Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Polgár Rózsa

A napfényes lakás csendjét időről időre megzavarja a telefoncsörgés. Hívás érkezik Ráckevéről, Hévízről, Budapestről, s persze a sajtó is érdeklődik. Nagy az izgalom, a készülődés: április 5-én szentelik fel a hévízi evangélikus-református közös templom oltárképét, a Munkácsy- és Kossuth-díjas textilművésznő, Polgár Rózsa legújabb alkotását. (Az eseményről – hasonló címmel – lapunk is közöl tudósítást.) Az örömteli készülődés közben készült tehát az alábbi interjúnk a művésznővel, melyben az alkotólét izgalmairól, kínnal terhes boldogságáról, a magyarságról, hitről, talentumokról beszélgettünk.

– Első ránézésre felismerhető a Himnusz című kárpit kereszt-fény-árnyék motívuma a Pál apostol ihlette hévízi oltárképben. Művésznő, mi a története a Szeretet-himnusznak, hogyan született az alkotás?

– Az előzményekhez tartozik, hogy 2000-ben Balatonfüredről kaptam az első oltárképmegbízásomat. A gyülekezet vezetősége és az új templom építésze kért fel erre a munkára. A tervek válogatásakor a gyülekezet választott tagjaival szép, emberi, bibliaközösségi kapcsolatom alakult ki. Ez sokat segített munkámban is. Talán ennek következménye lett a hévízi evangélikus-református templom oltárképének elkészítésére szóló felkérés is. Ez a templom Kós Károly építész tanítványa, Szeghalmy Bálint tervei alapján épült. Belső tere fafaragásokkal díszített, a népi motívumok a padokon, az oltártérben egyaránt meghatározó erejűek. Nekem is alkalmazkodnom kellett ehhez a belső térhez. A tervek között válogatva a gyülekezetnek végül is az tetszett, ahol a kereszt osztásában emberek mennek a fény felé. Ennyiben valóban emlékeztet a Himnusz című munkámra.

– A szeretet oltárképkárpiton való ábrázolása bizonyosan nagy kihívás volt. Materiálisan megjeleníteni azt, amit egy életen át tanulunk... Melyik ponton „fogta meg” az apostoli himnuszt?

– Az oltárkép háromrészes, triptichon formájú. Két szárnyára a Szeretet-himnuszból, Pál apostol Korinthusba írott első leveléből választottunk idézetet, amely Jézus legfontosabb üzenetét közvetíti. Azt tapasztalom, bármerre is járok – tehát nemcsak a gyülekezetekben –, hogy a szeretetnek olyan mérhetetlen hiányát érzékeljük, mint talán még soha. A 20. század viharaiban meggyötört emberek durván bánnak egymással, s bár éhezik a minőségibb életet, nincs hozzá kapaszkodópontjuk. Néha elhiszik a médiának, hogy csak az anyagi javak segítenek. A kereszténységnek megnőtt a felelőssége, nekünk kell segíteni. Pál apostol beszél a legfőbb szeretetről, Krisztus áldozatáról, de segít megértenünk, mit takar a szeretet fogalma. Lebontja, részletezi, hogy milyen – és milyen nem – a szeretet: például „türelmes”, „nem irigykedik” stb. A gyülekezet is, és én is azt szerettük volna, ha a templomban ülők, betévedők egyfajta útmutatást kaphatnának, vagy talán a teljes alkotás is felkeltené az érdeklődésüket, esetleg továbbgondolnák üzenetét.

Az oltár középső részén fény felé közeledő embereket látunk. Isten fényt nyújt a szemnek, hogy ne botorkáljunk a sötétben, lépéseink ne inogjanak az úton. Engem is izgat a kérdés: vajon most, amikor egyházunknak sok lehetősége van, amikor nyitottak a templomok, épülnek az iskolák, tud-e olyan embereket, helyzeteket, szellemiséget teremteni, hogy általuk a betévedő ember útmutatást kaphasson?

A kérdéseket folytatva: tudunk-e erőt venni először a magunk hibáin, hogy cselekedeteink hitelessé tegyék tanításunkat? Gondolunk-e arra, hogy emberi különbözőségünk csak gazdagít, és nem ok arra, hogy elválasszon egymástól? Életünk rövidre szabott éveiben félre tudjuk-e tenni kicsinyes vitáinkat, halljuk-e az intő szót: szeresd Istenedet és felebarátodat, mint magadat? Észreveszszük-e, ha magatartásunk hasonlít a farizeuséra? Természetesen mindezek ellenére sok pozitív példa is van a gyülekezetekben.

– Másként készül-e egy oltárkép, mint a többi alkotás? Hogyan írható le ebben az esetben az alkotás lelki folyamata, illetve az ihletett pillanat?

– Az alkotás – a művészi alkotás is – a Teremtő ajándéka. Lelki folyamata leírhatatlan! A képzőművészet lelki, szellemi, fizikai eszköztára összeadódik, néha könnyen, máskor szenvedések árán. Tervezés előzi meg a szövést. A kézzel szőtt kárpit – más szóval gobelinnek nevezett technika – ősi műfaj, amely fejlődése során az ókorból ránk maradt. A kopt keresztény szövések után a gótikában érte el csúcsát, és divatja a középkortól kastélyok, belső terek, templomok hideg falainak díszítésére, melegítésére szolgált. Rendkívül munkaigényes volta ellenére korunkban újabb reneszánszát éli.

Az oltárkép tervezése nagy kihívás, megvalósításához nagyobb erőfeszítésre van szükség. Ki mire kapott talentumot, feladatát ahhoz szabja a legfőbb Alkotó. Ő segített nekem is képet formálni, Ő vezeti a művész kezét! Ahogyan ad esőt és napsütést, az alkotóerő is Tőle származik. Ha eredményesen látjuk el feladatunkat, az nem saját sikerünk, hanem kötelességünk.

– Mennyi ideig készül „átlagosan” egy kárpit?

– Hosszú időt igényel. Napi hat óránál többet csak ritka esetben lehet szőni, mivel a szemet és a hátat nagyon igénybe veszi. A Hévízre készült kárpit közel egyéves munka volt, és akkor még nem beszéltem az előkészületekről, a méretes nagy tervekről, végül a kikészítés, a kész szövés feldolgozásáról, keretbe helyezéséről, amit csak a tervező végezhet el.

– Mikor ismerte fel, hogy a gobelinművészetben tudja kifejezni önmagát?

– 1967-ben végeztem az Iparművészeti Főiskola gobelin szakán. Eleinte azonban színházi jelmezeket készítettem, selyemfestéssel foglalkoztam leginkább. A szövésből nem lehetett megélni. 1979 óta szövök újra, akkor tértem vissza eredeti műfajomhoz. Az 1980-ban rendezett Magyar Textilbiennálén Szombathelyen a „±Gobelin” címen meghirdetett kiállításon vettem részt először a „Katonatakaró 1945-ből” című munkámmal, amit a biennálé díjával jutalmaztak. Munkáimra jellemző, hogy a textiltárgyakat kiemeltem a környezetükből, mondanivalójuk érdekében elhagytam a hátteret. Műveim rólunk szólnak, magyarokról. Többségüket múzeumi gyűjtemények őrzik, de a németországi Kasselben és Frankfurtban is található két szakrális témájú munkám.

– A hazaszeretet, a magyarság szeretete szintén visszatérő motívum munkáiban. Hadd emeljem ki a számomra leggyönyörűbbet, a virágborítékba bújtatott levélkét, melyen egy Petőfi-idézet és a költő aláírása olvasható.

– A virágboríték levéllel pályázatra készült, Petőfi költészetére emlékezve. Fontosak a gyökereim, így is neveltek, a múlt tisztelete a jelen építéséhez elengedhetetlen. Gyakran vettem és veszek részt ma is nemzetközi kiállításokon. Azt tapasztalom; a látogatók és művésztársak arra kíváncsiak, milyenek vagyunk mi, magyarok, mit gondolunk másként, mint ők. A hazai művészek értik az emberiség feszítő gondjait, örömeit, de saját gyökereik táplálják műveiket.

– Az EU-csatlakozás kapcsán napjainkban annyit hallunk arról, hogy nemzeti értékeinket „be kell vinnünk” a közösségbe... Ebben viszont a művészek, alkotásaik révén is, kiemelt szerepet kapnak!

– Nem félek, hogy feladjuk identitásunkat. Ha csak Bartók Bélára vagy Wass Albertre gondolunk, gyökereik táplálták őket is. Igaz, más helyzetben van a menekülő, és más helyzetet teremt az, amikor a lehetőségek bővülnek körülöttünk. Azt gondolom, mindig lesznek értéket őrző egyéniségek, akik figyelmeztetnek, ha eltévedünk.

– Szabó Magda írónő írja egy Önhöz címzett kedves levélben, hogy „Isten előtti megmérettetés”, amikor a művész szembesül a saját alkotásával. Milyen érzés ez, öröm, elégedettség, büszkeség vagy hiányérzet, fájdalom?

– Izgalom! Amíg a festő állandóan alakíthatja a képét, aki sző, az nem teheti ezt meg. A műnek már készen kell lennie a fejében, majd a terveken, mert szövés közben csak kis részletet lát.

A kiállítás bemutatkozás, hozzátartozik a munkánkhoz. Azért nehéz mégis, mert a művész legbelsőbb gondolatait, érzéseit teríti ki, s magát a jelenlévők előtt kitárja, védtelenné teszi. Gyakran legszívesebben egy fal mögé bújnék, ahonnan azért látom a visszajelzést, a közönség véleményét, reagálását, mert az igen fontos minden alkotó számára.

– A nőiesség, az anyaság motívuma is kiemelt jelentőséget kap a műveiben.

– Ebben is van szakralitás. A női nem szép feladatot kapott, hogy új életet adhasson. Ezt gyönyörűnek találom. Ajándéknak, hogy nőnek születtem, mert ez nemcsak gond, de életet gazdagító ajándék is. Az Anyaság című munkámban a kitárt kar a várakozást, befogadást jelképezi, de benne van a megfeszítettség is. Az anyai ruhán még helyenként együtt lévő babaruha elperdülni készül, el is repül igen hamar, hogy önálló életet kezdjen.

– 1999-ben a művésznő megkapta a legmagasabb állami elismerést is: a Kossuth-díjat. Utoljára Ferenczy Noémi kapta meg a kárpitművészetben...

– Nagyon megtisztelőnek éreztem, váratlanul ért. Az én mesterségemben ötven éve nem adtak ki Kossuth-díjat. Természetesen nagyon örültem.

– Jelenleg min dolgozik?

– Még két kiállítást vállaltam ebben az évben, az egyik a sárvári várban, a másik Győrben lesz. Közben tervezek, rajzolok. Kis munkákat készítettem mostanában, ún. variációkat, és a 10 éves jubileumát ünneplő Iparművészeti Folyóirat felkérésére írnom kell egy áttekintést a kárpitművészet elmúlt 10 esztendejéről – nagy kihívás ez is. Hiszen néha nehezebb megfogalmazni verbálisan azt, amivel foglalkozunk.

– Van-e kedvenc alkotása, vagy mindig a legújabb a „legkedvesebb gyermek”?

– A hévízi oltárkép nagyon kedves most. A régi munkáimból fontos és erős daraboknak érzem a Katonatakarót és az Anyaságot. Általános emberi küzdelmeket, élményeket foglal magába mindkettő, s eddig bárhol voltam a világon, mindenütt megértették. A tárgyak makacs túléléséről szól az Esernyő című kárpit, a rajta megörökített darab édesapámé volt. A tárgyak megmaradnak, az emberek sajnos elmennek, s ha ránézünk egy tárgyra, eszünkbe jut róla valaki, aki hordta, aki nagyon kedves volt nekünk. Korán elveszített édesapám emlékére készült ez a munkám, s ezért különösen is kedves számomra. * Végezetül bebocsátást nyertem a hangulatos tetőtéri műterembe is, a színes fonalak, fonott kosarak, szövőszékek, vonalzók, hengerre feltekert vázlatok birodalmába, ahol néhány kulisszatitokba is beavatott a művésznő. Ezeket azonban nem adom tovább. Hiszen a titkok – főleg egy alkotóművész titkai – szigorúan megőrzendőek...

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::