Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Még azt mondják, hogy manapság az emberek elidegenedtek egymástól! A csudát! A minap felügyeskedtem magam a Ferenciek terén a 7/A buszra. Munkaidő vége lévén, az egymást taposó csoportok közt felfigyeltem néhány különösen nyúzott képű, borostás, bánatos tekintetű, rosszul öltözött férfira, akik maguk közt beszélgettek. Műszaki értelmiségiek vagy pedagógusok lehettek, bár teljességgel nem tudom kizárni annak a lehetőségét sem, hogy esetleg agysebészek, asztrofizikusok, netán klasszikafilológusok voltak. (A „maguk közti” beszélgetést azért fontos hangsúlyozni, mivel megfigyeléseim szerint a fővárosi lakosság körében manapság nem ritka jelenség a „magukban” történő beszéd sem, amelyet gyakorta heves gesztikulálás kísér.) A középső ajtónál furakodtam a tömegbe, és amint sikerült előhalásznom tömbjegyemet, azonnal kezelni próbáltam egyet. Az automata azonban semmit nem csinált. Mielőtt még konstatálhattam volna e jelenséget, asztrofizikus klasszikafilológusaim már előre figyelmeztettek: „Ezzel hiába is próbálkozik. Már tegnap sem volt jó.” Nem akartam hinni a fülemnek. Megszólítottak egy pesti buszon! A harmadik évezredben, amikor már a vonatokon is kiveszett az utasok közti beszélgetés szokása.

Hová is lettek a jó kis nyolcas fülkék! Sokszoknyás néni két átkötött kosárral – „A libának is jegyet kellett volna venni?” –, kalapos bácsi bicskával szalonnázva – turistasó, almapaprika –, ábrándos tekintetű diáklány – idegen nyelvű brosúra és államjogjegyzet ekkor még nem jellemző, helyette szigorúan Füles keresztrejtvény! –, öltönyös úr aktatáskával – Népszabadság –, bőrdzsekis fiatalember – rágógumi, cigaretta kizárólag a folyosón –, csinosnak mondott középkorú hölgy – „Segíthetek feltenni a táskáját?” „Ó, köszönöm, nagyon kedves, de még kivenném belőle a könyvemet.” –, kisgyermekével utazó anyuka – „Köszönd meg a néninek a kekszet, és vigyázz, ne morzsálj!” „Meddig tetszik utazni? Igen? Nahát, pont abban az utcában lakott a fiam. Tavaly költöztek el. Most nevezték ki főmérnöknek.” ... „Én is olvastam az újságban. Szörnyű lehetett. A sógorom egyik munkatársa is rajta volt azon a buszon.” ... „Az a baj, hogy nincs felvevőpiac.” ... „Most mondja meg: három gyerekre ruhát, cipőt, élelmet, nem is beszélve a tankönyvekről! És akkor még ott a rezsi.”

Szóval kiveszett ez a fajta beszélgetés. Ráadásul a szép új, füstmentes intercity kocsikban még egymás mögé is kerültek az emberek, akár egy gályán, és annak érdekében, hogy a közvetlen mellette ülővel se kelljen szóba elegyednie, mindenki más-más trükkhöz folyamodik. Mobiltelefonra és walkmanre már a legtöbbeknek futja – legalábbis, ha már megengedheti magának az utazás luxusát. A laptop és a büfékocsiban való hosszasabb időzés már költségesebb mulatság. Ám aki nem alszik, az vagy dolgozik, vagy tanul. Magyar nyelvű szöveget böngészni már snassz. Menedzserek és egyetemi hallgatók szövegkiemelő filccel, nejlondossziéból előhuzigált „projektdokumentumokat” és tételsorokat bűvölnek. Szóval ezért lepett meg annyira ez a váratlan megszólítás a 7/A buszon.

De ezzel még nincs vége. A beszélgetés tovább folytatódott. Viccelődtünk. „Én mindent megtettem az ügy érdekében, láthatták! Na, azért teszek még egy kísérletet” – ezzel elindultam, azaz megpróbáltam átfúrni magam a tömegen, hogy az első ajtó melletti kapaszkodóra szerelt készülék segítségével érvényességet szerezzek utazásomnak. „Ott az a nagy böhöm izé, az nem jegykezelő, vigyázzon! Abból csak vásárolni lehet. De az sem működik.” Így ment ez a Blaha Lujza térig. Azután még el is köszöntünk egymástól. Ekkor sokan leszálltak. Végre ülőhelyhez jutottam, s nem is számítottam rá, hogy jön még egy felvonás.

Úgy kezdődött, hogy először valami elképesztően penetráns, semmihez sem hasonlítható bűz csapta meg az orromat. Aztán utastársaim arcát figyelve arra a következtetésre jutottam, hogy ők is érzik. Már-már azon voltam, hogy leszállok. Ők tudnak valamit? Ártatlanságát igazolandó, megbotránkozott képpel mindenki igyekezett más helyet keresni magának az autóbusz belsejében. Nyugtalan lettem. Ha ülve maradok, talán gyanúba keveredem? Forgolódni kezdtem. Némileg megnyugodtam, amikor mellém ült egy férfi. Ez az ártatlanság vélelme. Aztán, hogy megerősítsem jóindulatát, tovább forgolódtam, immár némi orrfintorral is megtoldva demonstrációmat. A férfi megszólalt: „Van bukéja, mi?” Sokat tudóan hümmögtem. „Igen. De honnan jön?” „Hát ott hátul, a csávó!” Ekkor értettem meg, miről is van szó. Hiába! A szag összehozza az embereket. Olyan ez, mint valami láthatóvá tett közös aura. A szag mint közös sors kihozza az emberből az összetartozás érzését, legyőzve még a makacsul ellenálló, szándékosan elidegenedést gerjesztő, „túltechnizált” huszonegyedik századi környezet hatását is.

Nyomban eszembe ötlött egy korábbi eset. A vonaton történt. Rögtön a felszállás után, egy elidegenedésre konstruált intercity kocsiban valakinek a táskájában eltört egy pálinkásüveg, és tartalma másodpercek alatt egyenletes filmet képezett a padozaton. A sok pókerarcú gályarab hirtelen közösséggé formálódott. Mindenkinek volt egy-két kedves szava a dologhoz. „A fene enné meg az ilyet!” Finomabb változatban: „Fúj, de büdös!” Ám a természetét megtagadni képtelen férfinép csaknem egybehangzó állásfoglalása ebben az egy mondatban volt összefoglalható: „Milyen kár!”

Most azonban, ezen a 7/A buszon csak egy mosdatlanság- és ürülékszag keverékét árasztó embertársunk hozott össze bennünket. Próbáltam visszatartani a lélegzetemet. „Ehhez, gondolom, hetek kellenek. Ugye?” – folytattam a megkezdett beszélgetést. Útitársam azonban ráfejelt: „Á, ehhez hónapok!” „Milyen érdekes. Ez legalább megbízható. Mindegy, mit csinál, hol alszik, mit eszik, iszik, ha eltelik az a pár hónap, teljes bizonyossággal megjelenik ez a semmivel össze nem téveszthető szag. Bárcsak ilyen hatékony és kiszámítható volna a mi munkánk is!” Látszott, hogy beszélgetőpartnerem elgondolkozik. Büszke is voltam filozofikus ihletettségemre. Útitársam megnyugtatott. „A Baross téren úgyis leszáll. Pár percet áll a busz, addig nyitva marad az ajtó. Maradjon csak nyugodtan. Én is a túloldalig utazom.”

Nekem tehát ezek után senki ne beszéljen nagyvárosi elidegenedettségről. Elvégre nem mindenki beteg, aki magában beszél. Főleg, ha jut még egy-két keresetlen szava másokhoz is.

Bartha István

::Nyomtatható változat::