A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

"Az egyházak szerepe Budapest életében" címmel rendezett egynapos konferenciát Budapest Főváros Közgyűlésének Kisebbségi, Emberi Jogi és Vallásügyi Bizottsága október 3-án a Váci utcai Újvárosháza épületében. A média részéről is igen nagy érdeklődéssel kísért rendezvényen szép számmal vettek részt mind a fővárosukért felelősséget érző polgárok, mind pedig az egyházak képviselői.

A kilencórás kezdésre megtelt ülésteremben először Tirts Tamás bizottsági elnök, a konferencia levezető elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd a rendezvény legnagyobb érdeklődésre számot tartó része: a székesfőváros életében döntő szerepet betöltő négy történelmi felekezet – a római katolikus, a református, az evangélikus és a zsidó közösség – vezetőinek beszámolója következett.

Álom a dómról

Elsőként dr. Erdő Péter, az Esztergom–budapesti Főegyházmegye érseke, frissen megválasztott bíboros adott történelmi áttekintést a katolikus egyház Budapest életében betöltött szerepéről. Felidézte az elmúlt száz esztendő néhány kiemelkedő eseményét, amelyek világviszonylatban is jelentős „katolikus fővárossá” tették Budapestet: így például az 1938-as eucharisztikus kongresszust, II. János Pál pápa 1991-es látogatását vagy az esztergom–budapesti érsekség 10 évvel ezelőtti megalakulását. A bíboros elmondta: a budapestiek régóta álmodtak egy igazi „dómról”, de mivel a főváros sohasem volt püspöki székhely, így katedrálisa sem épült. Mégis valóra vált az álom, amikor elkészült a Szent István-bazilika, 1993-ban pedig püspöki székhellyé tették a várost. Ma Budapest ad otthont az Apostoli Szentszék képviseletének csakúgy, mint a főegyházmegye hivatalának, és az első világháború után ide költözött a nunciatúra is.

Erdő Péter rámutatott: Budapest központi szerepet tölt be a katolikus egyház életében. Jelenleg 22 közoktatási intézményt, számos szociális létesítményt, szerzetesrendet tartanak fenn, valamint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem öt fakultásából négy itt, a fővárosban szolgálja a felsőoktatás ügyét. Templomok is épülnek: külön kiemelendő a lágymányosi egyetemi városban található Magyar Szentek temploma, amelyet 1996-ban szenteltek fel. Előadása végén a főpásztor kifejezte abbéli meggyőződését, miszerint Budapest – ez a magyar és a világegyház szempontjából egyaránt jelentős főváros – vallási sokarcúságával teret ad a felekezetek közötti párbeszédnek.

A legszekularizáltabb régió

Dr. Szabó István dunamelléki református püspök a 2001-es népszámlálás adataival kezdte beszámolóját. Ezek szerint Budapesten 224 ezer fő (alig 12,6%) vallotta magát reformátusnak, amely azt jelzi: a főváros hazánk legszekularizáltabb régiója. (Úgy is fogalmazhatnánk: „Minél messzebb van egy város Budapesttől, annál több benne a vallásos ember…”) A püspök felidézte a református egyház budapesti szerveződése szempontjából jelentős évtizedeket, különösen is az 1920 és 40 közötti időszakot, valamint szólt a Kálvin téri templomról – mint a legismertebb, legnagyobb fővárosi református építészeti alkotásról. Csatlakozva Erdő Péter gondolataihoz, ismertette a püspöki székhellyé válás metódusát a református egyházban. Budapest csak akkor válik ilyen értelemben központtá, ha a püspökké választott lelkész éppen itt, a fővárosban parókus. A „ma” nagy kérdése Szabó István szerint az, hogy milyen választ ad az egyház a szekularizációra. Ismeretes, hogy a reformátusok – a többi egyházhoz hasonlóan – az 1948-as államosításkor intézményeik jelentős részét elveszítették. Az újraszerveződésen, a visszaigénylésen túl a legfőbb feladat ma az, hogy a templomfalak közül kilépve utat kell találni a tömegekhez, elsőrenden az olyan hatalmas, izolált embercsoportokhoz, akik lakótelepeken élnek szerte a fővárosban.

Fontos lenne az anyagiak híján megtorpant projektek folytatása, Budapest hívő polgárai érdekében is. Templomokra szükség van, s ha az egyház kér, akkor nemcsak önmagára gondol: tevékenységével mások szolgálatát látja el. Szabó István azzal a reménységgel zárta szavait, hogy a városvezetésnél megértésre találnak gondolatai.

Nem szerep: küldetés!

Egyházunk részéről D. Szebik Imre elnök-püspök tartott előadást „Az Evangélikus Egyház szerepe Budapest életében” címmel. Budapest „érdekében” már nem először ülnek egy asztalhoz a történelmi felekezetek: a török uralom idején volt már példa eleink összetartozásának szimbolizálására – helyezte történelmi dimenzióba a püspök a konferenciát. Előadásának kezdetén leszögezte: a vidék és a főváros viszonya nem mentes a feszültségtől, hiszen a vidék némi „irigységgel” tekint időnként Budapestre. A főváros kiemelt szerepe azonban nem vitatható, hiszen „itt dől el az ország sorsa”.

Ha teológusként akarjuk megfogalmazni az egyházak és Budapest kapcsolatát, akkor azt kell mondanunk: nem szerepünk, hanem küldetésünk van. A szociológia szerepvállalásról beszél, de ha Jézus küldő parancsát idézzük, akkor egyértelmű: a keresztény embernek a föld sója, a világ világossága, a hegyen épült város küldetését kell betöltenie. Krisztus nélkül, vallás nélkül a világ sötétségben él.

Szebik püspök a reformáció korába vezette viszsza hallgatóságát, majd egy talán kevesek által ismert tényre mutatott rá: a mai napig nem törölték el a híres 1525-ös törvényt, mely kimondja: minden lutheránus megégettessék, fő- és jószágvesztésre ítéltessék! (Igaz, nem is kértük a törvény visszavonását...) Ennek fényében Isten csodája, hogy 2003-ban van, él meg az evangélikus egyház! Napjainkhoz közeledve megtudtuk, hogy Cinkotán található a legrégebbi evangélikus gyülekezet – a mai Budapest területét figyelembe véve, hiszen régen ez a városrész nem tartozott a fővároshoz.

Mit mondhatunk a lutheránusok fővárosban betöltött szerepéről? Említtessék meg néhány evangélikus ősünk neve, akik tevékenységükkel egész Budapest javát szolgálták: Bornemisza Péter püspök-irodalmár; Mária Dorottya, József nádor harmadik felesége, a budavári gyülekezet áldozatos alapítója; Schulek Frigyes, a Halászbástya tervezője; Heim Pál gyermekgyógyász; Benczúr Gyula festő vagy Sztehlo Gábor, aki a II. világháborúban hétezer gyermeket mentett meg a haláltól. A jelenre térve, Szebik püspök szintén a KSH adatait hívta segítségül, ám figyelmeztetett: a statisztika önmagában nem mutatja meg az egyház valós társadalmi szerepvállalását. Hiszen a fővárosi keresztelési, esketési, temetési statisztikák 120 ezer evangélikust jeleznek, szemben a KSH 50 ezres adatával. Vagyis lényegesen többen veszik igénybe az egyház szolgáltatásait, mint ahányan evangélikusnak vallották magukat.

Egy másik fontos területről – a vegyes felekezetű családok kérdéséről – is szólt a püspök, melyekben természetes az ökumenikus gondolkodás. Itt az evangélikusok „híd” szerepéről is hallottunk. Az egyházi hitoktatás is szorosan kapcsolódik a nap témájához, emlékeztetett Szebik Imre. Megdöbbentő adat: a keresztény egyházak a budapesti iskolásoknak csupán 10%-át érik el, márpedig a hit- és erkölcstanoktatásra égető szükség van társadalmunkban!

Végezetül egyházunk vezetője egy szép gondolattal zárta szavait: „Pénzért lehet vásárolni Bibliát, de hitet sohasem. Pénzért lehet építeni templomot, de Isten országát sohasem. Pénzért lehet venni keresztet, de a Megfeszítettet csak a lelki mélység dimenziójában ragadhatjuk meg.”

„Gyermek nélkül nem templom a templom”

A negyedik előadó dr. Schweitzer József nyugalmazott főrabbi, Budapest idén megválasztott díszpolgára volt. Referátumában átfogó képet festett a fővárosi zsidóság nehézségeiről és örömeiről, a hitoktatás helyzetéről. Szólt arról, hogy a népszámlálás során mindössze 13 ezren vallották magukat zsidónak – míg 1944-ben negyedmillió főt számlált a pesti zsidó gyülekezet! A tényleges létszám ma meghaladja a 13 ezret, amint arra a hitélet, a karitász és az adakozás következtetni enged. Ám szomorú megfigyelni, hogy egy-egy regisztrálás alkalmával még ma is sokan félnek megvallani hovatartozásukat.

Schweitzer főrabbi előadásában hálával idézte fel a zsidómentő Angelo Rotta és Sztehlo Gábor emlékét is. Zárszava a reményé volt: a zsinagógákban minden rabbi számára a legszebb muzsika a gyerekzsivaj, amely ma már egyre több teret betölt.

A konferencianap végén dr. Tomka Miklós a főpapok és a többi meghívott előadó által elmondottakat vallásszociológiai kontextusba helyezte. Beszédében kiemelte: a hazánkat ma jellemző „vallási pangás” ellen sokat tehetnek az egyházi közösségek, amint biztató az a tény is, hogy Budapesten a rendszerváltást követő tíz évben 5%-kal nőtt a vallásos emberek száma.

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::