A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A címben kiemelt mondat (Mt 17,3) valóban megtapasztalt élménnyé vált 33 nagykanizsai gyülekezeti tag számára augusztus 11–18. között a finnországi Salóban.

Jouko Pukari, a salo-uskelai gyülekezet igazgató lelkésze egyik reggeli áhítatának alapigéjével (Mt 17,1–8) szánkba adta a szavakat: „Uram, jó nekünk itt lennünk.” A hétköznapok között egy ilyen találkozás, ez az egyhetes együttlét – finnek és magyarok számára egyaránt – ünnep volt. Olyan alkalom, amire hazatérés után is emlékezhetünk, amiből töltekezhetünk, amiből másoknak is adhatunk.

Hogy mivel is gazdagodtunk azon a héten? Legfőképpen azzal, hogy alaposabban megismerhettük a finnországi testvérgyülekezetet, különösen a Salóban végzett diakónia munkát. Ellátogattunk például egy Salotto nevű kávézóba, amit a gyülekezet tart fenn, olykor önkéntes segítőkkel. A név – Salotto – olasz szó, nappalit jelent. A kávézó olyan találkozási pont kíván lenni, ahol magányos, beteg, esetleg szenvedélybeteg emberek egy kávé mellett megpihenhetnek, beszélgethetnek, tanácsokat kaphatnak.

A kávézóban Heidi Matinlassi diakonissza várt bennünket, aki részletesen mesélt a Salottó-ról, saját és segítőtársainak munkájáról, a beteg, nehéz sorsú emberekről, a problémák megoldási lehetőségeiről. Sajnos Finnországban is egyre több a szenvedélybeteg, kábítószeres fiatal. Az ő megmentésükre és támogatásukra született meg az a program, amit két fiatal diakonissza tart kézben. Ebben különösen nagy hangsúly kerül a megelőzésre, a széles körű tájékoztatásra, egy új életforma együttes kialakítására, a betegek és családtagok lelkigondozására, valamint az anyagi (étkezési, szállás-, számlafizetési nehézségek) támogatására.

A salói templommal szemben áll az öt gyülekezeti ház egyike. Itt megtekintettük azokat az irodákat, ahol a tanácsadás és a lelkigondozás folyik. A földszinten van az a szoba is, ahol tartós élelmiszereket tárolnak. Innen kapják meg a rászorulók az élelmiszercsomagokat vagy az ételjegyeket. Szenvedélybetegeknek pénzt nem osztanak, nehogy azt étel helyett kábítószerre vagy alkoholra költsék.

A diakóniai munka mellett bepillantást nyerhettünk a gyülekezeti óvoda és napközi otthon munkájába, és megnézhettük a lány és fiú cserkészcsapat szobáját, a gyülekezeti ház dísztermét valamint kápolnáját is.

A salo-uskelai gyülekezet templomait is sikerült végigjárni a hét folyamán. A legrégebbivel kezdtük, amiből már csak egy harangláb áll a régi temető mellett. Ez a templom 1825 szentestéjén földmozgások következtében belecsúszott az Uskela-folyóba, így azt egy biztonságosabb helyen újjá kellett építeni. Az új uskelai templom egy magas domb tetejére került, így viszont az idősek és mozgássérültek számára vált szinte elérhetetlenné a vasárnapi istentisztelet. A problémát kétféle módon oldották meg. Egyrészt vasárnaponként a rádió egyenes adásban közvetíti az istentiszteletet, másrészt a városközpontban – sík terepen – álló egykori imaházat templommá építették át (salói templom). Érdekes volt az az épület, ami kívülről inkább pajtának tűnt, mint templomnak. Ez a naarilai tábor- és konferenciaközpont mellett álló ún. csónaktemplom arról a rozoga ladikról kapta a nevét, ami a közeli tóból került elő, és végül a „templompadok” mögött kapott helyet. A konfirmandus- és egyéb gyülekezeti táborokban a fiatalok minden napot ebben a templomban kezdenek és zárnak. Ezeken az alkalmakon igeszolgálattal, énekléssel, imádsággal maguk is aktív tagjaivá válnak a tábor élő gyülekezetének. A pajta melletti kőrengetegből a megfelelő követ kiválasztva azt az oltár, szimbolikusan Krisztus lábai elé helyezik, így gyakorolnak bűnbánatot és szabadulnak meg terheiktől.

Ennek a templomnak a közelében van egy erdei cserkészszállás. Itt látott vendégül bennünket Raimo Järveläinen, az ifjúsági és cserkészmunkáért felelős gyülekezeti munkatárs. Röviden mesélt a finn cserkészmozgalomról, annak szervezeti felépítéséről, a táborok menetéről, a különböző rangjelzésekről. Hogy a cserkészéletet megtapasztaljuk a gyakorlatban is, a rögtönzött tábortűznél magunknak kellett megsütnünk a palacsintánkat. A kávé is szabad tűzön készült, a friss víz pedig a szállás melletti kútból került az asztalunkra. Élveztük a szép, napsütéses időt, annál is inkább, mert a finnek napjában többször is hangsúlyozták, hogy augusztusban ilyenkor már hűvös szokott lenni. A délelőtti „cserkészóra” után a Veteránszövetség találkozóján vettünk részt. Az ünnepélyes zászlófelvonás után a szövetség titkára kedves szavakkal köszöntött bennünket, és megemlékezett a – téli háború (1939–1940) elszánt magyar önkénteseiről. A gyülekezeti alkalmakon kívül láttunk néhány turisztikai nevezetessséget is. Így jutottunk el egy Salo közeli „mesevárba”, egy tehetséges finn férfi által épített házba, művész- galériába, az ún. Hiidenlinná-ba. Különös és egyedülálló fafaragásokkal, bútorokkal berendezett otthon ez. Az alagsori kávézóban állították ki a világ legnagyobb, fából készült lapp csajkáját, ami a rajta levő üveglappal ötletes tálalóasztalként funkcionál. Rekordnak számít továbbá az 5 méteres tőr, valamint a házigazda által elejtett vadászzsákmányokból készített rókaprém faliszőnyeg is. Reino, a művész maga faragta ki lánya keresztelői kútját és érettségi képét is.

Ellátogattunk a salói Szépművészeti Múzeumba, a Veturitalliba (a finn név mozdonyszínt jelent), amelynek 100 éves múzeumépületét egykor valóban mozdonyszínnek hasz- nálták.

A salói könyvtárban a könyvtár főmunkatársa vezetett végig bennünket a világos, tágas könyvtárépületben. Beszélt a finn és a salói könyvtárrendszerről, arról, hogy a statisztikák szerint a finnek a világ élvonalában járnak könyvtárlátogatás, olvasás és olvasásértés terén. A zenei részlegnél találtunk Bartókot, a turizmusnál Magyarország-könyvet, a nyelveknél magyar nyelvi tankönyveket. Itt tudtuk meg azt is, hogy szeptembertől a Finn–Magyar Társaság szervezésében újraindul a magyar nyelvi oktatás Salóban.

A Finn–Magyar Társaság volt a házigazdája annak a kellemes estnek is, amit a Teijo természetvédelmi területen tölthettünk el. Túráztunk az erdőben, sült virslit ettünk, sokat énekeltünk, és beszélgettünk finn barátainkkal.

Mindenki számára új kirándulási célpont volt Hanko, Finnország legdélebbi városa. A Hanko felé vezető főútvonalról igazi lövészárkok és bunkerek között szűk ösvény mentén jutottunk el a hankói Frontmúzeum épületéhez, amelynek kiállításai arról tanúskodnak, hogy ez a város egykor stratégiailag fontos orosz célpont és kegyetlen frontharcok színhelye volt.

Az együtt töltött hét egy finn–magyar istentisztelettel zárult, ahol Deme Dávid, a nagykanizsai gyülekezet lelkésze végezte az igehirdetés szolgálatát. A határok és nyelv nélküli testvériséget a Krisztus testének és vérének közösségben élhettük át, amikor négy lelkész, Jouko Pukari, Smidéliuszné Drobina Erzsébet, Anna-Kaisa Hautala és Deme Dávid osztotta az úrvacsorát.

A valóban élénk testvérgyülekezeti kapcsolatot erősítheti az a 10 nagykanizsai fiatal, aki a 2003-as finnországi nagytáborra kapott meghívást, valamint a 2004-re tervezett salói kóruslátogatás Nagykanizsán.

Hiszem, hogy nagykanizsai útitársaimmal együtt boldogan mondhatjuk: „Urunk, jó volt nekünk ott lennünk.”

Balogh Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::