Élő víz

Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Mi lenne jó? – megfogadni a Biblia figyelmeztetését, vagyis gyakrabban belegondolni abba, hogy micsoda is az ember (Zsolt 8,5). Micsoda az ember, akinek az egészsége törékeny, akinek a szépsége mulandó, aki ingerelhető, aki a bajban türelmetlen, sokszor hisztérikus, de a jó napokban elbizakodik, és azt hiszi, önmagában is megállhat.

Kezdjük az elején: micsoda a csecsemő? Ha nem gondozzák, éhen hal, elpusztul; de anyja megemlékezik róla, hallja, ha sír, és kitalálja, hogy miért… Virraszt mellette éjszaka…

Persze igénk legfontosabb üzenete nem az, hogy micsoda az ember, akár csecsemő, ifjú, felnőtt vagy aggastyán, hanem a döntő mondanivaló így hangzik: „Micsoda az ember – mondom –, hogy megemlékezel róla, és az embernek fia, hogy gondod van rá?” (Károli-fordítás). Hogy Isten szeret minket, megemlékezik rólunk, gondja van ránk – ez érthetetlen! Nem sok szeretnivalót találhat bennünk, de annál több neki utálatos dolgot: önzést, hitetlenséget, hálátlanságot… Ézsaiás könyvében olvassuk, hogy Isten fiakat nevelt, méltóságra emelt, ám azok elpártoltak tőle. Az embernek megvolt a rendeltetése Istentől – az, hogy az ő képét hordozza –, de az ember engedetlenné lett, eltévedt, a maga útjára tért. Jó lenne belegondolni: ha rám néz Isten, mit lát rajtam, a magamnak élést? És ez akkor is bűn, ha „nemes” dolgok, szenvedélyek, művészet, tudomány stb. köt le, és von el a rám bízott emberektől és Istentől.

Jézus nélkül csak a magam útját járom. Csak magamnak élek, mindig arról beszélek, hogy „enyém”, „nekem”, „engem”, más szóval az „én” uralkodik rajtam. Többnyire magamról beszélek: dicsekszem, hogy ki és mi vagyok, különb másoknál. Máskor meg panaszkodom, sorolom betegségeimet, csalódásaimat, hogy mellőznek, hogy még a nevemet sem említették, hogy valahova a hátsó sorba ültettek, hogy valaki nem köszönt, nem írt, nem telefonált…

Ezek a példák azt mutatják, hogy valójában nem tudjuk, mi az ember. Tévhitben élünk, nem az ige tükrében látjuk magunkat, ezért hibás a mércénk. Mindig a másik embert „vizsgáljuk” – akinél különbnek tartjuk magunkat –, és ezért zúgolódunk a sorsunk miatt. Emiatt kiált fel csodálkozva a zsoltáríró: Isten mégis megemlékezik rólunk, és gondja van ránk. De vigyázzunk: ez nem azt jelenti, hogy Isten belenyugszik az engedetlenségbe, a magának élő ember önzésébe és a tőle elszakadt állapotába. Jóságával fel akar ébreszteni a hitetlenség és bűn álmából, hogy végre a valóságot lássuk, és benne magunkat úgy, ahogyan ő lát bennünket. Akkor kiábrándulunk a magunknak élésből, más szemmel nézzük sorsunkat, hálával fogadjuk meg sem érdemelt ajándékait. De Isten még ennél is többet akar: hogy az ajándékokon túl az Ajándékozót keressük és ismerjük meg, és Jézus, a jó Pásztor vezetésével kezdjünk új életet.

Gáncs Aladár

::Nyomtatható változat::