alatt el­hur­colt gyer­me­kek tra­gé­di­á­já­val. 1945-ben a buchen­wal­di ha­lál­tá­bor fel­sza­ba­dí­tá­sa­kor a fel­nőt­tek mel­lett ren­ge­teg gyer­me­ket ta­lál­tak na­gyon rossz egész­sé­gi ál­la­pot­ban. Sokan kö­zü­lük, akik­nek hoz­zá­tar­to­zó­juk sem ma­radt, Svájc­ban töl­töt­tek több he­tet csa­lá­dok­nál. Töb­ben ott is ma­rad­tak, to­vább­ta­nul­tak, és ma a hel­vét köz­tár­sa­ság pol­gá­rai. A „buchen­wal­di gyer­me­kek” után 1945 de­cem­be­ré­ben Svájc több tíz­ezer oszt­rák gyer­me­ket lá­tott ven­dé­gül, majd 1947-ben a nem­zet­kö­zi és a sváj­ci Vö­rös­ke­reszt ak­ci­ó­ja ke­re­té­ben ma­gyar gyer­me­kek tíz­ez­rei is Svájc­ban ven­dé­ges­ked­het­tek.

Itt kez­dő­dik az én tör­té­ne­tem. 1948-ban, hat­éves ko­rom­ban én is a Svájc­ba uta­zó gyer­me­kek kö­zött le­het­tem. 1948 feb­ru­ár­já­ban in­dul­tak el a Ke­le­ti pá­lya­ud­var­ról a vo­na­tok. Jó­ma­gam Ni­e­der­wicht­rach­ba, a he­lyi ele­mi is­ko­la igaz­ga­tó­já­hoz, a Bucher-Zbin­den csa­lád­hoz ke­rül­tem. A kis te­le­pü­lés, amely a fő­vá­ros, Bern szom­széd­sá­gá­ban fek­szik, Bern kan­ton dom­bos ré­szén te­rül el. Szo­bám ab­la­ká­ból min­den reg­gel lát­hat­tam az Ei­ger, a Mönch és a Jung­frau he­gy csú­csa­it.

A har­ma­dik hét­től óvo­dá­ba jár­tam, a ne­gye­diken pedig össze­jött a Bucher csa­lád: a há­zas­pár­nak tíz fel­nőtt gyer­me­ke volt. Min­den­ki igye­ke­zett szót vál­ta­ni ve­lem, va­la­mi­lyen for­má­ban ki­fe­jez­ni, aho­gyan mond­ták, a leg­ki­sebb test­vé­rük­kel meg­osz­ta­ni a sze­re­te­tü­ket. Fried­rich Bucher nem­csak az is­ko­la igaz­ga­tó­ja, ha­nem egy­ben a fa­lu tűz­ol­tó­pa­rancs­no­ka is volt. Min­den hó­nap­ban el­len­őriz­te a pa­raszt­gaz­da­sá­go­kat, ame­lyek óri­á­si­nak tűn­tek ne­kem ak­kor. Több hely­re el­vit­tek vo­nat­tal, il­let­ve pos­ta­au­tó­val.

Az el­ső osz­tályt rész­ben Ni­e­der­wicht­rach­ban jár­tam. Eb­ben az idő­ben lá­to­ga­tott meg Svájc­ban ott­ho­ni lel­ké­szünk, Scholz nagy­tisz­te­le­tű úr, aki elő­ször ké­pes­la­pon, majd Bu­da­pes­ten sze­mé­lye­sen szá­molt be édes­anyám­nak arról, hogy alig is­mert meg, mert leg­alább hu­szon­öt cen­tit nőt­tem, és az egész ru­ha­tá­ra­mat ki­cse­rél­ték. Össze­sen há­rom­ne­gyed évig tar­tott a sváj­ci „édes élet”. Egy szo­mo­rú dél­után el kel­lett vál­nia „Jo­sef­li”-nek a sváj­ci csa­lád­tól.

1971-ben lá­to­gat­hat­tam meg új­ra az ak­kor már nyolc­van­négy éves sváj­ci „ma­má­mat”, ő ek­kor so­kat me­sélt ezek­ről az idők­ről. A Bucher-Zbin­den csa­lád az el­ső, il­let­ve má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után össze­sen hu­szon­négy gyer­me­ket vett ma­gá­hoz rö­vi­debb-hosszabb idő­re. 1945-ben két zsi­dó szár­ma­zá­sú gyer­mek volt ná­luk; még év­ti­ze­dek után is tar­tot­ták ve­lük a kap­cso­la­tot, amely az ele­jén na­gyon ne­he­zen ala­kult, hi­szen a gyer­me­kek a buchen­wal­di ha­lál­tá­bor­ban vol­tak előt­te. Az el­ső idő­ben so­kat et­tek, sőt az ágyuk is te­le volt élel­mi­szer­rel, sok­szor csak egy hét után fe­dez­ték fel az el­du­gott, gyak­ran már meg­rom­lott élel­met a sváj­ci ne­ve­lő­szü­lők. Négy-hat hé­tig tar­tott, míg rá­jöt­tek a gye­re­kek ar­ra, hogy éle­lem min­den­nap van, és sen­ki nem ve­szi el tő­lük. Nem­csak tes­ti­leg, ha­nem lel­ki­leg is sé­rül­tek vol­tak, a ne­ve­lő­szü­lők­nek na­gyon vi­gyáz­ni­uk kel­lett ar­ra, hogy a gye­re­kek so­ha sem­mit ne pa­rancs­ként fog­ja­nak fel.

A ’71-es lá­to­ga­tá­som al­kal­má­val sváj­ci „ma­mám” gyer­me­ke­i­vel és uno­ká­i­val na­gyon jó kap­cso­la­tom ala­kult ki, s még ma is tart. 1975-ben két „test­vér­nek” is vi­szo­noz­tam a ven­dég­lá­tást Ma­gyar­or­szá­gon. 1975-ben meg­halt a sváj­ci „ma­mám”, saj­nos a te­me­té­sé­re nem en­ged­tek el. 1978-ban me­het­tünk el a ni­e­der­wicht­ra­chi te­me­tő­be egy ko­szo­rú­val.

A sváj­ci nép se­gí­tő szán­dé­ka 1956-ban, a for­ra­da­lom ide­jén is meg­mu­tat­ko­zott, kü­lö­nö­sen a for­ra­da­lom le­ve­ré­se után, hi­szen Svájc tíz­ezer ma­gyar me­ne­kül­tet fo­ga­dott be. A ma­gyar egye­te­mi hall­ga­tók­nak kü­lön kol­lé­gi­u­mo­kat ala­pí­tot­tak Sankt Gal­len­ben, Zü­rich­ben és Bá­zel­ben. Az utób­bi­ban az egye­te­mi ár­ká­dok alatt em­lék­táb­la hir­de­ti a ma­gyar egye­te­mi hall­ga­tók kö­szö­ne­tét. 2006-ban, a for­ra­da­lom öt­ve­ne­dik év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból pedig a zü­ri­chi egye­tem köz­pon­ti épü­le­té­ben lepleztek le em­lék­táb­lát az 1956-os ma­gyar egye­te­mi hall­ga­tók, kö­szö­ne­tü­ket kifejezve, amiért itt folytathatták tanulmányaikat.

Ma­ko­vicz­ky Jó­zsef

::Nyomtatható változat::