e-világ

Hozzászólás a cikkhez

Eleink már nagyon régen felismerték azt, amit a modern tudomány is leír: testi bajaink előbb-utóbb lelki betegségeket okoznak, és a lelki gyötrelmek komoly testi tünetekkel járhatnak. Mindezek ellenére a betegek lelki gondjaival még napjainkban sem foglalkoznak mindenütt jelentőségüknek megfelelően. Több évtizede az egészségügyben munkálkodó emberként engedjék meg, hogy néhány gondolatot papírra vessek, hátha együttesen közelebb jutunk a gondok megoldásához.

1966-ban végeztem az egyetemen, és pályafutásom döntő részét főállású kórházi gyógyszerészként szolgáltam végig, mellette egy műveseállomáson dolgoztam (illetve jelenleg is itt dolgozom). Kórházi évtizedeim alatt bőven volt lehetőségem arra, hogy különböző betegségekben szenvedőkkel, sérültekkel, mérge- zettekkel, fiatalokkal és idősekkel találkozhassam. Láttam az orvosok sokszor sziszifuszi küzdelmét, melyet egy-egy élet megmentése érdekében folytatnak, és láttam az elkerülhetetlen véget is. Láttam fiatal, szép szál embereket balesetük következményeként tolókocsira szoruló, összeomlott egyénként, s láttam anyákat halva született babájukat siratni. Láttam éveken át kínlódó betegeket, akik még javítható állapotuk ellenére is belefáradtak a küzdelembe, és feladták a reményt. Láttam, hogy a modern eszközök, gépek, eljárások, gyógyszerek az egészségügy minden területén dolgozó szakemberek tudásával, lelkiismeretes munkájával, hitével párosulva csodákra képesek. Ám napjaink rohanó világából legtöbbször éppen a hit hiányzik.

Ez a világ sok új nyavalyát is hoz magával, ahol egyáltalán nem segítenek a gyógyszerek. Nem tudjuk feldolgozni a ránk zúduló konfliktusokat, a gyökértelenné válás kínjait, korunk fizikai-lelki szennyáradatát, gyakran nem tudunk mit kezdeni saját életünkkel. Ne csodálkozzunk hát, ha betegek vagyunk! Betegek vagyunk azért is, mert hiánycikk a szeretet, az egymásra figyelés, egymás segítése. Nem érünk rá idős családtagjainkkal törődni, pedig olyan jólesne nekik egy-két kedves szó, néhány sor. Nem érünk rá odafigyelni kamasz gyermekeinkre, utánanézni társaságuknak, vagy olyan témákról beszélgetni velük, amelyek őket foglalkoztatják. Nem érünk rá kicsinyeinkkel játszani, kinyíló világukra rácsodálkozni. Nem érünk rá beteg rokonainkat, barátainkat meglátogatni, életük nehéz idején mellettük állni. Ezeket a helyzeteket legtöbbször pénzért vett csecsebecsékkel, netán egy borítékkal próbáljuk megoldani. Egészen addig, amíg a mi életünk nem omlik össze, amíg mi nem kerülünk bajba, kórházi ágyra, műtőasztalra. Ekkor döbbenünk rá: valamit valahol nagyon-nagyon elrontottunk. Orvosaink fizikailag talán helyrehozhatnak minket, de a széthulló családi kapcsolatok, elszakadt-elszakított barátságok miatt nincs, aki meglátogasson bennünket, nincs, aki egy jó szót szóljon hozzánk. Istentől eltávolodott életünk miatt nem tudunk, nem merünk Őhozzá fordulni félelmeinkkel.

A kórházak szakszemélyzete egyre túlterheltebb, a betegek testi állapotának javításán kívül ritkán adódik alkalmuk arra, hogy leüljenek egy beteg mellé pár szót váltani velük. Kevés kórházban dolgozik klinikai pszichológus, ahol pedig van, ott nem győzi a munkát. Még kevesebb helyen működik állandó jelleggel kórházlelkész (csupán néhány országos intézetben, klinikán), így a rászorulóknak alig van lehetőségük arra, hogy megfelelő lelki vezetést, pszichés támaszt kaphassanak.

A különböző egyházakhoz tartozó gyülekezeti lelkészek tőlük telhetően mindent megtesznek a betegekért: a területükön lévő kórházakban, szociális otthonokban istentiszteleti alkalmakat, bibliaórákat tartanak, hívásra ágyuknál keresik fel a betegeket. Ezek mind nagyon fontos szolgálatok, de nem mindig elégségesek. És ismerve a lelkipásztorok igen erős leterheltségét, egyszerűen képtelenség többet elvárni tőlük.

Jó szándékú emberként mindenkinek kötelessége szeretettel, türelemmel, biztató szóval, egy mosollyal segíteni ott, ahol tud. Néhány helyen különböző szintű tanfolyamokat végzett, melegszívű laikus segítők is kerülnek az öregek, betegek mellé (például a Rákellenes Liga keretében). Ez igen jó kezdeményezés és gyakorlat. Elsősorban a területi ellátásban lehet rá építeni, különösen akkor, ha megfelelő az indító háttér. A betegek szívesen fogadják a segítőket, örülnek, hogy elmondhatják gondjaikat, és valaki meghallgatja, továbbítja kéréseiket.

Sajnos ez gyakran kevés; nehéz, súlyos esetekben másra, többre van szükség. Ilyenkor derül ki, hogy elengedhetetlenül fontos lenne, hogy az ország minden egészségügyi intézményében – a keresztény egyházakkal és a klinikai pszichológusokkal összefogva – biztosítsuk az állandó lelkigondozói szolgálatot. Egy ilyen szolgálat – szorosan együttműködve az orvosokkal – nemcsak empátiával, hanem igen alapos felkészültséggel, elegendő idővel állhatna a betegek mellett, és mindenkinek állapota, addigi életútja, felfogása, meggyőződése szerint tudna segíteni. Hogy milyen nagy lenne erre az igény, arra csupán néhány példát szeretnék most hozni. Egy otthonától 150 kilométerre karambolozott négytagú család súlyos sérülten megmaradt két tagjának lelki vezetéséhez nagy tapasztalatra, tudásra van szükség. A hosszabb életkilátásokkal nem kecsegtető diagnózis (bármilyen jól is előkészített) közlésekor fontos az azonnali pszichés segítségnyújtás – a hozzátartozóknak is, nemcsak a betegnek. Az életük végéig másnaponkénti dialízisre szorulókkal gyakran kell beszélgetni, s erre az orvosoknak és a nővéreknek itt sincs sok idejük. A betegséggel járó hullámzó állapot bőven adna feladatot a szolgálat tagjainak. Bármely kórkép esetén a közelgő vég okozta lelki görcsök, félelmek oldásában mind a beteg, mind a család a lelkigondozóktól remélhet segítséget. Azokon a helyeken, ahol már működnek ilyen szolgálatok, biztató eredményekről számol be valamennyi érintett.

Vannak kórházak, és vannak osztályok – szerencsére egyre kisebb számban –, ahol a vezetés még napjainkban sem tart igényt a lelkigondozói együttműködésre, és a pszichológust is feleslegesnek tartják. Ám ha megtapasztalják, hogy a szolgálat jól kiegészíti az orvosi munkát, a beteg gyógyulása érdekében nemcsak megtűrik majd, hanem előbb-utóbb igényelni is fogják ezt a segítséget.

A Magyar Pszichológus Társaság Klinikai Pszichológus Szekciójához jól képzett, lelkiismeretes, együttműködésre kész szakemberek tartoznak. Biztosan sikerülne velük is felvenni (vagy megújítani) a kapcsolatokat.

Talán több rátermett, elkötelezett embert lehetne megnyerni a cél érdekében, ha jobban kihasználhatnák a hittudományi és más egyetemek posztgraduális képzéseiben rejlő lehetőségeket (például Phd-képzés formájában). Ha van már ilyen kooperáció, jó lenne „felpörgetni”, ha még nincs, az illetékesek bizonyára találnak módot a megállapodásra.

A másik nagy terület, ahol a lelkigondozói szolgálatnak kiemelt szerepe van, az egészségügyi dolgozók közötti munkálkodás. Igen fontosak lennének minden intézményben a lelkigyakorlatok, illetve a rendszeres lelki feltöltődés segítése, tréningek vezetése. Rengeteget lehetne tenni így a kiégés, a fásultság elkerülése és a hivatásszeretet, a hit megerősítése érdekében.

Ha csak egyetlen beteg is akad, aki nem vet véget önkezével életének a kilátástalannak tűnő gondok miatt, ha csak egy nővérkével kevesebb hagyja el a pályát, ha csak egy orvossal több bírja tovább az osztályok súlyosodó terheit, ha csak egy hozzátartozó köszöni meg csendes mosollyal, hogy betegének újra célt adni segítettek – már nem volt hiábavaló a szolgálatuk.

Kérünk mindenkit, aki a lelkigondozói szolgálat országos kiterjesztéséhez megfelelő hatáskörrel rendelkezik, minél előbb segítsen! A gyógyító szeretet eszközeivé kell válnunk mindannyiunknak.

Dr. Boronkay Piroska

::Nyomtatható változat::