Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

– A bitang életbe, piszok magas ez a rohadt fal – szitkozódott Árpád, miközben újabb cigarettát kapart elő a zsebéből. Vili, a kőművessegéd nyerítve felröhögött az állvány tetején: – Marha szépen beszél a főnök. Mintha nem is templomban lennénk, hanem valami istenverte kocsmában, mi?! – és oldalba lökte a könyökével Gézut, a kis pelyhedző állú tanulógyereket. A fiú csöndesen, lehajtott fejjel keverte a vödörben a glettelő anyagot. Nem nagyon tetszett neki ez a stílus, de szólni mégsem mert, nehogy megbántsa a mestert. Meg aztán félt is a szájuktól. Hogy is tudná ő megfékezni ezeket?! Ráadásul ő maga is csupa bizonytalanság. Ha nem tetszik az Istennek a beszédjük, hát majd jelzi nekik valahogy. Ő mindenesetre nem keveredik bele ebbe a vitába. – Mért hallgatnék, mi?! – böffentett vállát vonogatva a főnök. – Nem fizettek meg olyan észveszejtően, hogy még fohászkodjak is munka közben. – S mivel szavait újabb röhögés követte, úgy érezte, nagy sikere van, hát egy igencsak kétértelmű nótába fogott. A segédje lelkesen fújta vele a pajzán szöveget, nagyokat nyerítve a poénoknál. Csak Gézu maradt néma, elgondolkodva a távolba nézett, és csendesen tette a dolgát. Árpád a felsőbbrendűek magabiztosságával megvetően mérte végig a mindig szerény gyereket. Még sört se hajlandó inni, mi lesz ebből? El fogják taposni, lesöprik, mint egy tollpihét, nagyszájúaknak áll ma a világ, az ilyen alamuszik nem boldogulhatnak benne. – Na, mi van, kölyök? – intett felé a fejével. – Csak tán nem imádkozol éppen, olyan csendbe vagy. – Gézu elpirult. A gondolatai egészen máshol jártak.

Valaha, kicsi korában ő is járt hittanra, a lelkész énekelt és mesélt nekik, nagy ünnepekre színdarabbal készültek, nyáron meg velük focizott a pályán. Persze már régen másik faluba helyezték, nem is ismeri ezt a mostani papot, csak valahogy mégis zavarja, hogy egy templomban így beszélnek. Vili, a segédfiú úgy keresi a mester kedvét, mintha az ő szimpátiáján múlna az élete. Persze talán igaza is van valamelyest, nehéz ma munkát találni, ketten meg jól elvannak. De ez az állandó vihogás a főnök minden szaván, ez mégis olyan visszataszító. Közben azért egy csöppet meg tudja érteni, ő is a többiek csúfolkodása miatt maradt el a hittanról annak idején. Úgy indult el ezen a magányos és sokszor értelmetlennek tűnő úton, ahogy Vili, tetszeni akart az osztálytársainak, közéjük szeretett volna tartozni. A lelke mélyén gyakran érezte undorítónak saját magát is. Régen volt, most már késő bánat. Őt már leírta az Isten. Pedig volt valami… valami megmagyarázhatatlan szelíd öröm abban a lelkészben, amire ő is vágyott, hogy egyszer megtalálja. Itt üres a templom, a tisztelet, amit érez iránta, csak olyan, mint egy halottnak kijáró néma főhajtás.

Végre folytatták a munkát, a hallgatása ismét elterelte Árpád figyelmét a tanulójáról, csak az utasításokat küldözgette felé pajzán tréfáival – megelégedett azzal, hogy Vilit el tudja szórakoztatni. Lassan haladtak, a fal nagyon rossz állapotban volt. A gletteléssel telt el az egész hetük, és munkájuk nyomán mindenütt csak kicsivel lett jobb a helyzet. Kevés a pénz, tárta szét a karját a gondnok, csupán egy kis felújításra telik. És ők küszködtek, simították a repedéseket, csúf hibákat, miközben előfordult, hogy egy-egy mozdulatra kétszer annyi omladék hullott le, mint amit felkentek. Árpád szitkozódott, idegességében egyik cigarettáról a másikra gyújtott, Vili vihogott, szókincsében napról napra több új kifejezés tűnt fel, amit a mestertől vett át. Az oltárkép festett arcai mozdulatlan, falba zárt tehetetlenséggel viselték el ezt az illetlen, szokatlan egyveleget. Az egyetlen kellemes a templom hűvöse volt, ami a nagy nyári melegben valósággal felüdítette az embert. Gézu gondosan igyekezett dolgozni, hogy megnyugtassa magát, ő legalább megteszi, ami rajta áll, de szüntelen békétlenség gyötörte. Valahogy érezte, még a hallgatása sem igazi tisztelet ezen a helyen, s az sem nyugtatta meg, hogy a többiekhez képest egészen rendesen viselkedik. Vajon van itt valaki, aki hallja? Jelen van, élő az Isten? Ha tud arról, amit ezek beszélnek, tennie kell valamit. S néha maga miatt is vágyott rá, hogy igenis történjen valami, egy jel, hogy hallja, látja őket, hogy ez Isten háza, és jelen van benne a Felséges. Máskor meg menekülni szeretett volna. Nem tudni az egészről, elfelejteni minden szót, még ezt az épületet is mindenestől. Szívből kívánta, hogy a munka végére érjenek, és egy közönséges lakóházban ne kelljen szüntelenül hallgatnia a másik kettőt. A napok ólomlábakon jártak, estétől reggelig egy örökkévalóság telt el, és reménytelennek látszott, hogy valaha befejezik a rájuk bízott feladatot.

A rövid ebédidő oly nehezen érkezett el, és nagyon hamar véget is ért. Friss illatokkal teli kellemes délután volt, a felhők elárnyékolták egy kicsit a napot, csökkent a fullasztó meleg. Úgy nyitották a templomajtót, mintha csak hazaértek volna. A délelőtt félbehagyott munka szerszámai ugyanúgy hevertek szanaszét, ahogyan ott hagyták őket. Árpád cigarettára gyújtott, Vili kávét töltött ki egy kis sárga termoszból, Gézu a vödörben kevergetett valamit. – Rohadt egy meló ez, gyerekek, azt mondom – kezdte a beszélgetést két slukk között a mester. – Mocsokul kikezdi az embert. Nem tudom, mikor végzünk, de hogy nem hamar lesz, az egyszer biztos. Meg az is, hogy sose vállalok el többet egy nyavalyás templomot sem. Hívjanak egy buldózert, vagy mit bánom én, mit kezdenek vele, de engem nem húznak még egyszer a csőbe a szentséges szövegükkel. Sajnálja őket a rosseb, hogy kevés a pénzük, meg tudom is én. Bontsák le a rohadt egérfészket, úgyse jár már ide a fene se azon a pár kriptaszökevényen kívül, azoknak meg ott a temető, menjenek oda pletykálkodni.

Vili gőzölgő illatos kávét nyújtott felé egy műanyagpohárban. Mindketten néma áhítattal kezdték kortyolgatni a frissítő meleg italt. Gézut nem is kínálták, minden jótól tartózkodik ez a gyerek, unalmas egy figura, az már biztos. Most is milyen stréber szorgalommal kezdte el egyedül a munkát, pedig minek sietni, nem szalad el a fal, s épphogy csak elmúlt egy óra, ilyenkor még nemigen ellenőrzi őket a gondnok sem, hogy haladnak-e. Egy kis szemrehányással figyelték a magasban dolgozó fiút. Észre sem vették az ajtó nyílását, amin egy kopott ruhás öregember lépett be lassan, csöndesen. Kalapját a kezében tartva lehajtott fővel állt meg a szent helyen egy hangtalan fohászkodásra. Nem történt semmi kézzelfogható, maga a csend csendült meg csupán, s valami titokzatos tiszteletet parancsoló jelenlét lélegzete lengte be a teret. Először Árpád látta meg, egy pillanatra zavarba jött, és valahogy kínosnak érezte a kezében a kávéspoharat, hát letette az előtte álló pléhhordó tetejére. Vili vele szemben őszinte élvezettel szívta magába a fekete illatát. A főnök csendességét valami kihasználandó alkalomnak gondolta, amikor itt az ideje, hogy szóval tartsa végre a mestert, kedvet adva a munkakezdéshez. – Hát csakugyan rohadt egy hely. Omlik a fal, majd az ember fejére rogy az egész büdös kóceráj. Nem tudom, minek tartják fenn. Baromi drága lehet egy ilyen istenverte templom. – Jókedve percről percre változott át döbbenetté, ahogy Ádám sápadtra halványult arcát figyelte. Aztán csak elnémult, szégyenkezve és döbbenettől bénultan, mert a főnök úgy lökte oldalba, mint egy ostoba kölyköt. És akkor már csodálkozva és felszabadultan figyelte őket az állványról Gézu is, a mindig komoly és magába fordult tanuló. – Kussoljál, Vili fiam! Fogd be a pofádat, mert megnyakallak! – mondta a mester komolyan, szigorú képpel. Majd az öregre mutatva szelídebben hozzátette: – Ha nem vetted volna észre, templomban vagy.

Füller Tímea

::Nyomtatható változat::