Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Szeptember 11-én – a tavaly New Yorkban történt események első évfordulóján két egyházmegye, Vas és Győr-Sopron lelkészei együtt tartották szokásos havi ülésüket.

Az időpontra tekintettel a nap fő kérdése a terrorizmus volt. A teológiai megközelítés után meghívott vendégként a Készenléti Rendőrség egyik illetékes vezetője szólt a kérdésről nyíltan és emberközelien, magas szakmai színvonalon és elkötelezetten. Másfél-két évtizede valószínű, hogy rendőrparancsnokok és lelkészek gyanakvóan méregették volna egymást, ha egy ilyen találkozás egyáltalán létrejött volna. Az előadás utáni kérdések során fogalmazódott meg bennem az a pár gondolat, amit most megosztok az olvasóval.

A demokratikus államrendben az állampolgár elvárja, hogy a társadalom külső békéjét és belső rendjét biztosítsák számára azok, akiket közvetve vagy közvetlenül ő is megbízott ezzel. A modern ember számára természetes, hogy a társadalmi kötelezettségek egy pontosan meghatározott részét delegálhatja. A középkori városokban még a céhek védték a városfal adott szakaszait, vagy vigyázták felváltva az éjszaka nyugalmát. Ma nyilvánvaló, hogy egy jogállamban a rendet hogyan, milyen eszközökkel kell betartatni, és ezt miként ellenőrzi a nyilvánosság. Mégis érzek egy bizonyos fajta kettős gondolkodást egyházias körökben, amely néha a képmutatás határát súrolja. Ha egy terrorista valahol önös érdekből, hatalomvágyból vagy a pénzszerzés sajátos módjaként ártatlan embereket ejt túszul – ez hazánkban hála Istennek rendkívül ritkán történt eddig –, akkor a közvélemény minden eszközt megengedhetőnek tart az ügy gyors megoldása érdekében, a túszok kiszabadításáért adott esetben még az elkövető életének kioltását sem érezzük túl nagy árnak. Ezt az együttes elvárást néhány személynek kell végrehajtania, adott esetben egynek. Az ősi törvény, a 10 parancsolatban is hangsúlyosan szereplő „Ne ölj!”, itt megsérül. Ennek a lelkiismereti terhét azonban a végrehajtón hagyják azok, akik a tett végrehajtását közvéleményként igenlik, igénylik. Ennek kettősége pedig a keresztyén ember számára nem tűnhet korrekt megoldásnak. Két lehetőségünk van, amennyiben az újkori szokás szerint nem mi magunk védjük meg értékeinket és szeretteinket, ez a kettő még közös nevezőre is hozható: vagy magunkra vesszük a lelkiismereti felelősséget és a tett elhordozásának súlyát – részben vagy egészben –, és nem csak a vasárnapi istentisztelet egyetemes könyörgésében – „Légy a veszélyes hivatásban dolgozókkal!” –, vagy a feladatmegosztás elvét követve, felajánljuk mint Magyarországi Evangélikus Egyház a szervezett lelkigondozást mindazoknak – felekezeti szűkkeblűség nélkül –, akiket a köz – azaz mi – ilyen és hasonló feladatokkal bíztunk meg. A börtönlelkigondozói szolgálattal már nyitottunk egy bizonyos irányba…

Mi a közös nevező? Aki ezt a szolgálatot felvállalja, és tényleg végzi mint lelkigondozó, az csak a közösség megtartó és támogató erejéből kaphat ehhez erőt, bölcsességet és kitartást.

Így legyen!

Lackner Pál

::Nyomtatható változat::