Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Békesség néktek! – feltámadott Urunk szavával köszöntelek titeket, mint egykor tanítványai gyülekezetét üdvözölte Jézus… A reformáció titka: Jézus Krisztus újra középen áll. Zárt ajtók ellenére is megáll tanítványai körében, félénk, remegő tanítványok gyülekezetében. A protestantizmus sajátja: a közép foglalt. Senki, semmi sem kerülhet Istenünk helyébe. Addig protestantizmus a protestantizmus, amíg Ő van közöttünk a középen, ahogyan textusunk mondja: „közöttünk lakozik az Úr”.

Ezért most nem reformációi eseménytörténetet kínálok, hanem két textusunk evangéliumát hirdetem. Az élő Isten az igazi kapcsolatunk 1517-tel, 1530-cal és a többi egyháztörténeti dátummal. Ő a titka reformációi hitünknek. Ő a mentsvárunk, Ő a hadnagyunk, élő Istenünk Ő.

Mentsvárunk Ő. Evangélikusok ismert köszöntése Magyarországon: „Erős vár a mi Istenünk.” Zsoltárunk lutheri parafrázisa nyomán valljuk: erős várunk Ő. Jó ez a hitvallás, de nem elég. Isten több mint erős vár, de azért ez a kifejezés is újra értékelhető. Oltalmunk, reménységünk, alkalmas segítségünk – ilyen fordítási lehetőségeket olvashatunk. Hozzá menekül- hetünk minden időben: természeti vagy történeti katasztrófák idején is.

Jelkép számunkra az erdélyi szász evangélikus vártemplomok sora. Asylum, menedékhely volt az oltártér az Ószövetség idején is, az északi skandináv országokban szinte a mai napig. Madagaszkárt is említhetem: evangélikus egyházunk megmentett ikrek árvaházát hozta létre Antananarivóban, ahol halálra ítélt kis gyermekeket gyűjtött össze. A menedékhely felirata: Isten mindig nagyobb…

2001-ben a terror és válaszadás világában, félelmek közt gyötrődve újra esedékes ez a bizonyságtétel: erős vár a mi Istenünk. Fontos, hogy ez a vár életünk közepén legyen.

Hadnagyunk Ő. Struggle for life…, az élet küzdelem – ismerjük a laposnak tűnő, de valóságtartalmú közhelyet. Politikai csatározás, egyházpolitikai küzdelmek idején felfigyelhetünk a zsoltárosra. Szenczi Molnár Albert Psalterium Ungaricumjában, a 46. zsoltár feldolgozásában ízes magyar nyelven ezt is olvassuk: „Isten Sebaoth hadnagy, a seregek Ura. Hadnagy a csata Ura. Csillagok seregének, népek seregének, katonák seregének hadnagya, akinek hatalma van eltörni az ívet, elrontani a kopját. A küzdelem lármájában kiáltja: legyen már csönd! Értsétek meg, én vagyok az Úr, én vagyok az Isten.”

És megcsöndesedhet a Föld, csillapodhatnak a tenger hullámai abban az időben, amikor a hívek éneklik: „hullámok, ha rémítenek…” Hadnagy Ő, aki hadiszekereket is elégethet, minden háborúság fölött Úr. Ezért szűnjetek meg jajgatni, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten. Vagyok, aki Vagyok, vagyok, aki itt Vagyok.

Túrmezei Erzsébet egy műfordítása ismerős: Furulyaszó a fenevad torkában. Ez jellemző Isten népére, veszélyek között is tud gyermeki módon énekelni, hiszen harcaink hadnagya Ő… „Ha a fenevad torkában ülnék is! Nem ülünk-e benne naponta? Nincs-e kitárva a Sátán, a Halál torka, a Pokol torka? Mégis furulyázni vidáman, mert a mennyben Atyánk van… Megfogózni hatalmas Krisztusunkban és furulyázni, és nem félni.”

Élő Istenünk Ő. Tamás, a rokonszenvesen tépelődő, kételkedő és tapasztalatra vágyó tanítvány felolvasott szakaszunk szerint már vall: „én Uram és én Istenem”. Már nem magyaráz, már nem kérdez, már imádja Urát. Megszületett benne a hit, amint János evangéliuma egészének ars poeticája ez: „ezek azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és ebben a hitben életetek legyen”. A sokat szenvedett Jób titka is ez; már nem hallgat nyomorult vigasztaló barátokra, már szájára teszi ujját, és hallgat Ura előtt. Teológusoknak modell lehet, a térden álló teológia illusztrációja. Melanchthon írta: „a Szentháromság titkát nem magyarázni, hanem imádni kell”. Kálvin, az Institutio szerzője otthonában reggel és este térden állva adott hálát, könyörgött, és dicsőítette Istent, mint egykor Dániel, aki napjában háromszor borult le, és Jeruzsálem felé tárt ablakban imádta atyái Istenét.

A reformáció igazi titka is ez. Nem új tanítás született Istenről – de Deo –, hanem az élő Isten előtt borultak le őseink. A reformáció alapjában véve nemcsak tanítás kérdése, hanem az élő Istenbe vetett élő hit megtapasztalása. Isten nem a deisták istensége, aki távol tartja magát teremtett világától, hanem az élő, cselekvő Isten, a Deus in actu... Luther ismert pecsétgyűrűjén, a Luther-rózsában döntő a gyakran elhagyott felirat: vivit. Él az Úr!

És az élő Isten, az én Istenem, a mi Istenünk, a mi Atyánk. Isten nem személytelen, hanem személyes Istenünk. (A pro me – pro nobis elem elengedhetetlen a reformáció megértéséhez.)

Mivel Isten élő Isten, a jelenben is munkálkodik, és a jövőben is számíthatunk rá. Ezért a reformáció ünneplése nem csupán tradíció kérdése, hanem jövőnkkel számoló vízió is. Az élő Istennel számolhatunk a 21. században is…

Sőt! Az élő Isten nem csupán a választott nép, de a pogányok Ura is, akár tudnak róla, akár nem. Globális, univerzális Isten Ő.

Sokfajta kulturális érték őrzője, ápolója és továbbadója a protestantizmus, de hatásos erő csak úgy lehet, ha a közepet nem téveszti el. Lehet a reformációt társadalmilag, lélektanilag, politikailag, etnikailag, szellemtörténetileg értelmezni, de nekünk tudni kell a „centrumról”.

1. október 31-én Augsburgban jelen voltam én is a Közös Nyilatkozat aláírásakor. Egy ott elhangzott interjúban – római katolikus kérdésre –, hogy vajon nem egyszerűsíti-e le túlságosan a kereszténység mondanivalóját a protestantizmus, egy evangélikus teológus válasza ez volt: mi, protestánsok a Középpontra koncentrálunk. Így hiszem én is. A Középpontot nem feledhetjük.

Megnéztem az eredeti Károli-biblia-fordítás hasonmását. Szokástól eltérően a Jelenések könyve befejezése után az öreg református bibliafordító zárómondata így hangzik: „Jézus Krisztusnak legyen mindenkor dicsőség, Uram Jézus, jövel hamar, és Te, Uram, meddig késel?” Vagyis a derék fordító egész munkája végén Krisztus-könyvnek tartja a Szentírást. Fordítása közben ott állt középen Krisztus… *Debrecen, 2001

id. Hafenscher Károly

::Nyomtatható változat::