Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

„Hiszen az én kezem vetette meg a föld alapját, az én jobbom feszítette ki az eget. Ha szólítom őket, mind előállnak.” Ézs 48,13 (Jn 1,1.3; Ef 6,10–17; Zsolt 38) A fizikai és biológiai világ, minden egyes teremtmény Isten alkotása. Csak amíg egy földi „alkotó” sokszor nem tudja nyomon követni, hogy mi lesz a sorsa művének, az általa készített tárgy vagy művészeti alkotás nem semmisül-e meg – addig Isten gondoskodó szemmel őrzi mindazt, akit/amit létrehívott. Eget, földet, élőlényeket. Ám a legdrágább te vagy neki, és szeretetének nagyságát Jézus Krisztusban tapasztalhatjuk meg. Értékes és drága lennék én? – kérdezhetjük. Igen, Isten szemében, mert az Ő keze alkotott, és Fiát adta oda értünk.

„A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog.” Ézs 9,1 (1Pt 2,9; Róm 12,17–21; Jel 4,1–11) Akármilyen szép arcát, napos oldalát mutatja is felénk az élet, az igazság az, hogy Krisztus nélkül „sötétségben járó nép” vagyunk. Mi magunk nem tudunk világosságot gyújtani, és nincs hatalmunkban, hogy elhajtsuk fejünk felől a halál árnyékát. Ma még sokan nem ismerik el ennek az igének az igazságát, tagadják, hogy szükségük lenne megváltásra. Tagadták akkor is, amikor mai szemmel nézve hihetetlen intenzitással élt a Messiás-várás – és testben meg is jelent, népe között járt Krisztus. Látták és hallották az Isten Fiát testben, és végül „feszítsd meg”-et kiáltottak rá. Jézus testi szemeket éppúgy megnyitott, mint ahogy eloszlatta a lelki sötétséget a szívekben, fejekben – de még szűk tanítványi köre is sokszor félreértette. Ekkora a bennünk lakozó sötétség. Ekkora a bűnünk. Ennyire nagy szükségünk van Rá, a mi Világosságunkra.

„Ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni. De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” Józs 24,15 (Jn 12,26; 1Sám 26,5–24; Jel 5,1–5) Milyen hűségesek is tudunk lenni magunk választotta bálványainkhoz, egy emberi élet alatt milyen sokféle „urat” vagyunk hajlandók önként kiszolgálni! És milyen keményen ellenállunk az Istennek – noha tudjuk, hogy visszafordíthatatlan következményekkel jár, ha egy életen át elutasítjuk közeledését. (Mert téved, aki azt hiszi, hogy nem szolgál valakit/valamit egész életével. Legfeljebb nincs tudatában annak, hogy szolga lett.) Ami „tetszik”, azt vakon követjük, mert sikerrel kecseget, mert népszerű, mert „előnyös üzlet”. Józsué jól fogalmaz: sokaknak „nem tetszik” az a gondolat, hogy az Urat kellene szolgálniuk... Ez ma sincs másképp. Krisztus követése túlmutat az ünnepélyes nyilatkozattételeken: igazi próbája a hétköznapokban rejlik.

„Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” Ef 4,29 (Zsolt 71,8; Péld 29,18–25; Jel 5,6–14) Már a Tízparancsolat is arra figyelmeztet: ha Isten nevét hiába vesszük szájunkra, hazudunk, igaztalanul beszélünk, akkor bűnt követünk el. Azt hiszem, a rossz, csúnya, bomlasztó beszéd tekintetében jócskán van miért bűntudatot éreznünk. Lehet ugyan azon viccelődni, hogy ki tud folyékonyabban, cifrábban káromkodni – de Isten és Pál apostol szerint nem vicc, hanem nagyon is komoly dolog, hogy mit mondunk, milyen indulattal, milyen szándékkal. Egy nap el kell majd számolnunk vele. Hogyan beszélt Jézus? Sértő, durva, megalázó szó soha nem hagyta el az ajkát. Tisztelte annyira Atyját, és szerette az embereket, akik közé jött, hogy „áldást hozón” beszélt hozzájuk. Mi miért tudunk olyan nehezen uralkodni a nyelvünkön?

„Ezt mondja az Úr: Örömmel teszek jót velük.” Jer 32,36.41 (Jn 3,16; Ézs 32,1–8; Jel 6,1–8) Teljes bizalommal lehetünk Isten iránt minden dolgunkban. A teremtés és a megváltás által az Övéi vagyunk, és van hatalma arra, hogy úgy bánjon velünk, ahogy neki tetszik. Mégis Isten „örömmel tesz jót”, megtart, és gondoskodik rólunk. Örömmel fut a megtérő bűnös, a tékozló fiú elé, örömmel megy utána, és öleli magához a Jó Pásztor elkóborolt bárányát. Jézus szelídsége, jósága, a belőle kiáradó isteni szeretet, a megváltás a legeslegnagyobb „jó”, amit Isten tesz velünk. Ne közönnyel vegyük ezt, mint akiknek jár. Hálával és alázattal köszönjük meg Istennek.

„Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek? Mutassa meg a magatartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz!” Jak 3,13 (Péld 3,7; Lk 22,49–53; Jel 6,9–17) A média által visszatükrözött jelenkori társadalmunk nem éppen bölcs szelídségéről híres. De nem is túl népszerű az, aki elhallgat akkor, amikor jól oda lehet vágni, vagy leengedi a karját, amikor vissza lehet ütni. Mennyivel nehezebb emberségesen, megbocsátóan, szelíden felülemelkedni az indulatokon, mint szabadon engedni azokat! Egy életút távlatában ez önerőből – óriási, emberfeletti vállalkozás. Jézus tudja, hogy mi lakik az emberben: ezért nem akar veszni hagyni, Ura akar lenni életünknek, vezetni akar döntésről döntésre, bukásból, bűnből fölemelve.

„Gondol ránk az Úr, meg fog áldani.” Zsolt 115,12a (Zsid 6,7; 2Tim 2,1–5; Jel 7,1–8) Az az Isten gondolata, hogy velünk legyen mindennap. Nem úgy gondol ránk, mint egy tengerentúli, jó nagybácsi, aki évente küld egy képeslapot, meg karácsonykor egy csomagot, de egyébként távoli, elérhetetlen. Isten közénk jött, nemcsak üzent a távolból, hanem Krisztusban meghalt és feltámadt értünk, hogy olyan ajándékot adjon, amelyet senki ember meg nem szerezhetne magának: a bűnbocsánatot, az örök életet. Isten gondolata tett, szó, élet, igazság.

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::