Élő víz

Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Egy közeli ismerősöm becsengetett egy kis beszélgetésre. Sok a gondja, baja. Mesélt a csalódásairól, a családtagok hűtlenségéről, arról, hogy egyedül érzi magát.

Olyan problémákat is említett, amelyek engem is foglalkoztatnak, amelyektől én is szenvedek néha. Egyszer csak váratlanul megszólalt: „Az a te bajod, hogy túl sokat foglalkozol Istennel!” Megdöbbentem, mert ilyen „váddal” még soha nem illettek. Végül is nem tudta megmagyarázni, hogy pontosan mire gondol, csak annyit mondott: „Én is szoktam imádkozni, de…” Nem folytatta tovább. Én csak annyit mondtam, hogy Isten nem időre beosztott foglalkozásokat jelent számomra, hanem életem része, nélküle működésképtelen lennék. Majd másról beszélgettünk, s ő rövidesen elment. Hogy barátnőm valójában mire gondolhatott, talán soha nem fogom megtudni. Egy közmondás jutott eszembe: „Jóból is megárt a sok”, azaz semmit se szabad túlzásba vinni!

Ám jellemző-e a mai kor emberére, hogy Isten jelenléte túlzásként jelenik meg életében? Eltúlozzuk az imádkozást, a templomba járást, a bibliaolvasást?! Inkább az ellenkezője igaz.

Este, ha átgondolom a napomat, sokszor felteszem magamnak a kérdést: ma reggel ugyan elolvastam sietve az Útmutató által kijelölt igét, de aszerint éltem-e? Vasárnap nem mentem templomba, mert meleg volt. Este elfelejtettem imádkozni. Istennel való kapcsolatomban sok a kivetnivaló, ezt én tudom a legjobban. Nem törekszem külsőségekre, sokkal inkább azt szeretném, ha szavaim és cselekedeteim összhangban lennének, ha nem csak beszélnék Istenről, az életem is tükrözné őt, s ha ezt nem hibámul rónák fel, hanem követendő példa lehetnék. Istenben való hitünket igenis szabad „túlzásba vinni”, de nem látszatkegyességgel, hanem őszintén, bátran és főleg hitelesen.

Derüljön ki, hogy életem Istenben gyökeredzik, annak szerves része, s nem kívülről jövő, időnkénti vele való foglalkozás, amit el is hagyhatok, ha úgy hozza kedvem. „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16) Felelősek vagyunk azért, hogy embertársaink hitéletünket ne tévesen ítéljék meg, ne higgyék azt, hogy Istennel együtt élni teher, nyűg, keserves napi kötelesség, ami miatt fáradtak, rosszkedvűek vagyunk. Ha mégis ezt látják, nem Istenben van a hiba.

Csaba Piroska

::Nyomtatható változat::