Liturgikus sarok

Hozzászólás a cikkhez

Jól ismerjük a hajdani kiírást, amely sokatmondóan talán még ma is ott „árulkodik” nem egy családi ház falán vagy kerítésén, valahol a kertkapu közelében: „Tiszta udvar, rendes ház”. Ha lenne ilyen hatósági jelzés vagy egyházunkban megrendezett verseny, akkor melyik templom kerítésén függhetne ott: „Tiszta udvar, rendes templom”? Ahogy ez családi házaknál sem az épület korától vagy a pénzügyi helyzetet tükröző állagától függ, úgy a templomnál sem pénzkérdés, hogy tiszta, rendes, netán pont ellenkezőleg: elhanyagolt, piszkos, rendetlen…

Két éve rendszeresen jelentkezik a Liturgikus sarok az Evangélikus Élet második oldalának alján. Számtalan írás akart segíteni, hogy együtt és külön-külön végiggondoljuk az istentisztelet lényegét, megtanuljunk jobban ünnepelni, vállaljuk tudatosabban az egyház hitgyakorlatát, ezzel pedig bekapcsolódjunk az évezredek óta folyó – hitünk szerint az örökkévalóságban kiteljesedő – örök istentiszteletbe. Írtunk az istentisztelet lelki hátteréről, elemeztük az egyes istentisztelet- részek összefüggéseit, megismertünk jó néhányat az istentisztelet alkotóelemei közül, de még nem gondolkodtuk együtt a tárgyi adottságokról, a külső feltételekről, a templomról magáról. Mielőtt folytatnák az istentisztelet menetét követő, az egyes részeket mélyebben megismertető sorozatot, tegyünk egy kis kitérőt e látszólag másodlagosan fontos téma felé. Söpörjünk a templomok háza táján. Mit is látunk kívül-belül? Észrevesszük-e a piszkot, a rendezetlenséget, az igénytelenséget, avagy minden a helyén van?

Tudunk-e vigyázva örülni a rendezett környezetnek, és otthonossá tudjuk-e tenni az egyébként esetleg rideg épületet? Hogyan viszonyulunk az épület külső-belső rendjéhez, mit is teszünk azért, hogy Isten háza legyen az emberkéz építette ház? Hogy megvalósuljon a Liturgikus sarokban oly sokat emlegetett „Tartalomhoz a forma” elmélet.

A kérdést persze könnyen lepergetjük magunkról, és azt mondjuk, nem mi vagyunk a címzettek. Van a gyülekezetben egyházfi, esetleg fizetett takarító néni, netán olyan asszonycsoport, amelynek tagjai beosztják egymás között a takarítási teendőket. A lelkész is azért van – sokak szerint –, hogy a jó gondnok feladatát elvégezze. Itt azonban ennél többről van szó. Arról is, hogy miként otthon a család minden tagja vigyáz a rendre – ki-ki a maga módján –, akként a gyülekezet otthonában is felelős a nagycsalád minden tagja a környezetért. Meg arról is, hogy senkinek nem esik le a korona a fejéről, ha az Isten házában (is) részt vesz a közös feladatokban. Ahol alkalomról alkalomra összejönnek – képzettségre, rangra, beosztásra való tekintet nélkül – a gyülekezet tagjai, hogy széppé tegyék a templomot, ott igen jó közösség is szokott formálódni. És aki részt vállalt az ilyen jellegű közös feladatból, az soha többé nem idegen vagy vendég a templomban. Máshogy lép be, máshogy tartózkodik ott, máshogy tér vissza.

Megmondom őszintén – a jobbítás és nem a kritizálás szándékával –, hogy az országot járva nem jók a tapasztalataim. Mindig elgondolkodom, hogy amikor egy kisváros evangélikus temploma körül méteres a gaz, amikor a zárt templomajtó kulcslyukán bepillantva dohos szagot érez az ember, amikor bizonyára hónapokkal korábban lehullott vakolatdarab ott árválkodik a fal mellett, amikor a hetekkel azelőtti esküvő virágmaradványait fújja a szél a templomkertben, amikor belépve úgy érzi az ember: itt a templomépítés óta még nem szellőztettek. A falon kívül is, belül is egy partvistávolságnyira pókháló, amit egy mozdulattal még el lehet távolítani, de már megült rajta a kosz. A portörlésről már ne is beszéljünk, meg arról se, hogy a csillárban az egy évvel korábbi látogatásomkor sem égett két égő. Az énekeskönyvek is összevissza. Egyik másik csak „részénekeskönyv”, a fele kiszakadt már. (Majd elkopik a másik fele is, akkor nem éktelenkedik ott tovább.) Júniusban még ott az ökumenikus imahét néhány lapmaradványa. Nem folytatom. Mindezt nem egy helyen láttam, hanem itt-ott-amott. De már azon sem csodálkoznék, ha egyszer együtt mutatkoznának ezek a szomorú jelek. Addig csak rémálmomban jön elő.

Egy kis odafigyelés, tudatos, a jó gazda szemével való körülnézés, megszervezett rendszeres szellőztetés, alapos porszívózás, megfelelő anyagokkal való felületkezelés, illatos felmosás, berendezések gondozása, látható karbantartása – nem elviselhetetlenül nagy feladat.

Miért olyan fontos mindez? Mert a templomunk környezete és belső rendje, tisztasága is hitvallás. Vallomás arról, hogy Kihez tartozunk, ki a Gazdánk, ki a családfő „templom-otthonunkban”. Gondoljuk csak meg: templomunk igényes környezete üzenet a településnek, a társadalomnak, az embereknek. Üzenet a létező szépről, tanúskodás a teremtő-gondviselő Istenről, a megújulni tudó közösségről, Isten igényes szeretetéről. Vonzó. Gyülekezetbe és az Istenhez vonzó. Ez pedig már misszió. A méltatlan környezet nem csak a mi szégyenünk, a templomtulajdonos gyülekezeté vagy egyházé (igénytelenségünk világcsúf látványa), hanem negatív reklám az Úristen ügyében… Nem vonzó, sőt taszító. Gondoljuk végig!

Hafenscher Károly

::Nyomtatható változat::