Evangélikusok

Rózsa Sándor cellájában is ült

Hozzászólás a cikkhez

Egy névnapi sörözéssel indult Kiss Béla kolozsvári evangélikus lelkész és hét társa éveken át tartó, embert és hitet próbáló kálváriája. A jó hangulatú ünneplés ugyanis később okot szolgáltatott arra, hogy a társaság tagjait többéves börtönbüntetésre és kényszermun- kára ítéljék. Kiss Béla és társai hat hosszú év elteltével – betegen, legyengülve – amnesztiával szabadultak.

– 1956. április 23-a Béla napja volt. Teológusként több társammal együtt elmentünk egy közeli sörözőbe, hogy névnapomat megünnepeljük – kezdte történetét Kiss Béla, akivel kolozsvári otthonában beszélgettünk. – A sörözőbe hamarosan egy másik (mint később kiderült: debreceni egyetemistákból álló) csoport érkezett. Mi meghívtuk őket az asztalunkhoz, és összebarátkoztunk velük. Záróra után még felmentünk a közeli lakásba, és tovább névnapoztunk. Beszélgettünk, és néhány irredenta nótát is elénekeltünk. Nos, később ezt az eseményt fordították többek között vádként ellenünk. A kálváriánk igazi oka azonban az volt, hogy egy alkalommal kolozsvári teológiánk két tanára becsmérlően szólt az 1956-os magyarországi forradalomról, mi pedig efölötti felháborodásunkban írtunk egy tiltakozó memorandumot, amit eljuttattunk Argay György akkori püspökhöz. A püspök úr jóindulatúan figyelmeztetett bennünket, hogy vigyázzunk, mert ebből még bajunk is származhat. Írásunkat mindenesetre jól elzárta a hivatal páncélszekrényébe. Valószínű, hogy ezután behívatta hivatalába a két tanárt, és szólhatott a memorandumról. A későbbi tárgyalásunk során hivatkoztak erre a tiltakozó iratra is, de pontosan nem tudták idézni a leírtakat. Lényeg az, hogy a két teológiai professzor feljelentett bennünket, innentől fogva pedig az események már megállíthatatlanul peregtek.

A nyomozás során egyenként hívtak be bennünket a rendőrségre, de azt nem tudhattuk, hogy pontosan miért. Én úgy tudtam, hogy azért, mert nincs rendben a személyi igazolványom. Jelenlegi püspökünk, Mózes Árpád – aki akkor még püspöki titkár volt – mondta meg az igazi okot. Ekkor aggódni kezdtem. A rendőrségen románul kérdezgettek, és bár értettem, mégis tolmácsot kértem, hogy amíg ő lefordítja a kérdéseket, addig is legyen időm a válaszon gondolkodni. A kihallgatás végén aláírattak velünk egy nyilatkozatot, hogy senkinek sem beszélünk a történtekről.

1. végén egyik teológushallgató társam, Gödri Oláh János eltűnt. Elment reggelizni, és nem tért vissza. Nekünk kezdetben fogalmunk sem volt arról, hogy hová tűnhetett. Ám az egyik professzorunk mondta: „Nem kell keresni, jó helyen van”. 1959 januárjában tartóztatták le.

– A kihallgatáson megmondták, hogy mivel vádolják?

– Több vádat is felhoztak ellenünk, és ekkor bukkant fel a vádpontok között a Béla-napi sörözés. Az irredenta nóták éneklésének vádján kívül azt állították, hogy 1956. március 15-én az erdélyi himnuszt orgonáltam a kolozsvári templomban. Később ez megbukott, mert a feleségem előkotort egy levelet, amit március 15-én írtam Székelyzsomborról. E mellé odatette a püspök levelét, amiben két hónapos szolgálatra kiküldött engem Székelyzsomborra. Egyidejűleg pedig nem lehettem két helyen. Később ennek köszönhetőn az én ítéletemet enyhítették. Voltak azonban még további vádpontok is. Például az, hogy a román–magyar vegyes házasságok ellen beszéltem, mondván, hogy ilyen esetben sokszor a gyermek már román lesz. Azzal is vádoltak, hogy elítélően nyilatkoztunk a szocialista rendszerről. A kihallgató tiszt ezt mondta: „A tolvajok és a köztörvényesek csak az aranyalmafa gyümölcsét lopták, de ti a fa gyökerét akartátok kikaparni”. Azzal is vádoltak – és ez igaz is volt –, hogy az 1956-os forradalom leverése után fekete gyászszalagot viseltünk, és ellenségesen kommentáltuk a rádió híreit.

– Hogyan zajlott a tárgyalás?

– Ötször halasztották el, míg végre sor került rá. Az ügyvédeinket nem ismertük, de ők se minket. A kísérő szekus odasúgta nekünk, hogyha „jól beszélünk”, a tárgyalás után engedélyeznek egy beszélgetést családtagjainkkal. Az én válaszaimra csak karjával intett, ami jelezte, hogy nincs beszélő. A tárgyalás után visszavittek bennünket a börtönbe azzal, hogy hétvégén ítélethirdetés következik, de a börtönőr már visszaérkezésünkkor megmondta, hogy hány évet kaptunk. Az ítéletet végül zárt tárgyaláson hozták meg. Elsőrendű vádlottként Mózes Árpád kapta a legsúlyosabb büntetést, 18 év kényszermunkát. Antall László 16, Dani Péter 15, jómagam 14 évet kaptunk. Mi hárman végzett teológusok voltunk. A többiek, Gödri Oláh János, Veres Károly, Bíbó László és Török András, akik még teológiai hallgatók voltak, tíz évnél kevesebb büntetést kaptak. Fellebbezést nem akartunk benyújtani, céltalannak láttuk, de hozzátartozóink fellebbeztek. Az ítélethirdetés után a szamosújvári börtönbe szállítottak bennünket.

– Abba a börtönbe került tehát, amelyben Rózsa Sándor 1878-ban meghalt. Milyen viszonyok uralkodtak ott?

– Nemcsak hogy abba börtönbe kerültem, de még Rózsa Sándor cellájának ideiglenes, átmeneti lakója is voltam. Fogadtatásunk nem sok jóval kecsegtetett. Azzal „üdvözölt” minket a börtönigazgató, hogy „ide meghalni jöttetek, innen csak levélborítékban szabadultok”. Ezzel arra utalt, hogy ha valaki meghalt a börtönben, szabadulási napján közölték halálhírét a hozzátartozókkal. Az épületet akkor éppen renoválták egy korábbi börtönlázadás miatt. Megérkezésünkkor a cellánkig vezető úton ütlegeltek bennünket. Végül egy olyan zárkába vittek, ahol százötven ember zsúfolódott össze. Én az egyik ágy alatt, a betonon kaptam helyet. Aztán, mivel volt elég cigarettám, kikerültem az ágy alól, és ráülhettem az egyik alsó ágyra. A cigaretta értékes valuta volt a börtönben. Két hordót adtak be a cellába, egyikben víz volt, a másikat WC-nek használtuk. Ha ez utóbbi megtelt, futólépésben kellett kivinni a hordót úgy, hogy a tartalma ne löttyenjen ki, majd futólépésben kellett az üres edényt visszahozni. Emlékszem az első vacsoránkra. Hámozatlan krumplilevest kaptunk. A krumplihéjat a csajkában hagytuk. Másnap erre öntötték a reggeli „kávét”. Minden reggel fel kellett iratkozni a WC-re. Számokat kiáltottunk, és sorszám szerint következtünk. Ha valamelyikünknek éppen nem volt ingere, akkor kiszólt, és kérte a következő számot. Minden cellának megvolt a „távírásza”. Ha új cellalakók érkeztek, a már ott lévők kikérdezték őket, honnan jöttek, ki ítélte el őket, ki volt a kihallgatójuk, besúgójuk. Az így kapott információkat morzejelekkel továbbították a többi cellába. Ennek köszönhetően én is rövidesen megtudtam, hogy társaim hová kerültek. Az őrök őrjöngtek, de nem tudták kiemelni ezeket a „távírászokat”. A zárkákban együtt voltunk magyarok és románok, és a közös nyomorúság összehozott bennünket. Nem feledkeztünk meg arról, hogy politikai elítéltek vagyunk, ennek megfelelően viselkedtünk. Persze akadtak kivételek.

– Mennyi időt töltött Szamosújváron, és mikor vitték közmunkára a „birtokra”?

– 1959 májusától augusztusig voltunk Szamosújváron, ezt követően vittek bennünket gátépítésre, mezőgazdasági munkára a brailai szigeteken épült táborokba. Itt sem bántak velünk kesztyűs kézzel, és a megpróbáltatásokat még fokozta az egészségtelen klíma és a rengeteg szúnyog. Reggel hatkor vittek ki bennünket munkára, és este hat órakor hoztak vissza. Egész nap fegyveres felügyelet mellett dolgoztunk, és a büntetés botozás volt, vagy derékszíjjal vertek bennünket. Büntetést leginkább akkor szabtak ki, ha a normát nem teljesítettük. Például naponta 3 km kukoricát kellett megkapálni. Ilyenkor általában a csoportvezetőt verték meg. És hogy ne mindig ugyanaz az ember kapja a büntetést, naponta másikunk állt a sor elejére mint csoportvezető.

– Mikor és hogyan szabadultak?

– Már 1964-et írtak, amikor a román kormány az Egyesült Államok felé egy gesztust kívánt tenni, és amnesztiát hirdetett a politikai elítélteknek. Mi erről a velünk dolgozó civil munkásoktól szereztünk tudomást oly módon, hogy az újságokat, amiket nekik szabad volt olvasni, becsempészték a táborba. Mózes Árpád elolvasta az egyik ilyen lapot, és azzal a hírrel jött hozzánk (éppen zöldséget pucoltunk a konyha udvarán): „Gyerekek, megyünk haza!” Így, ennek a közkegyelemnek köszönhetően, 52 kilóra lefogyva végre hazakerültem.

– Hogyan értékeli ezt a maga mögött hagyott nehéz időszakot?

– Az első időkben teljesen át tudtam élni, mit érezhetett Henri Charriere Pillangó című önéletrajzi regényének főhőse, akit csak a szökési tervek és a bosszú tartottak életben. Szökésre ugyan sohasem gondoltam, lehetetlen volt. Egyesek megpróbálták, sikertelenül. A bosszú gondolata azonban megfordult a fejemben, de ez az érzés is elcsitult idővel. Ma már csak szomorúságot érzek, amiért hat évet elvettek az életemből. Feleségem már terhes volt, amikor elvittek. Bea lányomat ötéves korában láttam először. Nagy erőt jelentett, hogy elítélttársaimmal együtt tudtam maradni. Egymást gyámolítottuk, segítettük, erősítettük. Ilyen nehéz időszakban látszik igazán, hogy kiben mi lakozik. Volt, akire büszke voltam, és felnéztem. Ilyen ember volt Argay György püspök, akire halála után is hálával emlékszem, mert bátran kiállt mellettünk, vállalta értünk a felelősséget, vállalta volna a börtönbüntetésünket is. A két teológiai tanár viszont, akik miatt ezt a hat évet ártatlanul elszenvedtük, a mai napig nem kért tőlünk bocsánatot…

Kiss Miklós

::Nyomtatható változat::